„Zuhanás. Füstszörny. Jeges medve. Francia tyúk. Többiek. A bunker. Dharma Kezdeményezés. Időutazás. Nevezz meg egy másik network sorozatot, ami ilyen csodával képes egy ?-t egy !-ig fokozni.”
(Entertainment Weekly)
Sehol. Ez volt a kezdetleges projekt neve, aminek keletkezését teljes titok fedi még ma is, és az örök 
ismeretlenség homályába veszett volna egy ABC stúdiós iroda fiókjában, ha a stúdió egyik csoportelnöke – név szerint Lloyd Braun – rá nem talál „véletlenül”, és nem ajánlja JJ Abrams (kép jobbra) figyelmébe. Abrams (Alias, Lost, Fringe, Cloverfield, Star Trek, Super 8, Person of Interest, Alcatraz… és sorolhatnám hosszabban a híres, magyar felmenőkkel rendelkező TV mogul és producer munkamániájának termékeit) épp csak annyira volt elfoglalt, hogy mellékvágányon foglalkozni kezdett a Sehol koncepciójával. Maga mellé vonzott néhány igencsak kifinomult érzékkel bíró, feltörekvő forgatókönyvírót (Damon Lindelof, Carlton Cuse, Melinda Hsu Tailor, Edward Kitsis, Adam Horowitz, stb.), és néhány jelentősebb plasztikázás után megszületett a TV történetének egyik legkomplexebb, leghírhedtebb és legsikeresebb misztikus sorozata, vagyis a Lost (jelentése: fizikailag eltűntek, lelkileg elveszettek, kétségbeesettek, tájékozódási zavar, titokzatosságra való utalás).
A szereplőválogatás azonnal megkezdődött. Ugyan köztudott, hogy számos szerepre a casting menedzserek azonnal tudatos döntéseket hoztak, mint például Locke szerepére Terry O'Quinn, vagy Sayid szerepére Naveen Andrews kezdettől fogva biztos tippek voltak (ugyanígy Charlie, Boone, Claire, Jin stb.), azonban történtek olyan érdekes döntéshozások a castingolás alatt, amire a rajongók szívesen emlékeznek. Mint például a Sawyer szerepe körüli kavarodás, amikor is először Jorge Garcia-t (Hurley) akarták felvenni, és bár Garcia nem felelt meg az elvárásoknak (nagyszájú, moderálatlan csaló), az alkotóknak annyira megtetszett Garcia stílusa, hogy nem voltak hajlandóak megszabadulni tőle, így kénytelenek voltak írni egy karaktert a sorozatba a profilja szerint. Így született meg a túlsúlyos mókamester, a szeretetreméltó, de kissé önbizalom-hiányos és zavarodott Hurley. Másodszorra Matthew Fox-ot hallgatták meg a szerepre, és bár tetszett a stábnak a teljesítménye, de végül Jack szerepében kötött ki. Aztán Josh Holloway is jelentkezett Sawyer szerepére, aki első meghallgatásra nem felelt meg, de Holloway ekkor rettenetes balhét csapott a casting irodában, asztalt csapkodott, kiabált a személyzettel, mire a stábot ez a viselkedése meggyőzte, hogy végül felvegyék a szerepre. Utólag persze tudva, hogy Sawyer minden tekintetből mennyire közkedvelt karakter lett Holloway vadvagánysága miatt (egy szex-szimbólum, valamint stílus-egyéniség) már humorosnak tűnnek ezek a korábbi fennakadások.
