TOP 50 KEDVENC FILM - 4. rész (20-11)

A cikksorozat korábbi részei:

TOP 50 KEDVENC FILM - 1. rész (50-41)

TOP 50 KEDVENC FILM - 2. rész (40-31)

TOP 50 KEDVENC FILM - 3. rész (30-21)

#20
TOY STORY 3

Kár is lenne vázolgatni, hogy honnan is ered az a nagy összevonulás, aminek végeredményképp innovatív effektesek és rajzfilmesek egy csapata megalkották a Pixar stúdiót. A lényeg, hogy az animációs cég szinte hibátlan pályafutásának krémje a Toy Story trilógia, mely rendre beszövi és újabb korszakokra bontja töretlen szakmai és művészi előretörésüket. A trilógia első részével indult az egész 1995-ben, ami nem csak úgy vonult be a történelembe, mint az első egész-estés digitális rajzfilm, hanem mint Buzz és Woody fergeteges önismereti kalandja, mely éppúgy szól a felnőtteknek, mint a gyermekeknek. A trilógia harmadik installációja minden addiginál nagyobb ambícióval és frissességgel tölti el a beszélő játékok világát, nem kisebb traumának a megküzdésére vállalkozva, mint a gyermekkor elmúlása. Miután gazdájuk főiskolára készül, Woody, Buzz és a többi öreg játék kénytelen eldönteni, hogy hogyan folytatják: vállalják az örök porosodást a padláson, vagy irány az óvoda? Persze nagyon hamar az élettel és mozgalommal teli óvodában kapják magukat, ahol az új kezdet reménye fogadja őket, de nem kell sok idő ahhoz sem, hogy fény derüljön az új otthonuk egy aggasztó titkára. Miközben a Toy Story 3 jól láthatóan egy higgadt erőfitogtatás arra, hogy a kezdő epizód óta mekkorát fejlődött az animációs technika, úgy tűnik a kaland humora, szellemessége és gigantikus szíve is valami hasonló arányban növekedett. Harmadik elsütésre sem unalmas az a poénözön ami ismerőssé és szerethetővé teszi a játékokat, és miközben szórakoztatóan sodorja kalandból kalandba a karaktereit, intelligenciájáról is úgy ad tanúbizonyságot, hogy egyszerre tud drámaian és viccesen tálalni gyermekfilmektől szokatlan témákat, mint például az óvodában uralkodó diktatórikus rezsim és az ellene elkövetett fergeteges puccs. De mindent egybevetve az életről, s mint annak legjobb részéről, a gyermekkor körforgásáról szól a Toy Story záró epizódja, mely idővel egynél elmúlik, addig másnál csak most kezdődik igazán, a stafétákat pedig annak méltóságával kell továbbadni. S ez amolyan ars poetica is lehet a Pixar felnőtt tehetségei körében is, akik munkájukkal évente adnak olyasmit a gyermekeknek, amit ők is szívesen kaptak csemetekorukban.   

#19
A FORRÁS

Ha ez a film csak két órányi fekete kép lenne Clint Mansell zenéjével a háttérben, már akkor is felkerült volna a listámra, de ennél sokkal többről van szó. Miután Darren Aronofsky elkészítette a létező legmellbevágóbb prevenciós filmet, a Rekviem egy álomért című zord drog-drámát (szintén Clint Mansell zenei kíséretével), egy sokkal személyesebb, dédelgetett kedvenchez fordult. A forrás legtöbbeknél egy félreértett mű, mely önálló spirituális értelmezéseivel valóságos, háromverses képköltemény az örök élet utáni harcról. Tom (Hugh Jackman) megszállott sebész, aki a rák ellenszerének kutatásán dolgozik gőzerővel. Nála jobban senki sem tudja, hogy mennyire ketyeg az óra. Felesége Izzy (Rachel Weisz) állapota az agyrák miatt fokozatosan romlik. Utolsó, közösen töltött napjaikon a kutatás hajrája és az elkeseredett harc áll közéjük, így ahogy Tom egyre megszállottabbá válik, úgy lesz Izzy egyre magányosabb, aki végül egy könyvben írja meg szerelemről szőtt fantáziáit. A valóság történetszövetét keresztülöleli a spanyol hódító legendája, aki királynője kegyeiért az örök élet fájának nyomába ered, átgázolva a könyörtelen inkvizítorokon, és a titkukat féltő őslakos indiánokon. A keserű valóságra szinte rárímel az alternatív történetszál, amiben az elszánt tudós immár harcos hódító, a rák a vallási inkvizíció, az ellenszer egy hihetetlen mítosz, az örök szerelem elmélete pedig a csillagászati végtelen. Aronofsky semmit nem rág nézője szájába, úgy mesél három idősíkon egyetlen nagyszerű történetet, hogy arra megannyi személyes interpretáció tud születni. Tükörszimbólumokkal játszik, vizuálisan szedi rímbe az idősíkokat, és emellett erős érzelmi töltettel látja el a főszereplőket. A film látványvilága is egészen egyedülálló, a vízben oldott olajcseppekről készített makrófelvételek lenyűgözőek. A forrás legelemibb alkotórésze azonban Clint Mansell rengető zenei kompozíciója, ami kivételes intenzitással fordítja le zenei nyelvre és végteleníti a film atmoszféráját.   

#18
STAR TREK - SÖTÉTSÉGBEN

Akár az első részt is írhattam volna a listámra, de ha a minőséget fényévekben mérjük, akkor Abrams rebootjának második felvonása számomra egy torpedó orrhosszával jobb, mint a bevezető rész. Az egyik legjobb dolog ami történhetett az űrkaland sci-fivel, hogy erre a rendezőre bízták ennek a popkulturális gyöngyszemnek az életben-tartását. Visszanyúlva egészen a gyökerekig, Abrams visszafiatalította a USS Enterprise legénységét, esetlen, zöldfülű kadétokként indulhattak embert-próbáló utazásukra. Az új széria sikere, mindamellett, hogy alázattal tiszteleg a klasszikus sorozat előtt, és bátran hasznosítja újra annak teljes mítoszát, abban is erőteljes, hogy szinte hibátlanok a színészei, akik élettel töltik meg a végtelenül szimpatikus karaktereket, akiknek a kémiája egy nagyon erős központi témát képeznek a szüntelenül pörgő filmekben. Ezúttal Kirk kapitány (Chris Pine) és főtisztje Spock (Zachary Quinto) között barátságuk ellenére is feszültség generálódik, miután köztudott, hogy felelősségvállalás, bizalom, döntéshozás és érzelmek terén nincsenek közös nevezőn. Problémájuk új szintre lép, amikor olyan ellenféllel kénytelenek szembeszállni (Benedict Cumberbatch), aki tetteivel az egész legénység képességeinek legvégső határait feszíti meg. A film sokoldalú szórakoztatóerejének oka Abrams kiváló aránytartó- és mértéktartó képessége. Miközben a Sötétségben a címéhez illően is a széria egészében egy komorabb darab, nem rugaszkodik el a Trek világára jellemző káprázattól és szellemes humortól. És miközben az akcióval pattanásig feszülő suspense végighengerel az örült tempójú cselekményen, a karaktereknek arányosan jut idő érvényesülni. Az impulzív Kirk, az érzelemmentes Spock, a lelkesen tettre-kész Chekov, az aggódó Uhura, a viccesen paranoid Bones, a totálisan kocka Scotty, vagy a... és még mennyit sorolhatnék a fergeteges csapatjátékosokból? Mindennek tetejében a film jó eséllyel pályázhatna a világ leglátványosabb filmjének címére is, Észbontóan kreatív vizuális orgiája végig a film cselekményét szolgálja, valóságos közelségbe hozva a Trek futurisztikus és grandiózus világát, ami még akkor sem válik hivalkodóvá, amikor kolosszális méretű csillaghajók zuhannak be San Francisco belvárosába... Egybevetve: a Sötétségben az egyik legügyesebben megtervezett, legszórakoztatóbb, legpörgősebb és leglátványosabb kalandfilm, ami valaha készült.   

#17
BATMAN BEGINS

Legyen szó tudatalattiban turkáló ipari kémekről (Inception), memóriáját vesztett bosszúállóról (Memento), a világűr peremére utazó farmerről (Interstellar), vagy egymást felülmúlni vágyó bűvészekről (Prestige), közös jegyük, hogy mindannyian az egyszerű emberi létezés monumentalitásán munkálkodnak. Christopher Nolan sűrű szereplését a listámon ezzel indoklom. Hősei többnyire olyan férfiak, akik a körülöttük omladozó, komor valóságban úgy válnak életük bajnokaivá, hogy feladás és megkeseredés helyett egyedi szerepvállalással asszimilálják a világukat, és megpróbálják uralmuk alá hajtani a komor omladozást. Ebbe a mentalitásba illett bele minden idők egyik legnagyobb és legemberibb képregényfigurája, Batman, aki a klasszikus burtoni interpretáció után fokozatosan leáldozott a mozivásznakról. Azonban Nolan feltámasztási kísérlete több lett, mint képregénytisztelgő iparosmunka. Belebújva az ellentmondásos hős figura elméjébe, komplett tanulmányként eredezteti a legendás hőst, és alteregóját. Bruce Wayne (Christian Bale) 8 évesen lesz tanúja szülei meggyilkolásának, ami után egyedül marad félelmeivel és szorongásaival. Egész fiatalkorát annak a képzésnek szenteli ami árán meg akarja érteni a bűnözői elme működését és a félelemkeltés mechanizmusát. Csakhogy húsvér emberként a terror ellen vajmi keveset ér. Ezért megoldása saját denevérfóbiájából ered, amiképp legnagyobb félelmével válik azonossá, megalkotva Batman szimbolikus alakját, aki emberi mivoltán túl, rettegett szörnyként csap le a bűnözőkre. Nolan a félelem természetének vizsgálásával definiálja újra Batmant és környezetét, nem feledkezve meg számon kérni az önbíráskodó lovag önmagára és városára tett pozitív és negatív hatásokat. Visszafogott humorával, komor hangulatával, karaktereinek lélektani pontosságával és izgalmas akciójeleneteivel a film soha nem tapasztalt közelségbe hozza a gyászoló milliárdos playboy-ból legendává váló fekete lovagot.   