Bár a sorozat megszületését rengeteg probléma övezte, főképp a páratlanul merész és meredek koncepció miatt, miszerint a sorozat a hagyományos formulától eltérően nem egy, vagy két, hanem legalább egy tucat – szinte egyenrangú – főszereplőt mutatna be, nem beszélve a helyszínről és a díszletekről. A költségvetés miatt a projekt hatalmas kockázattá vált, amikor is a stáb már az első forgatási ciklusban rekordot döntött: csak a Pilot rész leforgatása 14 millió dollárba került (legdrágább sorozat-epizód, ami valaha készült), főleg amiatt, hogy a hitelesség kedvéért Los Angelesből egy megtörtént katasztrófában lezuhant, valódi repülőgép roncsait szállíttatták Hawaii-ra díszlet gyanánt. A bukás végzetes lett volna anyagi szempontból az ABC-nek, és karrieri szempontból a producereknek (a csatorna akkor válságban volt, a Lost és a Született feleségek debütálásai rántották fel újra a stúdiót). A köd azonban eloszlott, amikor 2004 nyarán a san diego-i ComicCon képregény-fesztiválon a nagyközönség előtt tesztvetítést tartottak. A Pilot részt legalább 6000 ember előtt vetítették le, a reakció pedig álló ováció volt a közönség részéről. Innen már nem volt kérdéses, hogy az ABC fejesei berendelik a teljes évadot, így 2004. szeptember 22.-én a TV-k képernyőin hivatalosan is elindult a Lost, a 2000-es évek egyik legnagyobb hatású sorozata.
A történet másodsorban egy nem hétköznapi, trópusi szigetről szól, aminek saját történelme, mitológiája, és számtalan különleges képessége van. Egy olyan közeg, ahol nem ritkák a paranormális, természetfeletti jelenségek, szinte minden bokorból veszély fenyeget, és minden ösvényt rejtélyek, elképesztő titkok tucatjai szegélyezik. De ahogyan a frigyláda az Indiana Jones-ban, vagy Marcellus Wallace fényes táskája a Ponyvaregényben, úgy a sziget is csak egy McGuffin* a Lost íróinak eszköztárában, egy katalizátor, ami előmozdítja azt, amiről a széria elsősorban szólni akar.
A sorozat egyik legfontosabb erénye, az a páratlan karakterkészlet, és a beléjük vésett figyelemreméltó motivációs csomag. Az első évad rögtön 14 fontosabb szereplővel indul, akik rendre centrikus epizódokat kapnak, megadva ezzel annak a formabontó lehetőségét, hogy minden karakter saját epizódjában főszereplőként léphet elő, magamögé építve egy olyan szövevényes önéletrajzot, mely egyben reflektál a szigeten történő aktuális eseményekre, és megindokolja, vagy megalapozza a szereplő személyiségjegyeit, vagy éppenséggel csavarosabb módon utólag leplezi le azokat. Mindezt a sorozat írói a lehető legrafináltabb módon, a ritmikus-flashback, mozaikos, non-lineáris, nem túl könnyű, de annál hasznosabb narrációs módszerével élve valósították meg, ami mint forradalmi formátum végig fennmarad a sorozat elbeszélési stílusaként. Ezzel a sorozat készítői feltétel nélkül elérhették azt a célt, hogy egy misztikus, sci-fi közegben elmesélhessenek, egy rendkívül aprólékos és mély lélektani drámát, előtérbe helyezve a környezeti, és társadalmi szituációk legprovokatívabb kérdésköreit (ezt nevezik kimondottan karaktercentrikus sorozatnak).
Természetesen, mielőtt bárki is belemerülne a karakterek személyes világába, fontos megjegyezni, hogy a karakterek színességét az is rendkívül hangsúlyozza, hogy etnikailag, és hitkultúra szempontjából is a Lost példaértékűen multikulturális. A 815 járatának túlélői közt amerikai karakterek mellett más nemzetiségűek is felbukkannak, mint iraki (Sayid), brit (Charlie), ausztrál (Claire), koreai (Sun és Jin), orosz (Mikail), nigériai (Eko), francia (Rousseau) stb. És persze ezzel kötelező módon párosul az apró, de jelentős figyelmesség is, hogy minden szereplő nemzetiségének megfelelően használja jellegzetes akcentusát, sőt, még az amerikai szereplők akcentusa is változó (pl a New York-i Michael akcentusa tökéletesen különbözik Sawyer Tanassee-i „cowboy” kiejtésétől.). Ugyanakkor hitkultúrák, és ideológiák sora élezheti a szereplők közti ellentéteket: nyugati kereszténység (Eko), iszlám (Sayid), pogány spiritualizmus (Locke), vagy épp megrögzült ateizmus (Jack).
A Lost filozófiai és társadalom-etikai tanulmányként is épp akkora szellemi értéket képvisel, mint lélektani drámaként (ez tán elkerülhetetlen opció volt, tekintettel arra, hogy a Lost első percétől kezdve közösségről, beilleszkedésről, túlélésről szól). Ezt bizonyítják azok a később kiadott remek könyvek és tanulmányok, amelyekben professzorok, hallgatók, és egyéb intellektusok dicsérő lelkesedéssel boncolták ízeire a kényes kérdésköröket rendre feldobó sorozatot. Tehát kisebb nagyobb motívumok szinte százával adottak a sorozaton belül, legyen szó társadalom- (filozófia, pszichológia, etika), vagy természettudományról (elméleti fizika, kvantummechanika, orvostudományok), vagy éppenséggel művészetiről (drámai neo-realizmus, soft sci-fi elemek, eklektika, kultúr- és korhű ábrázolások), esetleg elvontabb témákról (numerológia, ezotéria, spiritualizmus). És mindezeket egyenként újra lebonthatnánk, hogy újabb a sorozat által boncolt motívumokat fedezzünk fel, majd azokon belül is bonthatnánk. Valami olyasmi ez, amit sosem tudunk már a teljesség igényével kifejezni, mióta a sorozat olyan terjedelmesre nőtt. Mindez valahol a sorozat íróinak zsenialitását, és ugyanakkor az ijesztően elborult megszállottságát is bizonyítja.
Az Oceanic 815 túlélői ebben a furcsa, rejtélyes, szinte kifejezhetetlen világban találják magukat, elszakadva megszokott szociális közegüktől, egymásra és a túlélésre kényszerülve. Azonban van valami érezhető a levegőben, mintha új dimenzió és új lehetőség nyílna előttük, aminek ha kezdetben nem is tudatosan, de meg kell felelniük. Jack, Kate, Sawyer, Locke, és a többiek a zuhanás előtt mind kétségbeejtő problémákkal küzdő emberek voltak, mindenki a maga nemében törött, leterhelt, sorstalannak látszó, ugyanakkor jelentéktelen és parányi. A katasztrófa borzalmain túl azonban egy új élet reménye kezd kibontakozni. Miután nem jönnek a megmentésükre (a sziget tulajdonságait nézve ez szinte lehetetlen), kénytelenek újra közösségbe rendeződni, és új életet kezdeni, ezúttal tiszta lappal minden és mindenki előtt (lásd Kate felemelő esete, mikor fellélegezhet Jack előtt, bilincset és menekülési kényszert hátrahagyva). Az első évad első epizódjai ezt a folyamatot göngyölítik alapos tempóval, páratlan hangulatot árasztva, rákoncentráltatva a néző figyelmét a szereplők világára, ami a kezdeti stádiumban főképp Jack, Locke, Kate és Charlie javára szól. Jack, a türelmetlen, makacs, és rendkívül elhivatott gerincsebész első perctől a sorozat készen kapott hőseként ugrik elő, azonban a vezetői poszt vállalása előtt, a kudarc félelmétől hajtva idegenkedik, és ezzel fel is sejlik egy posztmodern hős típusa, akit az ősrégi hős archetípusokkal ellentétben kevésbé tudunk előre kikalkulálni. Olyan hős, akinek sokat kell gürcölnie, hogy a mélypontról nőjön fel a feladatához, mikor vállalnia kell végzetét, hogy bármi áron hős lehessen – és félő, hogy bármikor újra visszazuhanhat, vagy súlyosan eltévedhet. Ezzel szemben Locke, aki külvilági