#16
SIN CITY

Képregényt olvasni akkor vált csak igazán menővé, amikor több évtizedes cenzúra, félreértelmezés és meghurcolás után a kiadók kitörtek béklyóikból és alkotói szuverenitás után kiáltva olyan különc punkokra, meg rocksztárokra (persze képletesen) bízták a műnem írását és rajzolását, mint pl Alan Moore, vagy a pimasz kalandor Frank Miller. Megannyi szuperhős modernizálása és átértelmezése után Miller önálló mesterművére talált a Sin City-vel, ami az új korszak egészére tett koronát. És mindezt képes teljes hitelességgel visszaadni a belőle készült film is Robert Rodriguez által. Kockáról kockára követve a képregény paneljeit, megőrizve annak jellegzetes képi világát, igazzá teszi azt a jelzőt, hogy valósággal életre kel a grafikai novella. Négy különálló történet kap helyet a filmben, melyek lazán kapcsolódnak egymáshoz, és mozaikszerűen építenek ki egy olyan világot, ami végleg elveszett a korrupció sötétségében, ahol ritkák a romantikus hősök, ahol az egyén csak kifordulni tud rendeltetéséből, és ahol emberszörnyetegek születnek. Rodriguez valóságos sztárparádéval tárazott be a nagy múltú karakterek megformálásához. Bruce Willis, Jessica Alba, Mickey Rourke mintha beleszülettek volna a Bűn városának fekete-fehér fény-árnyék világába – úgy olvadnak fel a képsorokon, mintha csak Miller rajzolta volna őket. Tragikus, izgalmas, vagy félelmetes figuráik szinte belesüppednek a rémálomszerű környezetbe, történetük pedig monológjaikon keresztül válik teljessé, így egyszerre ismerjük meg a várost ami körülveszi őket és ahogyan ők látják azt. Tagadhatatlanul a film legerősebb tulajdonsága a képi világa, mely végig a film-noirra jellemző fény-árnyék játékkal operál, olykor egy stílusos színkód használatával élve (vörös-halál, sárga-veszély, kék-áruló, zöld-fondorlatosság). Mindezek az apró részletek ahogyan történetté, a történetek pedig mitikus légkörű tablóvá alakulnak át, egy dologra mutatnak rá a Sin City-vel kapcsolatban: hogy a történet főszereplője valójában maga a város, aminek stilizáltsága, hangulata, jellegzetessége olyan jelenlétet ad a helyszínnek, ami által így magasan a szereplő figurák fölé emelkedik – nem az emberek alkotják a várost, hanem a város alkotja az embereket.

#15
SCHINDLER LISTÁJA

Steven Spielberg zsenijének egyik legtanulságosabb különlegessége, amiképp sikerrel tud jelen lenni egyszerre két filmes fő irányzatban. Gyermeki naivitásából születő családi kalandfilmjei rekordokat döntögető kasszasikerek (ET a földönkívüli, Indiana Jones), melyek valamely filmtechnikai területen válnak kikerülhetetlenekké, eközben pedig szorgalmasan küzd azért, hogy bebizonyítsa érett rendezői mivoltát, olyan drámákkal, mint a Nap birodalma, vagy a Bíborszín. Ennek a kétsávos karrierszáguldásnak a csúcspontja volt 1993, amikor a Jurassic Park elsöprő sikerű bemutatója után a Schindler listájával egy éven belül másodszorra is bevéste magát a filmtörténetbe. A fekete-fehérben forgatott, nagyívű történelmi dráma a valaha készült legerőteljesebb munka a holokauszt témájában. Miután a nácik lerohanják Lengyelországot, sok német vállalkozó érkezik a lengyel városokba a meggazdagodás reményében. Akárcsak Oskar Schindler (Liam Neeson), aki egy Krakkói üzemben, olcsó zsidó munkaerővel próbál feltörni a hadiiparban. A náci vezetőknek persze más terveik vannak a helyi zsidó kisebbségekkel: kezdetét veszik az összeírások, gettósítások, és deportálások. Schindler kezdetben üzleti, később pedig morális okok miatt próbálja a helyi SS-től vesztegetéssel kivásárolni a neki dolgozó zsidó munkásokat, akik az új rendszer tébolyában folyamatos veszélynek vannak kitéve. Vakmerő próbálkozásai végül elvezetnek odáig, hogy több mint 1100 zsidó életét menti meg a haláltáboroktól. A II. világháború korára jellemző, korhű, neo-expresszionista képi világával, kíméletlenül naturalista eszközeivel, és kiváló feszültségkeltő erejével a film egy valóságos lélegzetfojtó hullámvasút borzongások és katarzisok közt. Egyaránt részletes képet festve a náci hatalom korlátlanságáról és az annak alárendelt zsidóságról, a Schindler listája hiteles képet ad az egzisztenciális terror borzalmairól, tömeges és egyéni szinten. Sokkoló és kísértő képsoraival és vizuális megoldásaival, ikonikus karaktereivel, John Williams megbabonázó zenei kíséretével és hibátlan színészeivel, nemcsak Spielberg legérettebb munkája, hanem minden téren a modern filmkészítés egyik legnagyszerűbb megvalósítása.

#14
PÁNCÉLBA ZÁRT SZELLEM

„Az emlék természete nem meghatározható, mégis az emlékek határozzák meg az egész emberi létet. Az ember sosem volt képes bebizonyítani a létezését és ebben nem különbözik egy géptől.” Az abszolút cyberpunk, amit minél többször látok annál inkább felismerem mélységeit, és fokozatosan növekszik az értéke, amit mi sem bizonyít jobban, hogy hatása ma még erőteljesebben érződik, mint megjelenésekor. Jellemző a japán animációs filmekre az a meglepetésszerűség, hogy érett közelítésük a komolyabb, és komplexebb témák iránt már-már egzotikumnak hat. Mamoru Oshii rövid, és mégis leterhelően velős filmjében a jövőben járunk, amikor a 9-es szektor ügynökei, köztük kiborgok, rutinos profizmussal vágnak alá a politikai- és a kiber-bűnözésnek. Egy rejtélyes hacker, az úgynevezett Bábmester esete felettébb felkelti a csapat egyik kiborg tagjának az érdeklődését. A belpolitikai viszállyal és ipari kémkedéssel átitatott ügy mindent felforgat, amivel kapcsolatba kerül. Kuszanagi, a mesterséges ügynökök csúcsmodellje viszont úgy látja, a Bábmestert inkább egy vele közös vonás ösztönzi, ami számos kérdésre ígér meghökkentő választ. Részletgazdag animációs látványvilága, gyönyörű zenéje és dinamikus akciójelenetei mögött, a Páncélba zárt szellem, olyan, mint egy rajzvonások mögé zárt filozófiai fejtágító. Sok cyberpunk alkotás igyekezett alternatív útvonalakon megkérdőjelezni az „én” fogalmát, és analizálni a mesterséges intelligenciát, mint gondolkodó fajt, de a Páncélba zárt szellem egyszerű és provokatív direktsége egy teljesen új dimenzió. Költői konklúziója az élet mibenlétéről lenyűgöző és félelmetes elméletet tár fel, amiben az élet információs káosz-halmaz, és mint olyan nem különböztethető meg genetikai és elektronikai formájában sem. Az élet egyediségének a kulcsa pedig nem más, mint a természetes kiválasztódás során bekövetkező folyamatos változások eredménye. A Szárnyas fejvadász óta nem kapott ekkora szellemi vérfrissítést a cyberpunk stílus, ám ennek a keletről érkező új hullámnak köszönhetően születtek meg olyan mamut-költségű filmek, mint a Matrix trilógia, ami az irányzatot a rétegfilmes szintről ültette át a popkultúrába. Bár a mozgalom tartalmiságát utóbbi filmek sem csorbították, a sodor igazi gyöngye továbbra is a Páncélba zárt szellem maradt.

#13
WATCHMEN

Isten létezik, és amerikai! – akár így is ünnepelhetne a szuperhősök hazájának médiája, amennyiben valóban léteznének emberfeletti erővel rendelkező igazságosztók. A Watchmen alternatív világában ez így van. Egy másik 1985-öt írunk, amikor egy másik Richard Nixon tölti sokadik hivatali ciklusát, egy másik hidegháborús konfliktus alatt, amit ezúttal a szuperhősök jelenléte is csak szít. Az önjelölt hősöket kezdetben a dekadens, modern társadalom vadhajtásaként értelmezték, amit az USA kormánya igyekezett ellehetetleníteni, egészen Dr. Manhattan megjelenéséig, aki a tökéletes, elpusztíthatatlan szuperhős képét megtestesítve a kormány kedvenc fegyvere lett – az ellenség számára pedig a legfélelmetesebb fenyegetés: egy két lábon járó atombomba. Ebben a politikailag, és erkölcsileg romlott, az atomparanoiától szétcsúszó világban próbálnak a visszavonult, klasszikus szuperhősök, jelmez nélküli, normális életet élni, de az üldöztetésük megannyi év után sem csillapodik. Egy titokzatos gyilkos csap le specifikusan egy hősklub, az Őrzők korábbi tagjaira, ami arra készteti a leszerelt maszkosokat, hogy ismét maguk vegyék elejét a világ dolgainak. Alan Moore rendkívül összetett, komoly, és elgondolkodtató képregénye a műnem számára vízválasztó volt, mely a művészeti ágat egy új, merészebb, felnőttesebb irányba taszította, nagy sikerrel. A képregény mozaikos, ritmusos elbeszélési stílusát konzerválva Zack Snyder rendező sikeresen filmesítette meg a korábban megfilmesíthetetlennek hitt alapműt, miközben igényes vizualitással és modern képi dinamizmussal látta el azt. A gondos adaptáció eredménye egy majdnem 4 órás, embert-próbáló darab, ami épp ennek a terjedelemnek köszönhetően hiánytalanul tolmácsolja le a képregény elgondolkodtató üzeneteit. A Watchmen lényege az egyszerre kritikus és alázatos közelítés a képregényekhez – egyidejűleg gúnyolja a szuperhőstémák abszurditását és éli fel tisztelettel annak mitológiai értékeit, miközben társadalmi, politikai és erkölcsi világképét olyan gondosan tárja fel sokszínű karakterein és szövevényes cselekményén keresztül, hogy az már bátran mérhető szépirodalmi mércével...   