életében teljesen elesett, megalázott, és minden tekintetben jelentéktelen és elutasított ember volt, a szigeten, miután az visszaadta neki az egészséges lábait, meglehetősen jól érzi magát. A cselekmény Locke karakterén keresztül adja a legnagyobb lökést aziránt, hogy a sziget rejtélye és mitológiája terítékre kerüljön. A vadászó kalandor felismeri a sziget adottságait, s bár nem érti azt az erőt, amivel szemben áll, mégis sorsát, végzetét kezdi kutatni benne, ami a néző számára páratlan kalandokat, és borzalmakat egyaránt tartogat. A korai karakterfejlődések tekintetében az évad elején talán Charlie az igazi első befutó, aki a sosemvolt rocksztár vergődésétől a heroin függőségig csúszott a lejtőn, míg végül a szigeten új távlatokra talált, és leszokásával végre biztosíthatott egy utat magának a felelősségvállalás irányába, és közelebb kerülhetett Claire-hez. Ezzel először elevenedett meg szinte teljes egészében a sorozat egyik vezér szimbóluma, a megváltás. Persze a Lost írói épp annyira tudják, hogy soha semmi sem fenékig tejfel, hogy a sziget hamarosan újra és újra megkísérti Charlie-t, ahogyan azt másokkal is teszi. Persze bizarr eseményekkel sem késlekedett az évad már az elején, például Sawyer megkínzása az inhalátorért kicsapott egy pár biztosítékot. Sayid, a tisztánlátó, tettre kész, józan katona az udvariasság mintapéldánya, viszont sötét múltja minderre árnyékot és szégyent vet, ami miatt szinte mazochista módjára büntetné magát (ebben az évadban magányba akar vonulni, de későbbi évadokban meghökkentőbb önmarcangoló pillanatait is láthatjuk, amiért hol megérteni akarjuk, hol rettenetesen sajnálni).
Az évad azonban akkor kap sebességre igazán, amikor egyre inkább úgy tűnik, túlélőink nincsenek egyedül a szigeten. Claire elrablása csak fokozza azt a félelmet, amit a dzsungelben randalírozó szörny már megalapozott (kezdetekben a füstszörny a közösség elemi félelmét szimbolizálja, később válik a sorozat mitikus elemévé, majd mellékszereplőjévé). A fokozódó félelem, és a nem érkező segítség Michael-t arra készteti, hogy tutajt építsen, és maga induljon el segítségért, ezáltal is megmentve fiát Walt-ot, bebizonyítva azt is, hogy méltó a későn kezdődött és hirtelenjött apaszerepre. Útjára Sawyer is elkíséri a sorozat egyik legösszetettebb s egyben legszórakoztatóbb karaktere, aki gyermekkorában szerzett traumái miatt vérszomjas, a prédájához meghasonuló, nyughatatlan bosszúállóvá válik. Jin is Michael-el tart, aki feleségét, Sun-t, és házasságát akarja mindenáron megmenteni a válságtól. Jin távozása egy nemesebb cél érdekében történik, aminek feltétlen jó oldala az, hogy bár keserű aggodalommal, de Sun szabadságot élvezhet Jin szigorú magatartása nélkül. Claire az évad időzített bombája, aki talán a lehető legkényelmetlenebb helyzetbe csöppent az állapotával. Története felkavaró rejtélyeket takar, de még aggasztóbb, hogy eltűnése után, töredezett emlékeivel, csontig rémülten kell felkészülnie arra, hogy hamarosan szülni fog.
Az élet rendje című epizód az évad, s talán az egész sorozat… sőt, talán minden sorozat közt az egyik legszebb epizód. A Locke által elindított alapos külső motivációk eredményeképp Boone lassan megtanult túladni Shannon-on, azonban a baleset, amit szenvedett az élete végét jelentette. Eközben pedig Claire szülése zajlott, így az egész epizód egy döbbenetes, és egyben kegyetlen érzelmi kombinációval rukkol elő. Még sosem láttam ilyen szépen megelevenedni, s kiegyensúlyozottan összhangban találni a fájdalmat a gyönyörrel, avagy a bánatot a boldogsággal. A néző azt sem tudja miért is sírhatna… Boone tragikus és méltatlan halálát siratná? Vagy fakadna az örömtől, mert megszületett Claire babája? (Le az összes kalappal Stephen Williams rendező, és Michael Giacchino zeneszerző itteni teljesítménye előtt.) Nem mellesleg a karaktervezetés terén is kulcsepizódról beszélünk, ugyanis Jack, aki nem tudja már megmenteni Boone-t, a szigeten először tapasztalja azt a kudarcot, ami mindig is szemben állt kitartó elkötelezettségével. Ugyanakkor Claire megkönnyebbült, amikor végre elfogadta a sorsát, hogy anya lesz, és gyermekével kell maradnia, birkóznia kell feladataival, és el kell fogadja mások segítségét. És nem mellesleg Kate (meglepően brilliáns alakítás Evangeline Lilly-től), emberséges oldalának a legmélyebbjét adja, amikor világra segíti Aaron-t.
Az évad egyik tartogatott ínyencsége Hurley epizódja volt a Számok című. A multimilliomos, de végtelenül földhözragadt viccmester története az átkok paranoiás rohamaival ugyancsak rendkívüli kombináció. Hurley jelenléte egyszerre komikus, és drámai, olykor pedig egyenesen nyomasztó üzeneteket sugalló. Akárcsak Locke, Hurleyt is körüllengik a misztikumok, azonban Hurley elsősorban félelemből és megnyugvás végett keresne válaszokat fejtetőre állt élete miatt.
A Lost védjegyévé vált, hogy minden évad végére az események felpörögnek, több szálra szakadnak, a konfliktusok és ellentétek kiéleződnek, és cliffhangerek egész hada bünteti a nézők idegeit. Az első évad zárása ebből a szokásból lehengerlő példát adott. A többiek érkezésének híre rendesen felkavarja a port a túlélők közt, ami tettekre hajtja Jack-et és Locke-ot. Bár találnak egy bunkert, ami menedéknek ígérkezik, azonban a két vezéregyéniség hamar felfedezi azokat az ellenpólusokat, ami miatt innentől kezdve többé nem lesz köztük egyetértés, és ez gátat vet majd a túlélés érdekében hozott döntések terén. Megszületik a sorozat egyik legfontosabb rivális motívuma, a „hit embere – tudomány embere” szembenállás, és kezdetét veszik a remekül megírt, agresszív szócsaták. A bunker felnyitása úgymond a küszöbe lett ennek hosszan tartó cselekményvonalnak. Azonban a sorozat legmegrázóbb jelenetei Michael-ék tutajozásánál történtek. A Többiek felbukkanása a nyílt tengeren váratlan volt, és mindennek tetejében elrabolják Walt-ot.