#12
A REMÉNY RABJAI

Ha Stephen King, akkor horror. De ezúttal nem. A természetfeletti horror regények nagy mesterére mindig is jellemző volt az egyensúlyozás a lélektani-metaforikus transzcendens és az ijesztgetős ponyva közt, és ez kisejlik a könyveiből készített filmjeinek jellegén is, amik vagy klasszikus horror-mérföldkövek, vagy B kategóriás kultfilmek lettek. Érdekes, hogy legsikeresebb filmadaptációi legnagyobb könyv-ritkaságaiból származnak, mint amilyen a Dolores, a Tortúra, a Halálsoron, az Állj mellém!, vagy a Remény rabjai, melyek minimálisan, vagy egyáltalán nem foglalkoznak a természetfelettivel. A magyar felmenőkkel rendelkező rendező, Frank Darabont készített el a regényhez szinte teljesen hű feldolgozást a Remény rabjaiból, mely megjelenésekor szinte a feledésbe merült az 1994-es, erőteljes filmtermés sűrűjében, de pletykák és beszámolók útján kis idő múlva a nézők és a szaksajtó körében is meteorként száguldott be a köztudatba. Azóta már csak egy homály maradt tisztázatlan a filmmel kapcsolatban: vajon tényleg ez minden idők legjobb filmje? Persze ez szubjektív, de a közösségi oldalakon felállított széleskörű véleménykutatások újra és újra bizonyítanak valami döbbenetes egyetértést a film státuszáról. Történetünk a 40-es években veszi kezdetét, amikor Andy-t (Tim Robbins) ártatlanul életfogytiglanra ítélik felesége és annak szeretője meggyilkolásával. A börtönben, ahol az őrök kegyetlenkedése és a rabok közötti viszály mindennapos, mindössze egy barátra sikerül szert tennie a lelkiismeretes és bölcs Red személyében (Morgan Freeman). Andy a beilleszkedés nehézségeinek elejét végtelen önuralommal, leleményességgel és türelemmel veszi. És bár valódi a fenyegetés, hogy az évek és évtizedek a falak közt végleg felemésztik a lelkét és a szabadságvágyát, mégis felkészül, hogy egy nap maga mögött hagyja az intézményt. Nagyívű, komótos, részletgazdag történetvezetésében nincs a filmnek semmi kísérletező jellege – sőt: észrevehetetlenül egyszerű és direkt –, viszont van annál több örök érvényű, gondolatébresztő, megindító töltete emberekről, akiknek a bezártság nyomása alatt halványul el életük, vagy pont emiatt születnek meg legbriliánsabb terveik. A fantasztikus színészi alakítások közül a két főszereplő őszinte figurája teszi a filmet megrázó, felemelő és időtálló drámává barátságról, bezártságról, a legreménytelenebb helyzetekben szőtt új életcélok értelméről.

#11
2001: ŰRODÜSSZEIA

Noha korábban az erőszak fontos alkatrész volt a túlélés és a fejlődés folyamatában, most már semmi keresnivalója az emberi evolúcióban. Stanley Kubrick szemet gyönyörködtető (egyik) mesterműve a tudományos fantasztikum nagy vízválasztója volt, ami a modern, technikailag tudatosan tervezett filmek máig tartó reneszánszát hozta el. A filmtörténet egyik legkardinálisabb hatású alapműve filmkészítők egész generációját inspirálta és ösztönözte a szakma irányába – olyan nevek fiatal szemeit kápráztatta el, mint Spielberg, Lucas, Cameron, Scott, Coppola, Nolan, Malick, vagy Scorsese. Az Űrodüsszeia előtt a sci-fi műfaja olyan állapotban stagnált, ami a kornak megfelelően az alacsonyabb kategóriájú filmeknek feleltek meg, lekorlátozódva a kisebb költségű kaland- és ponyva-adaptációk színvonalára. Arthur C. Clarke, a műhold feltalálója és a kor egyik legnépszerűbb sci-fi írója ötlete alapján Clarke és Kubrick közösen írták meg az alapregényt, mely az ember létezésének kozmikus célját kutatja, alapot adva az első, forradalmi smart-sci-fi-nek. Bár Kubrick szokásához hűen messze átértelmezte a mű részleteit, példaértékű és időtálló filmnyelvi bravúrral és a korhoz képest (1968) letaglózóan komoly vizuális megoldásokkal csapta arcul a téma iránti szkeptikusokat, és a gyermetegen fantáziáló kortárs alkotókat. A három fő felvonásból építkező mű szavak nélküli monumentalitással mutatja be a vadonnak kiszolgáltatott ember fejlődését az űrkorszakig, amiben jelentős szerepet kap az ember erőszakos, versengő, fegyverhasználó természete. A háborús attitűd ideológiája megtorpan, amikor a második felvonásban a Holdat gyarmatosító ember idegen kezek által készített tárgyra lel, mely a messzi világegyetembe küld jeleket. Az ember istenné válási folyamatának egyik mérföldköve a tökéletesnek hitt mesterséges intelligencia, HAL-9000 megalkotása, „aki” az ember saját teremtett világának Ádám-metaforája. HAL kísértetiesen emberi kirohanása a harmadik felvonásban az ember utolsó tanulópénze, ami ahhoz a tudáshoz vezet, ami egyet jelent a tiszta spirituális létezéssel. Sokan nehezen értik Kubrick szimbólumokba csomagolt, absztrakt, pszichedelikus, szürreális látásmódját (ennek egyik oka a film perfekcionista, hagyományszegő, steril felsőbbrendűséget sugalló jellege), de úgy hiszem minden jel arra mutat, hogy a rendező harmadik felvonása válasz az első felvonásbeli ember képére. Főhősünk Dave, miután leállítja HAL félelmetes tombolását, találkozik az embereknek nyomokat hagyó idegenekkel, akik felsőbbrendű létsíkjukra kísérik őt, ahol levedli elöregíthető, törékeny fizikai testét, ellátják a mindentudással, és a tökéletesen makulátlan, felsőbbrendű létezés hírnökeként küldik vissza a Földre. Külső szemmel Dave, magzatnak tűnő entitásként, a megronthatatlan ártatlanságot szimbolizálja, akinek legfőbb üzenete, hogy a tudás- és intelligencia-alapú evolúcióban nincs helye az erőszaknak és a rontásnak.

TOP 50 KEDVENC FILM - 3. rész (30-21)

A cikksorozat korábbi részei:

TOP 50 KEDVENC FILM - 1. rész (50 - 41)

TOP 50 KEDVENC FILM - 2. rész (40 - 31)

#30
EGY CSODÁLATOS ELME

John Nash Nobel-díjas matematikusnak sokat köszönhet a világ, főleg a közgazdaság terén elért eredményei miatt. A legtöbben Howard filmje előtt nem tudták, hogy a zseniális matematikus milyen körülmények és küzdelmek közepette élte életét és végezte úttörő munkáját. Az életrajzi filmek modern nagymestere, Ron Howard (Rush, Apollo 13) Russell Crowe főszereplésével (Gladiátor) mesélte el Nash életét, valamint az emberekkel, betegséggel és önmagával vívott különös harcát. A fiatal, karrierkezdő Nash mindennapjaiba csöppenünk be, amikor a kissé nehéz természetű, cseppet arrogáns, de mégis szimpatikus matekzseni keresi az eredeti ötletet és a szerelmet. Tehetsége okán biztos jövő elé néz a kódfejtés tudománya terén, ami főként a kormány számára válik hasznossá a feszült, hidegháborús konfliktushelyzetben. Ez a fajta munkaterület velejárója a paranoia, ami nem hat túlzottan előnyösen a Nash elméjében lappangó betegségre. A paranoid skizofrénia tünetei jelennek meg rajta, egyre sűrűsödő hallucinációi elkerülhetetlenül elszakítják a tudóst a valóságtól, az emberektől, a családtól, és a munkától. Végtelen önuralma és szigorúan analitikus természete arra ösztönzi, hogy harcoljon az elméje káosza ellen, felismerje, elfogadja saját betegségét, és újrarendszerezze összetört tudatának szilánkjait. Bár a módszere semmiképp sem gyógyír a skizofréniára, Nash számára mégis megváltás volt, ami visszaterelte őt egy olyan vágányra, ahol betegségével együtt-élve, nem engedte veszni hagyni zsenialitását és a számára fontos embereket. Howard filmje szinte hibátlan életrajzi dráma, ami érzékletesen mutatja be egy ember és környezete vesszőfutását, miközben a skizofrénia eddigi legjobb filmes megjelenítését mutatja be.   

#29
KAPCSOLAT

Carl Sagan a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású tudósa volt, aki nemcsak egyszerre volt kiváló biológus, fizikus és csillagász, hanem ösztönző ismeretterjesztő és előadó is, aki a lehető legszélesebb körben, világszerte csigázta a fiatal generációk kíváncsiságát, és bátorította tudomány iránti érdeklődésüket – létrehozva azt a nemzetközi mozgalmat, melynek mai örökösei olyan elit tudósok, mint Stephen Hawking, Richard Dawkins, Michio Kaku, vagy Neil deGrasse Tyson, és melynek célja a tudomány legfrissebb vívmányainak közlése a laikus érdeklődők számára. Könyvei, előadásai és televíziós sorozatai (Cosmos, melyet tanítványa Neil deGrasse Tyson nemrég méltósággal újjáélesztett a NatGeo-n) azóta is etalonnak számítanak a tudományos-ismeretterjesztő médiában. Sagan legendáját csak tetézi az, hogy mindemellett még a regényíráshoz is megvolt a jó ízlése, így Contact című tudományos-fantasztikus műve nem véletlenül lett bestseller. Sagan 1995-ben bekövetkezett halála után két évvel Robert Zemmeckis rendező (Vissza a jövőbe, Forrest Gump) az emlékére készítette el a regény filmváltozatát, búcsút intve a példaképnek. Sagan, aki maga is részt vett a Voyager űrszonda tervezésében, őszinte szívvel hitte, hogy az ember nincs egyedül a Világegyetemben, és vallotta, hogy ilyen kevés emberért pazarlás lenne az Univerzum grandiózussága – az emberiség történetének legszebb pillanata lenne, ha üzenetet kapnánk valakiktől, odakintről. A Kapcsolat is ezt a szellemiséget és ambíciót szövi tovább egy hangulatos, fikciós drámában, melyben egy lelkes csillagász, Ellie Arroway (Jodie Foster) kozmikus rádiójelek közt kutat értelmes üzenetek után. Mikor a SETI program keretében áttörő felfedezést tesz egy rejtélyes, de rendszeres és megfejthető beérkező adást illetően, kezdetét veszi a hajsza a jelforrás kutatása után. Miközben minden jel arra mutat, hogy az idegen szignál egy invitáció, a világ lakosságában megoszlanak a vélemények. Míg egyesek reményteli kíváncsisággal várják a kapcsolatfelvételt, másokat megrémít a gondolat. Ellie a rá zuhanó terhek kereszttüzében igyekszik a szívére hallgatni: árva kislánykora óta az őt kísérő magányát maga mögé parancsolva, készen áll arra, hogy az egész emberiség kozmikus magányát is megtörje egy kapcsolatfelvétellel. Miközben a történet efféle lebilincselő játékkal operál, addig Sagan másik üzenete is szépen átjön a film képkockáin, miszerint a tudomány, a kutatás és a felfedezés nem csupán intelligencia, adat és eredmény, hanem egyben lélekemelő spirituális utazás, aminek szépségét a legnagyobb szuperlatívuszok sem képesek körülírni.

#28
A BÁRÁNYOK HALLGATNAK

Hitchcock Psycho-ja után a legnagyobb előrelépés a pszichológiai thriller műfajában. Ezúttal nem csak koncepcióról beszélhetünk melyet a pszichológia inspirált, hanem maga a narráció és a cselekmény követi a pszichoanalízis és a terápia módszereit és folyamatait. Thomas Harris Hannibal regénysorozatának egyik kötetét Jonathan Demme dolgozta fel egy olyan stáb közreműködésével, mely a film bemutatása után joggal nyerte szanaszét a legrangosabb filmes díjakat – főleg a két főszereplőt, Anthony Hopkins-t és Jodie Foster-t emelték piedesztálra felejthetetlen alakításaik miatt. A történet Clarice Starling-ról (Foster) az újonc FBI ügynökről szól, akit felettesei első megbízása alkalmával már a mély vízbe dobnak. Feladata elkapni egy olyan könyörtelen sorozatgyilkost, aki fiatal nők lenyúzott bőrét használja saját szexuális transzformációjára. Hogy sikerrel járjon, Clarice egy korábban már elkapott sorozatgyilkostól, a valamikori terapeutától, Dr. Hannibal Lectertől (Hopkins) kér tanácsokat, hogy a gyilkos fejébe bújhasson. Beszélgetéseik során bizarr barátság szövődik, amikor fény derül arra, hogy Clarice ígéretes tehetsége és elhivatottsága ellenére cseppet sem áll készen egy ekkora feladat megoldására. Míg Clarice-t objektív és morális ambíciói vezérlik, addig Lecter a szakmai segítségnyújtás leple alatt szuggesztív módon bontja ki a nő legbelsőbb félelmeit, tépi fel legmélyebb sebeit, melyek látatlanul gátolják a munkájában. Bár Lectert mindössze 16 percig láthatjuk a filmben, figurája mégis hátborzongatóan telepszik rá a cselekmény egészére, és a nézőre. Hopkins a színészmesterség történetének egyik legnagyobb detonációját hajtja végre tökéletesen kiforrott mimikájával és hangjátékával, megteremtve Hannibal megismételhetetlen kettősségét, miszerint egyszerre gyomorforgató pszichopata és barátságos őrangyal, aki könyörtelen, és megbabonázó rafináltsággal segíti hősstátuszba az ügynöknőt.

#27
BECSTELEN BRIGANTYK

Egy-két dolgot érdemes leszögezni Tarantino filmjeivel kapcsolatban. Például, hogy sem erkölcsöt, sem történelmet nem az ő munkásságából érdemes tanulni. De ahol emiatt bezárul egy ajtó a rendező filmográfiájában, ott kinyílik számos másik kapu egy végtelenül elborult filmes zsivány, pimasz és utánozhatatlan fantáziavilágába. Ezúttal a bili a II. világháborúra, a nácizmusra és a holokausztra borul rá. Ugyanis QT nem kisebb „aljasságra” vállalkozott, mint hogy meghamisítsa a történelmet, újraértelmezze a konfliktushelyzeteket és az erőviszonyokat. Persze mindezt csupa jó-szándékú mozgóképes kísérletezés céljából... na meg egy kis nyelvöltögetés reményével, amihez nem árt érteni a rendező elvont humorát. A II. Világháború vége fele járunk. Miközben a német náci vezérkar propaganda-programmal ünnepli istenített hőseit, a háttérben olyan éles ösztönű figurák irányítják a zsidóság összeírását, deportálását és megsemmisítését, mint a sokoldalú és művészien kegyetlen Hans Landa (Christoph Waltz). Néha kicsúsznak a kivégzendő delikvensek a karmai közül, és az egyik ilyen eset következménye megbosszulni készül magát. Shosanna (Mélanie Laurent) miután elmenekül egy ilyen ziccerből, Párizsban olvad be egy olyan mozi üzemeltetőjeként, amit az önelégült náci vezérkar kibérelni készül, hogy parádésan tegyen pontot fergeteges propagandista filmfesztiváljára. Az eseményen még maga a Führer is részt vesz, így úgy tűnik eljött Shosanna nagy napja... De nem csak a bájos szőke lány az egyetlen tervezője a Nagy Zsidó Bosszú merényletnek: amerikai zsidókból álló csapat Aldo Raine (Brad Pitt) vezetésével vonul végig a Német birodalmon, náci skalpokat gyűjtögetve. A végső céljuk nem más, mint kinyírni Hitlert a párizsi filmes gálaesten. Történelmietlen mivolta ellenére a Brigantyk vizuálisan roppant korhű, és még úgy is képes átadni a kor hangulatának feszültséggel teli, háborús hangulatát, hogy közben a rendező ezúttal sem képes megállni becsempészni filmjébe a klasszikus western és bosszú-filmes motívumokat – beleértve a kameraállásokat és főként a zenei szólamokat. Német, francia, olasz és angol nyelven brillíroznak a jobbnál jobb színészek olyan pattanásig feszült jelenetekben, amiknek csúcspontjai maguk a tarantinoi kiszámíthatatlanságok. A karaktereit patthelyzetből patthelyzetbe sodró történet a rendező egyik legkiemelkedőbb, s egyben legeszelősebb munkája.   

#26
VIHARSZIGET

Martin Scorsese öt évtizede tartó filmográfiája önmagáért beszél, aminek nagyszerűségét az is emeli, hogy ciklusokra bontható társulásai egy-egy színészóriással, valóságos definíciói tudnak lenni az adott filmes korszaknak. Ilyen volt első nagy etapja Robert DeNiro-val, ami olyan klasszikusokat szült, mint a Dühöngő bika, a Casino, vagy a Taxisofőr. Később Scorsese új ragyogó társra bukkant Leonardo diCaprio személyében, és új korszak vette kezdetét, ami alatt diCaprio a tini-kedvenc imázsát fényévekre lehagyva egy kiforrott színész-kolosszussá nőtte magát. Közös munkájuk sorából számomra a Viharsziget a legkiemelkedőbb, ami tökéletes kivonata a ténynek, hogy Scorsese profizmusa a lélektani thriller területén vitathatatlan, valamint, hogy diCaprio brillírozásából sosem elég. A történetben Teddy Daniels nyomozó a Boston melletti Viharsziget elmegyógyintézetébe érkezik, hogy egy eltűnt beteg után nyomozzon. Titkon abban reménykedik, hogy nem csak az eltűnt páciensre bukkanhat a nyomasztó intézmény falai közt, hanem felesége gyilkosán is bosszút állhat, aki feltehetőleg szintén a sziget lakója. A nyomozás során furcsábbnál furcsább dolgokra derül fény, ami alapján Teddy egy szörnyű összeesküvés nyomaira bukkanhat. De minél közelebb kerül a válaszokhoz, annál inkább válik zavarossá a kép, és egyre inkább tűnik úgy, hogy a józan eszét és érzékeit megkérdőjelező ügy valódi alanya ő maga... A Scorsese-hez méltóan fényképezett és rendezett thriller nyomasztó hangulattal hengerel, amiben minden atmoszférakeltő audiovizuális elem telitalálat – ettől pedig a film hátborzongató egyedi élményt nyújt. És akkor még nem is írtam a film befejezéséről... és talán nem is szabadna. A film többféle interpretációra lehetőséget adó struktúrája sokkal a film után is foglalkoztathatja a nézőt, szögesen megosztva a közönséget a cselekménybeli történések rekonstruálásában...   

#25
EGY MAKULÁTLAN ELME ÖRÖK RAGYOGÁSA

Kell-e magyarázható indok a szerelemre? Ki lehet-e teljesen törölni valakit az emlékeinkből? Van-e a tudatos döntésnél nagyobb erő, ami visszafordíthatatlanul összekapcsolja az embereket? Efféle elvont kérdésekre csakis egy elvont fantasztikus, romantikus film adhat válaszokat. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása pedig pont egy ilyen film. Olyan világba kalauzol a történet, ahol az emberi emlékek manipulációja és törlése nem lehetetlen feladat. A szolgáltatás páciensei személyes tragédiáik és érzelmi összeomlásaik elől menekülve vetik alá magukat az eljárásnak, ami kellemetlen emlékeiket gyökerestől kiírtja elméjükből. Joel (Jim Carrey) és Clementine (Kate Winslet) tönkrement kapcsolatuk miatt élnek a lehetőséggel, miután kettejük ellentétes természete közt nem igazán maradt kapcsolódási pont. De az eljárás után elkerülhetetlenné válik, hogy ismét találkozzanak, és felébresszenek érzelmeket és benyomásokat egymásban – a emléktörlő módszer hiányosságait bizonyítva. Michel Gondry sci-fi-be illő, szürreális ábrázolásában jelenettörmelékként épül fel két ember szerelmének, és magának a szerelem természetének a tanulmánya. Az emlékfoszlányokból formálódik meg egy férfi és egy nő kalandja, melyben a sekélyes érzelemvilágú férfi, és az ösztönös, kontrollálhatatlanul impulzív nő közt szakadék jön létre, hogy aztán fény derüljön az ellentétek, válságok és boldogtalanságok felett álló állandó erőre. Jim Carrey, a 90-es években az eszement vígjátékok ikonikus figurájaként tett néhány remek kísérletet arra, hogy kiszabaduljon a dilis humorista skatulyájából. Az út egy remek Truman Show-n át vezetett el, a Carrey-hez képest szélsőségesnek tűnő, de mégis működni képes, lehangolt, érzelemszegény Joey figurájához. A színész kényelmesen illik bele az árnyaltabb, különös tónusú és giccsmentes drámába, ami elgondolkodtató, megindító és katartikus utazást ígér az emberi kapcsolatok filozófiájában.   

#24
PONYVAREGÉNY

Mint az kiderülhetett a listámból: engem sem került el a Tarantino láz, és mondhatni mindez nálam is papírformaszerűen a Ponyvaregény filmjével kezdődött, ahogy sokaknak. Ez az a film, amiről rengeteget lehet beszélni, de a film maga mindenkihez másképp beszél, másképpen szól. Lazasága, vagánysága, erotikussága, nyelvezete, pofátlansága, vagy spontaneitása teszi-e ilyen népszerűvé a filmet, az nézőfüggő – egy valami azonban biztos: vitathatatlan korszakalkotó munkaként vonult be a popkultúrába, ami azért is egyedülálló, mert műfaji jegyeit tekintve inkább outsider, avagy underground leszármazott, egy olyan lázadó-álmodozó videotékás tollából, aki kimeríthetetlen inspirációs forrásait független filmes területekről merítette. Sikeréhez persze az is hozzájárulhat, hogy számtalan remek színész bukkan fel benne felejthetetlen szerepekben és szituációkban. Hogy micsoda a Ponyvaregény? Talán az első posztmodern alvilági gengszter-krimi? Az exploitation mozgalom (a letűnt motívumokat újrahasznosító, kizsákmányoló műfaj) első klasszikusa? Mindnek jól hangzik. De elsősorban egy bevállalós, merész, laza, kiszámíthatatlan de mindenek előtt egy minőségi munka, ami non-lineáris elbeszéléssel vezeti be nézőjét egy gengszter-szférába, ahol a sötét előéletű karakterekkel váratlanabbnál váratlanabb dolgok történnek: Csakhogy ez önmagában eget-rengető drámáknak vajmi kevés – legfeljebb egyfajta görbe tükörként, vagy fityiszként fogható fel a szánalmas amerikai alvilági (és nem csak) életmód irányába. Mégis Tarantino tálalási módszere úgy vonja el a valóságtól a film világának lapos miliőjét, hogy annak mozaikos szerkezete generálja a nézőben az érdeklődést a karakterek sorsa iránt (mintha az amerikai romlott közízlésű, banális létforma csak utólagos sminkeléssel lehetne befogadható egy értelmes megfigyelő számára – ez pikáns!). A Ponyvaregény olyan, mint egy óraműpontossággal történő manipuláció egy semmiről, aminek minden esszenciális hatásértékét maga az elnagyolt mesélési stílus adja – vagyis a nézőben ébredő kíváncsiság, hogy miképpen áll össze egyetlen egésszé egy eseménylánc, ami csak annyival több önmagánál, hogy gondosan lett feldarabolva és újjáépítve, amiképp a történettöredékek oda-vissza utalnak egymásra. Mindezt Tarantino gondosan képes felépíteni, bizonyítván páratlan írói képességeit, miközben kivetkőzi magából az eddig ismert szakmai konvenciókat.   

#23
FORREST GUMP

Az élet értelme: derű mindenek felett? Egy együgyű háborús hős, pingpong bajnok, rákász kapitány ajánlata világszemléletnek. Winstom Groom regényéből Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Kapcsolat) forgatott korszakalkotó drámát a csillagos égig repítve a címszereplő karaktert, egyedi különvéleményt fogalmazva meg a kis ember életéről a nagy világban. Forrest Gump, az értelmi fogyatékos amerikai fiatalember fiktív életpályáját követhetjük végig a nagyívű, színes történetben, mely egyetlen abszurd lendülettel öleli át a 20. századi amerikai történelem nagyobb mozzanatait. Forrest korszakokon átívelő maratoni futása az ember arcának sokféleségét vonultatja fel egy olyan hétköznapinak nem nevezhető perspektívából, melyhez hasonlóra nem sokan számítottak a mű előtt. Meglehet, Forrest természete és hozzáállása naiv és egyszerű, mégis ebből tárja fel a film az ember legnagyobb erényeit és sikereit, miszerint az élmények és eredmények halmozásához a dolgok iránti totális igenléssel való hozzáállás a kulcs. Persze Forrest esete abszurd, meredek és felelőtlennek tűnő lehet (például meggondolatlanul háborúba vonulni), de mint olyan, az élet rizikók nélkül nem is valóság. Forrest útja tele van rögökkel, csalódásokkal, veszteségekkel, amiknek lereagálása a részéről primitívnek számíthat, de talán pont ez az a pont, amiben a fogyatékos Forrest többé válik normálisabb embertársainál, akik – miközben görcsösen ragaszkodnak intelligenciájuk felsőbbrendűségéhez és életük látszólagos kontrollálásához – megvetik az egyszerű felfogású, balgatag, az áramlattal értetlenül sodródó embereket. Valóban boldogok a tudatlanok, de ez nem feltétlenül jelenti alsóbbrendűségüket. Sőt. Talán Forrest Gump jár előttünk érzelmileg... fényévekre. Ezért jó látni egy filmet egy olyan figuráról akinek a világ csak szép és jó lehet. És ezért lett a Forrest Gump minden idők egyik legjobb, legtöbbet emlegetett filmje. Persze teljesítményből van mit a film méltatására írni, például a szinte észrevehetetlenül használt, tökéletes effekteket, meg természetesen Tom Hanks felejthetetlen alakítását.   

#22
HARCOSOK KLUBJA

Első szabály: nem beszélünk róla. Második szabály: nem beszélünk róla... Kérdés: írni szabad róla? David Fincher legendás Város Trilógiája a modern filmes társadalomkritika dicső felnőtté válása, ami maga mögé hagyva minden melodramatikus mellébeszélést, belefürdik a világ rezignáltabb, állatibb, igazságtalanabbik, groteszk árnyvilágába. A trilógia harmadik darabja a Harcosok Klubja ezen a téren mai napig sokat-mondóan a legaktuálisabb mozgóképes vívmány, mely éles pengeként a szürkeállományig hatol morbid világképével, melyben a modern ember szerepe formálódik a fogyasztói társadalom masszájában. Nevesincs főhősünk (Edward Norton) öntudatlan bolyongása, mint kimerült dolgozó, és mint lelkes márkafogyasztó, addig a napig tart, amíg mindene megsemmisül abból az illúzióvilágból, amit kényelemfüggőség okán halmozott. Mint egyfajta földhözragadt alteregó, csapódik mellé Tyler Durdan (Brad Pitt), aki modern spirituális vezetőként mutat ösvényt abba az állapotba, amiben az ember felismeri valódi szükségleteit. Durden hatására főhősünk komoly vívódás elé néz, amikor megvilágosodása addig vezet, amíg egy anarchista-militarista klubban találja magát, melynek célja minden ember felszabadítása a globális fogyasztói téboly alól. Fincher fekete humorral operáló története arcpirító provokációval fest képet a fogyasztói társadalom visszásságairól, és annak befolyása alatt bódultan költekező, halmozó és a saját szabadságát is kockára tevő emberről. De a Harcosok Klubja beavatás-történet is, melyben a gondolkodó ember ébredése és kitörése a felnőtté válás, és a férfivá érés metaforája, melyben a feleszmélt ember agresszív lázadása az elnyomás és illúzió ellen csak átmeneti állapot. A felnőtté válás mechanikájában fontos szerepet játszik a jövőbeli énről alkotott (átmeneti)kép, melyet Durden karaktere testesít meg a főhősünk számára, és nem az aranyközéputat, hanem a korábbi állapot ellenpólusát eleveníti meg. Fincher intelligens műve számtalan filmtechnikai újdonsággal és megoldással rukkol elő, miközben lüktető fordulatszámon vezényli a cselekményt, de mindezek eltörpülnek amellett, hogy a film milyen lehengerlő eleganciában tálalja örök érvényű gondolatait modern társadalmunk pazarló természetéről, miközben arról sem felejt el figyelmeztetni, hogy magát a kritikát is kritizálni kell, keresve az aranyközéputakat.

#21
A TÖKÉLETES TRÜKK

Ígéret. Fordulat. Jutalom. Bűvésztrükk, avagy a film három mozzanata? Christopher Nolan esetében akár mindkettő. A listámon korábban szereplő Nolan film, az Inception kapcsán is tanulmányozható a módszer, amint a gondolatbeültetésről szóló fantasztikus film, hogyan lép ki önmagából és hajtja végre nézőjén a cselekményben tárgyalt témát, és ültet el gondolatokat, kérdőjeleket. A brit rendező egyik korábbi munkája, a Prestige talán még ennél is frappánsabb. A 19. század második felében járunk, amikor Londonban dívott a bűvészkedés, a tehetséges trükkmesterek előadásai a szórakoztatóipar csúcsának számított. Alfred (Christian Bale) és Angier (Hugh Jackman) fiatal bűvésztanoncok, generációjuk legígéretesebb előadói. Feltörekvő rivalizálásukra egy váratlan és súlyos személyes tragédia sötét árnyékot vet. Baráti versengésük agresszív, megszállott, vérre menő hajszává alakul, amiben mindketten túl sokat kockázatnak. Mindkettejüket egy cél vezérli: megalkotni minden idők legtökéletesebb trükkjét, mellyel kiégethetik és felülmúlhatják a másikat. Nolan a misztikus légkörű víziójában egy többszintes rendszeren állít görbe tükröt a show-biznisz kulisszái mögött zajló, néha gusztustalanságig fajuló konkurenciaharcokról, amiben a megszállott résztvevők megfelelési kényszere könyörtelenül hozza meg a legnagyobb áldozatokat is a siker érdekében. Családnak, barátságnak, gerincességnek nincs valutaértéke a versengésben, és ezt nem csak Alfred és Angier háborúján tapasztaljuk. Hőseink, hogy elérjék szakmájuk legmagasabb szintjét, a tudomány elvontabb vizeire és eleveznek, ahol Nolan érdekfeszítő mód vonja be a kor két nagy feltalálójának, Nikola Teslanak és Thomas Edisonnak a jelenlétét, akik – amellett, hogy ellentmondásos, titokzatos figurái voltak a tudománynak és miszticizmusnak, alapot adva kismillió urbán legendának – a maguk szintjén hasonlóan veszélyes és áldozatos versengést folytattak a szabadalmi háborúban. A Prestige egyik legélvezetesebb rafináltsága mégis az, hogy a film maga is egy trükként érvényesül, ami fantasztikusan vezérelt non-lineáris cselekményével (ígéret), többszörösen a nézőre tromfoló fordulataival, zavarba ejtő műfaji természetével (fordulat) és egy jól felépített végső csattanóval (jutalom) felad pár leckét a közönségének. Mondhatni a film nem csak címe szerint tökéletes trükk...

Abrakadabra...

Folytatás a következő cikkben...

TOP 50 KEDVENC FILM - 2. rész (40-31)

A cikksorozatom második részében a lista 40-dik helyéről a 31-dik helyig listázok. Ezúttal többszörösen is szembe kerül a gyermeki természet a világ könyörtelenségével és az emberi elme rejtelmeiről és bűnözői hajlamosságáról szóló filmes elképzelések is felbukkannak – mindezen komor témákat ellensúlyozva pedig a Pixar animációs stúdió is felmutat valamennyit jó humorú, színes, harsány munkáiból.

A cikksorozat első részéért katt ide:  TOP 50 - 1. rész

#40

A FAUN LABIRINTUSA

Eszképizmus az, amikor a saját fantáziavilágunkba menekülünk el a szörnyeteg világ elől. Ofélia is ezt teszi. 1944, Spanyolországban véres polgárháború zajlik. Miután Ofélia (Ivana Baquero) édesapja meghal, anyja a rettegett, rossz természetű Vidal kapitányhoz (Sergi López) házasodik újra, aki Franco hűséges katonájaként rendületlenül védi völgyét a hegyekből érkező gerillatámadások ellen. Nem egy tündérmesékért rajongó, ábrándozó kislánynak való környezet ez, de reményt-keltő számára, hogy hamarosan megszülető kisöccse és a háború vége egyszer békét hoz majd. Egy éjjel azonban meglátogatja egy öreg faun, aki szerint Ofélia egy túlvilági, rejtett birodalom hercegnője, aki elkallódott országából. Különböző próbák teljesítésével bizonyíthatja, hogy még mindig méltó az uralkodásra, és a visszatérésre apjához, a királyhoz. Guillermo del Toro filmje messze nem ilyen meseszerű, mint azt egy leírás tükrözheti. A mexikói rendező fantasy-ja csak annyira gyermeki, amennyire egy olyan gyermek szeretné látni a világot, akire a világ nem figyel. A faun labirintusa egy véres háborús dráma, megrázó naturalizmussal, amiben egy apját gyászoló lány vív harcot egy könyörtelen őrülttel, akit a sors a gyámjának szánt – eközben pedig elhunyt édesapja iránti csodálatát és szeretetét igyekszik egy méltó, meseszerű környezetbe beörökíteni. Éppen ezért a Faun labirintusa nem gyermekfilm. Inkább bizonyíték arra, hogy a Gyűrűk Urán kívül, független filmes környezetben is születik a műfajhoz illő darab, ami tökéletesen kombinálja a realizmust a dark fantasy néhol horrorisztikus mesevilágával – amit egy pofátlanul tehetséges Javier Navarrete kísér döbbenetesen jó zenei szólamaival.   

#39

FEL!

A Disney Pixar stúdiója követte el elsőként a 90-es években azt az elvetemülten szuper merényletet, hogy életet lehelt egy teljesen digitális animációs filmbe. Ez volt a Toy Story incidens. Azóta a Pixar szinte hibátlan pályát futott be, újra és újra ontva magából a jobbnál jobb rajzfilmeket egyre nagyobb szívvel manipulálva a színes pixeleket, textúrákat és poligonokat, szilárd fennállást biztosítva az új rajzfilmes műfajnak. Az új technológia mellett persze a műfaji nézőpontokban is történtek radikális változások, aminek hatására a termésük egyre több réteget képes megszólítani érzelmi intellektusuk sokoldalúsága miatt. A Fel! erre kedvenc példa tud lenni. A történet ezúttal az örök kalandvágyó, nyugdíjas Carl-ról szól, aki miután elvesztette az ő Elliejét, magányosan éldegél a hangulatos házikójában, miközben a világ körülötte teljesen megváltozik – és feleségével tervezett közös kalandjaik lassan köddé válnak az emlékek sűrűjében. Egy nap Carl beelégel és több ezer lufival felszerelkezve kunyhójával együtt felszáll, hogy hátrahagyja a zajos nagyvárost, gyermekkori nagy kalandor példaképei nyomába eredjen. Véletlenül mellészegődik a nyughatatlan kiscserkész is, Russell, aki kezdetben joggal pályázhatna az évszázad nyűgje címére – de mint mindig: a dolgoknak sosem késő jóra fordulniuk. A Fel!-ben minden megvan ami egy gyermekfilmben lennie kell, a kalandos akciójelenetektől a beszélő kutya cukifaktorig – de ez a Pixar remek ennél sokkal többnek készült. A romantikus drámákat profin alázó 15 perces kezdő jelenetsor a stúdió fiatal tehetségeinek a legbámulatosabb munkája, mely negyed óra alatt lyukat éget az emberben, hogy aztán az azt követő órában újjáépítsen mindent – miközben egyfajta fergetegesen humoros terápiaként ültetné el az emberben metaforikus gondolatait arról, hogy sosem késő a múlt fájdalmait elengedni, új kalandokat keresni, és sosem késő felfedezni azt, aki kirántja az embert a magányából – Carl így válik a szemünk előtt nyugdíjasként újra azzá a gyermekké, ami nagyon rég volt, miközben olyan értékek birtokába jut, amit élete során sosem tudott elérni.   

#38

JÁKOB LAJTORJÁJA

Jacob (Tim Robbins) egy felettébb furcsa vietnami incidens áldozata volt. Mielőtt leszerelték és hazaküldték egy nagyon bizarr dolog történt vele és osztagával, amikor is ismeretlen okok miatt a csapatának tagjai pánikrohamszerűen egymásra lőttek, halálra ítélve több-tucat társukat. Nem elég, hogy az eset horrorisztikus rémképével kénytelen visszarázódni a hétköznapokba, még szörnyű látomásai is gyötrik – amikről kiderül: más túlélő társai is tapasztalnak. Jacob vizsgálódni kezd az ügyben. Félő, hogy szolgálatuk alatt a kormány, akaratuk ellenére, egy elbaltázott katonai kísérletbe vonta be őket, amiben pszichedelikus drogokat használtak biológiai fegyver gyanánt. A pánikrohamokkal vegyülő paranoid víziók egyre távolabb taszítják Jacob-ot a valóságtól és a válaszoktól is. Adrien Lyne filmjében Jacob kálváriája egy korához méltó horror-kísérletnek minősül, amiben a megrázó vizuális megoldások a műfaj csúcsáig érnek. A folyamatos ugrások az idősíkokban, a nyomozás adta izgalomfaktor, a szürreális és szimbolikus képsorok, valamint a történetet teljesen átitató paranoia együttesen időtálló hangulatot éreztetnek végig a film alatt, miközben a nézőjében rendre elülteti a kételyt aziránt, hogy a főhős valóban a megfelelő kérdéseket tette-e fel a szenvedését illetően. Ez a remek pszichológiai horror egy filmes korszaknak az egyik rejtett klasszikusa, amit ma retro-horror erának emlegetünk (70-es évek közepétől a 90-es évek legelejéig), és olyan korszakalkotók dolgoztak benne, mint David Cronenberg, George Romero, vagy John Carpenter. De a temérdeknyi emlékezetes sci-fi- zombi- és test-horror között elvegyülő megbabonázó, különc paranoid pszicho-horror, a Jákob lajtorjája lett számomra a legegyedibb élmény.

#37

GLADIÁTOR

Sokaknak feláll a szőr a hátán, ha Hollywood antik hőseposzokat amerikanizál, de a Gladiátor, akkor is grandiózus. Pedig történelmileg még csak nem is hiteles. Ettől függetlenül Ridley Scott kosztümös mozija elsöprő erejű csomagolásban érkezik és lehengerlő audiovizuális élményt nyújt. Egy olyan korszak évtizedeinek sikereit igyekszik visszaidézni (50-es, 60-as évek), amelynek legnagyobb dobásai olyan klasszikusok voltak, mint a Ben Hur, a Spartacus, vagy a Tízparancsolat. Fikciós mivolta ellenére a Gladiátor erővel szippant be az ókori Róma összeesküvéssel, árulással, intrikával, márvánnyal és vérrel teli miliőjébe. Az öreg és bölcs császár, Marcus Aurelius (Richard Harris) brutális hadat visel a Rómába betörő barbár germán népek ellen. Hadvezére egyben leghűségesebb barátja Maximus (Russell Crowe), a honvágyó, csontig becsületes népi hős, aki hadi sikereit öreg barátjának ajánlja. A császár átlátva Róma hanyatló belpolitikáját, csendes forradalomra készül, melynek élére a becsületes, családcentrikus Maximust képzeli. Ez nem várt feszültségeket szül az öröklési vitában. A császár fiában, a perverz, beteges álmodozó, öntelt és zsarnoki hajlamú Commodus-ban (Joaquin Phoenix) féltékenységet gerjeszt az ügy, amíg megöli apját, megragadja a trónt, és bosszúból kiírtja Maximus családját. Az összeroskadt és kisemmizett hadvezérből rabszolga lesz, akit gladiátornak adnak el. Maximus tudja, hogy az egyetlen mód, hogy felelősségre vonja a vérszomjas új császárt, ha megtanul túlélni az arénákban, és gladiátormérkőzések sorozatos megnyerésével eljut a Colosseumba és szembenéz Róma árulójával, és elviszi a halott császár üzenetét a népnek. Még leírva is nagyívű az alaptörténet, ami a filmben tele és tele van fantasztikus és izgalmas harci jelenetekkel, korhű jelmezekkel, döbbenetes díszletekkel, briliáns és emlékezetes színészi alakításokkal, és mindezt tetézi Hans Zimmer zeneszerzői tehetsége, aki élete egyik legszikrázóbb filmzenéjével kíséri a film minden egyes mozzanatát.   

#36

MECHANIKUS NARANCS

Stanley Kubrick botrányfilmje, amit megjelenésekor több-tucat országban tiltottak be – egyes helyeken mai napig is tabu a film. A nem túl távoli jövőben járunk, egy társadalmilag teljesen széthullott Nagy Britanniában, ahol tombol az erőszak a bandákba szerveződő fiatalok körében. Alex DeLarge-nak (Malcolm McDowell), az anarchista iskolakerülőnek is van egy ilyen bandája. Erőszakfüggőségüknek minden nap eleget téve járják a várost, hajléktalanokat verve agyon, vagy fiatal lányokat erőszakolva meg. Egy csapaton belüli viszály miatt Alex-et elárulják a társai, és börtönbe kerül. Hogy enyhítsen büntetésén, jelentkezik egy programba, ami az ember erőszakhoz vonzódó természetét kutatja egy esetleges gyógyterápia kifejlesztésének reményében. A kormány által erőltetett új terápia módszereiben és eredményeiben is túllépi az elfogadható etikai elképzeléseket. Alexből egy magatehetetlen, kimerült, az erőszaktól iszonyodó, önmagát megvédeni képtelen áldozat lesz, akire minden múltbeli szörnyű tette miatt ismét rájár a rúd. Kubrick zavarba ejtő filmje (melyik filmje nem az?) heves reakciókat váltott ki kritikusaiból. Nem sokkal premierje után olyan vandalizmusról adott hírt a brit média, melyekben fiatalok Alex filmbéli öltözékét és tetteit utánozták. A film elemzői szerint a Mechanikus narancs áldozatként, majd az emberi természetért küzdő hősként állítja be a bűnözői figurát. Mások szerint pedig a film mindössze a kormányhatalom a bűnözéshez való, szőnyeg-alá-seprő, cinikus hozza-állását bírálja, amiben az emberi jogok érdekében tett politikai lépések rendszerint a visszájára sülnek el. Minden esetre szerintem ez a morális zavar csak ott ártalmas, ahol amúgy is van rá hajlam az ártalomra. A film pedig ettől még inkább Kubrick keze munkája, amiben szemmel látható a leírhatatlan rendező maximalista filmes hozza-állása, valamint igazodik polgárpukkasztó, emberpróbáló filmográfiájához – ami lesz még említve párszor ebben a cikksorozatban.

#35

INCEPTION

Napjaink egyik legjobban kedvelt rendezője Christopher Nolan, akit a hollywoodi popcorn ellen vívott szélmalomharc egyik győzteseként ünnepelnek rajongói. Oka, hogy Nolan a legnemhollywoodibb rendező az álomgyárban. Ez annak a stíluskettősségnek köszönhető, hogy filmtechnikai téren a rendező szimpatikus módon konzervatív, aki elutasítja a túlzott számítógépes effekteket, és jobban bízik az analóg módszerekben, valamint a pragmatikus effektekben – ugyanakkor gondolatiságában és elbeszélési módszereiben progresszív, kísérletező, posztmodern és eklektikus. Az emberi elme labirintusában kalandozó Inception kiváló példája ennek a népszerű, és rendszeresen beváló nolan-i receptnek. Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) egy olyan csapat élén áll, akik illegális technológiával képesek a becserkészett célszemélyek tudatalattijába bejutni. A főként ipari kémkedések ilyen eszelős kalandjai során Dom nagy zűrbe keveredik egy csalódott megbízója miatt, ráadásul egy félreérthető személyes tragédia okán nem térhet haza gyermekeihez. Egy másik megrendelője kedvező ajánlatot tesz neki és csapatának: jussanak be egy rivális cég örökösének álmába és vegyék rá az illetőt, hogy vigye csődbe a vállalatát. A feladat rendkívül rizikós, főleg, hogy Dom belső lelkiismeret furdalása bármikor tönkre teheti az akciót. Az Inception fantáziavilága ügyesen megtervezett szabályrendszerrel működik, aminek folyamatos betartása szabja meg a film lehetőségeit és korlátait. Ez egyben azt is jelenti, hogy a film megvalósításában rendkívül földhözragadt értelemben tud látványos lenni – az álomvilág szűrrealitásának sajátosságait nem számítógépes effektusok korlátlanságán engedi szabadjára (indokolt esetben azért minimálisan él vele), hanem leginkább sajátos, elvont szimbólumrendszereken át, amikben a bűntudat, a szeretet, szeretethiány, vagy a szenvedés absztrakt érzései is szinte kézzelfogható, fizikainak tűnő jelenségekké formálódnak. Az Inception érdekes film, ami nemcsak egyedi példákban beszél a lelkiismeret mechanizmusáról, a gondolatbeültetésről, vagy az érzelmi manipuláció fortélyáról, hanem jó tempójú akció film is, ami szövevényességével sok olyan kérdést és gondolatot ültet el a nézőjében is, amiért annak megéri visszatérnie és merengenie egy kicsit a válaszokért.   

#34

BAREFOOT GEN

MEZÍTLÁBAS GEN

Keiji Nakajawa 12 éves volt, amikor 1945. augusztus 6-án atomtámadás érte Hiroshimát. Csodával határos módon élte túl a katasztrófát, majd nagyívű karriert futott be, mint képregényrajzoló és rajzfilmkészítő. Nem volt kétséges, hogy előbb utóbb megörökíti művészetében gyerekkora legpokolibb napjait. Először képregényben, majd animációs filmben mesélhette el tapasztalatait a történelem egyik legsötétebb órájáról. A történet a 12 éves Gen és családja körül forog. Javában zajlik a II. Világháború, Japán vesztésre áll, de a makacs imperialista vezetők nem hajlandók letenni a fegyvert. Gen, és kisöccse sokat küzd, hogy a káoszban élelmet és gyógyszert szerezzen várandós anyjuknak, miközben gyanakvással figyelik, hogy az amerikai légierő egységei felderítési célokon kívül nem igazán közelítik a várost és környékét. Kivéve egyetlen napot, augusztus 6-át, amikor az Enola Gay nevű B-29-es bombázó, egy 13 kilotonnás atombombát dob a város központjába. Egyetlen fényvillanás és 90 ezer ember ég hamuvá. Az ominózus pillanattól az anime Gen túlélésére, és a város katasztrófa utáni nehéz mindennapjaira koncentrál, amiképp a túlélők a lángok, romok és a radioaktív sugárzás közepette próbálják kitalálni: hogyan tovább? A rajzfilm erős kontrasztot állít a gyermeki derű és a háborús pusztítás kegyetlensége közé. Hiressé vált film bizonyos 9 perces jelenetsora, ami az atomrobbanás mozzanatait dolgozza fel, megrázó képeket rajzolva a néző elé, összeégő, megvakuló, elolvadó emberekről, vagy papírdoboz módjára szétrepülő kőépületekről, hidakról, járművekről – amiben a legelborzasztóbb talán az, hogy a tudósok, szakértők és más túlélők is egyetértenek, hogy a rajzfilm nagyon grafikus és túlzónak tűnő, durva ábrázolásai valójában teljesen megfelelnek a valóságnak... De mindemellett a történetben bőségesen megbújik a remény és az élni-akarás is. Gen megállíthatatlan, fáradhatatlan és törtető természetében összpontosul az a kitartás és figyelmesség az apró örömök iránt, ami segít neki és környezetének túlélni a legnyomorultabb helyzetekben is.

#33

WALL-E

Azt, hogy a Pixar az élettelen pixeleket is mennyire fel tudja tölteni élettel, azt ez a digitális rajzfilm is nagyon jól bizonyítja. A Wall-E talán a stúdió eddigi legkülöncebb, és legművészibb darabja, amiben egy csomó olyan fogással próbálkoztak az alkotók, amik addig nem voltak jellemzőek a nagy-költségű, hangos, nagy-dumás amerikai mesefilmek történetében. Például, hogy a film első felében alig hallható konkrét párbeszéd, miközben a cselekmény végig humoros, vagy érzelmes gesztikulációkkal operál. A nagyon távoli jövőben a Föld teljesen lakhatatlanná válik, a szorgalmas fogyasztói társadalom miatt a rengeteg felhalmozódó szemét kiszorítja az életet az öreg bolygóról, és mindezt a jól reklámozott Wall-E típusú szemétszedő robotok sem tudták megakadályozni. Az emberiség elhagyta a Naprendszert, a haldokló Földön pedig már csak az utolsó üzemképes Wall-E szedi a szemetet rendületlenül. Napjai rutinszerűek, kívülről rémunalmasak, de a fáradhatatlan robot számára minden kíváncsiságot kielégítő kalandok. Egyik nap két nagy esemény is megborítja rutinos világát: élő növényt talál a szeméthegyek közt, majd megérkezik az utazó emberek által küldött ÉVA típusú kutasz robot, aki az ember visszatérésének kósza reményében életformák után kutat az elhagyatott bolygón. Szerelem és új kaland kilátásban... Eldönteni sem lehet, hogy a film két jól elkülöníthető fele közt a szótlan, de hangulatos udvarlásos rész az élvezetesebb, vagy a sokkal pörgősebb, akciódúsabb rész, mely a küldetés teljesítésével egy sokkal mozgalmasabb sci-fi kalandnak számít. Minden esetre a rajzfilm második felében nem kevés a társadalomkritikai felhang, ahol az ember nem túl biztató jövőképbe van bekeretezve. A virtuális függőségeben, elhízástól elcsúfult, elpuhult, elbutult, nemtörődő világpopuláció otthonának pusztulásában is wellness-utazás lehetőségét látja – mindez a történetben humorosan bal-jósló, de ugyanakkor nem elképzelhetetlen. Ezen kívül pedig a Wall-E már csak azért is kisebb ékkő a sci-fi rajongók szemében, mert sorra utalást és főhajtást tesz a műfaj nagy elődei előtt. Elvégre, azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki az űrhajó fedélzeti számítógépében ráismert Kubrick Űrodüsszeiájának fenyegető HAL–9000-esére.

#32

JURASSIC PARK

A film, ami miatt én is paleontológus akartam lenni! Michael Crichton Őslénypark című, genetikai elméletekkel játszadozó, tudományos fantasztikus novelláját Steven Spielberg, az örök gyermeki lélekkel megáldott rendező álmodta vászonra. Crichton elkalandozó fantasztikumát egy sokkalta cselekményesebb ötletté gyúrta a legendás rendező, amiből leforgatta a legtökéletesebb nyári családbarát kalandfilmet, ami azóta is a hollywoodi nagyipari filmes irányzat etalonnak számító receptje, amit kisebb nagyobb sikerrel azóta is követ az álomgyár. Egy gazdag arisztokrata turistalátványosság céljára építi fel az őslényparkot a rejtélyes Nublar szigeten, mégpedig klónozott, élő dinoszauruszokkal benépesítve a buja dzsungelt. A park megnyitása előtti próbatúrára Dr. Grant-et (Sam Neil) a híres paleontológust, néhány társát, és a tulajdonos unokáit hívják meg, hogy leteszteljék az élménypark nyújtotta lehetőségeket. Grant a lehető legszkeptikusabban áll a dologhoz, kezdetben inkább az idegesíti, hogy képtelen kijönni az okoskodó gyerekekkel – ezért is nem gondolkodik a családtervezésben. Hamarosan a legvadabb álmai válnak valóra, amikor megpillanthatja az első élő dinoszaurusz példányokat lenyűgöző, teljes valójukban. De a park védelmi rendszere összeomlik, Grant a gyerekekkel a vad dzsungelben reked, miközben a park legvadabb húsevő, ragadozó dinoszauruszai el szabadulnak és vadászni indulnak. Az Őslénypark legoltáribb bravúrja, ahogyan képes egyszerre mindenkinek szólni, a kisebbeknek szánt humortól, a felnőtteket célzó drámai karakterfejlődésekig, miközben az ötlet adta lehetőségeket, és izgalmakat hiánytalanul kihasználja. Egy rácsodálkozást kicsaló, tökéletes nagy-totál egy békésen legelésző Bracchiosaurus csordáról, vagy a horror filmeket megalázó jelenetsor, az esti falatozás reményében a terepjárókat megtámadó T-Rexről. A Jurassic Park filmtechnológiai szempontból az egyik legforradalmibb vállalkozásnak számít, amiben először vetették be hiánytalanul a digitális effekteket, amitől a film élőlényei olyan életszerű megjelenést és mozgásvilágot kaphattak, ami mai napig is megállja helyét – sőt, egy évtizedbe telt fölülmúlni. Ennek a gondos megvalósításnak volt köszönhető, hogy gyermekként megnézve gyalázatosnak tartottam a film közbeni pislogást, miközben maga a film olyan hatást gyakorolt rám, ami miatt a város összes könyves boltjának összes dinoszaurusz témájú színes könyvére veszélyt jelentettem hosszú éveken át.   

#31

PSYCHO

Alfred Hitchcock korának leghíresebb és legmenőbb rendezője volt. Évtizedeken át ontotta magából a jobbnál jobb klasszikusokat, miközben gyakorlatiasan csiszolgatta legnagyobb filmes vívmányát, a feszültségkeltést (a spontán ijesztgetést profi módon váltotta fel a fenyegetettség érzetével) – ami megannyi év távlatából is iskolapélda. Kiszámíthatatlan és izgalmas munkáinak csúcsa a Psycho, mely mindamellett, hogy mindent magában hordoz, amitől Hitch zseniális volt, még tabudöntögető, forradalmi filmnek is számít. Sem az erőszak, sem a szexualitás ábrázolásában nem volt akkora szabadság a 50-es, 60-as évek mainstream filmkultúrájában, mint amilyen ma észlelhető – a naturalizmus felé vezető út egyik nagy áttörője ez a mestermű, és nem csak azért mert Hitch megszegte a vécécsészék filmezését tiltó amerikai stúdiószabályzatot. A legendás történet Marionról (Janeth Leigh), a titkárnőről mesél, aki annak reményében, hogy szeretőjével megszökhet a szürke nagyváros egyhangúságából, 40 ezer dollárt sikkaszt el főnökétől. Azonnal menekülőre fogja, de lelkiismerete lelassítja és egy motelben száll meg, hogy újragondolja tetteit, és felkészüljön a másnapi megalázkodásra. A motelben azonban zuhanyzás közben egy titokzatos alak brutálisan meggyilkolja Mariont – az elkövetőről pedig csak egy biztos dolog mondható el: nem a 40 ezer dollár érdekelte. A 20. század ezen szakaszán sem a média, sem a közvélemény nem volt beavatva abba a szörnyű ténybe, hogy a modern társadalomban nem csak anyagi érdekekből elkövető bűnözők munkálkodnak (még nem létezett a sorozatgyilkos definíciója). 1957-ben megrázta az Államokat Ed Gein esete, aki rendkívüli pszichopata volt, gyilkolásainak indítékai inkább pszichológiai, főként szexuális eredetűek voltak. Az eset részleteit kölcsönözve készítette el filmjét Hitchcock, ami a történelem első pszichológiai thrillereként könyvelhető el. Persze a film egyik legszórakoztatóbb vonása, hogy műfajilag cseppet sem vegytiszta. Élvezet nézni, ahogy a rendező többszörösen is egyik stílusból a másikba vált, amivel egyenesen arányosan adagolja a hangulatot és a feszültséget. A Psycho tehát egy románc, ami kalandfilmből lesz krimivé, hogy aztán a thrilleren át egy végső nagy fordulattal a horror iszonyatáig vezesse a nézőt az orrától fogva...

Folytatás a következő részben...