Az évad végére, ahogy az írók, úgy a technikai stáb is gőzerővel dolgozott egy a Pilot részhez méltó évadzáráshoz, amivel egy időre búcsúztatták a sorozatot. Ahogy szellemi, úgy technikai és művészeti-rendezési értéke is kiemelendő ennek a szériának, beleértve a remek rendezők munkáit: Jack Bender és Stephen Williams, akik elképesztő képzelőerővel és hatékonysággal tolmácsolták mozgóképre az írók papírra vetett ötleteit. Feltétlen kiemelendő Michael Bonvillain operatőr munkája, akinek köszönhetően a Lost egy „soha ilyen szépen nem volt filmezve egy sorozat sem” szakmai jelzővel büszkélkedhet. Azonban a Lost sem hangulatilag sem érzelmileg nem lenne annyira hatékony Michael Giacchino grandiózus zenéje nélkül. Az Oscar díjas, rendkívül szorgalmas, és termékeny zeneszerző által a Lost egy újabb egyedi jellegzetességgel bírhat, ugyanis a legtöbb TV sorozat egyetlen komponált zenei albumból látja el az összes epizódjának zenei világát, míg Giacchino a Lost minden egyes évadának minden egyes epizódjához friss zenéket komponál. Természetesen a sorozat zenei világához hozzátartoznak a változatos betétdalok is, melyet az alkotók személyes kedvenceik közül válogattak össze. Az epizódokban szólaltak már meg olyan előadók, mint Joe Purdy, Willie Nelson, Damien Rice, James Brown, Bob Marley, és sorolhatnánk még sokáig.
Remek zene, fényképezés, színészek, lebilincselő történet, gondolatgerjesztés, dráma, kaland… A Lost a nézettségi mutatókon is rendkívül jól teljesített, ami hozzájárult az ABC csatorna fellendüléséhez. Rajongói klubok kezdtek megalakulni világszerte, akik rendíthetetlenül kultiválni kezdték a sorozatot. A széria az interneten is el kezdett hódítani, szerepjátékok, fórumok jöttek létre. Ami igazán pontot tett az i-re – azon túl, hogy mindennek tükrében a stúdió habozás nélkül berendelte a 2. évadot – nem más, mint a rajongók egyedi ráhangolódása a Lostra: az úgynevezett Lostiek, avagy a fanatikus rajongók elkezdték a kattogást, vagyis a teóriák felállítását a cselekmény folytatását illetően. Kezdetét vette a Lost-láz, ami ezután már csak fokozódott a 2. évad berobbanásakor főleg.
Egy záró bekezdésként egy rövid és általános áttekintést foglalnék össze, különböző szempontokból vizsgálva az adott évadból a kedvenc pillanatokat, amik természetesen csakis az én szubjektív véleményemet tükrözik.
Kedvenc epizód: Az élet rendje - Exodus (évadzáró részek)
Kedvenc karakter: John Locke
Kedvenc idézet: „Élj másokkal, halj meg egyedül.” (Jack Shepard)
Kedvenc Cold Open: „Jönnek a Többiek”
Kedvenc Cliffhanger: Locke a zuhanás előtt tolószékes volt! – A Többiek csakugyan léteznek és elrabolják Walt-ot.
Kedvenc Flashback: Anthony Cooper kihasználja Locke-ot, és ellopja a veséjét.
Namaste,
Minden kedves barátnak,
És mélyen tisztelt rajongónak,
Stefucz Bálint – Csaba (Valentino)
* - McGuffin: egy olyan elbeszélési elem, amitől függenek a fiktív szereplők, ugyanakkor előmozdítja azoknak a szerepkörét a cselekményben. Lehet a McGuffin tárgy, vagy bármi, ami a történet vezetésében és formálásában hasznos lehet (pénz, erő-, vagy energiaforrások, értéktárgyak). Legtöbbször a McGuffin részben megmagyarázott, vagy éppen teljesen meghatározatlan elem. Például az Indiana Jones filmben sosem tudjuk meg mi van a frigyládában, azonban csak az számít, hogy a náci haderőknek szükségük van rá, hogy fegyverként felhasználják, így főhősünknek lépnie kell annak megakadályozásában. A McGuffin ismeretlen, vagy részben ismert marad, de mégis motiválja és indokolja a teljes cselekményt, a köréje épült drámát, akciót, kalandot, stb. A Lost esetében a sziget lehet a McGuffin, ahol a karakterek egy helyre kényszerülnek, szocializálódnak, eseményeket élnek meg, fejlődnek, és új szintekre lépnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése