"Ne akarjunk minden áron értelmezni egy filmet."
(David Lynch)
Készült: 2001
Műfaj: misztikus, thriller, pszicho
Rendező: David Lynch
Főszereplők: Naomi Watts, Laura Elena Harring, Justin Theroux
David Lynch ars poetica-ja nem más, mint magának az álomnak a költészete. A Twin Peaks, a Radírfej és az Elefántember révén elhíresült, egyedi látásvilágú rendező pályájának a csúcsa a Mulholland Drive – A sötétség útja, mely méltán a misztikus filmek koronázatlan királynője. Korábbi, azonnal kultikussá váló művei már akkor meghatározták a rendező stílusjegyeit, a szürrealitáshoz, a titkokhoz, a bizarr témákhoz való vonzalma már ott megmutatkozott. Azonban a Mulholland Drive sokkal több ennél. Sőt, messzebbre merészkedek: sokkal több mint amit film fogalma alatt értünk. Egy nem hétköznapi vízió, a rendező és az általa teremtett karakterek valóra vált rémálma ez, mely magába szippant, kérdőre vonja még saját elménk épségét is.
A helyszín Hollywood, ami ezúttal a fényűzés illúziója, ugyanakkor a rendező kritikájának célpontja lesz. Betty, a vidékről érkező csacska szőke lány egy fényes karrier reményében ugrik fejest a filmbirodalom csillogással és színnel teli világába. Megismerkedik Rita-val, aki korábban egy autóbalesetetet szenvedett, és elvesztette az emlékezetét. Kettejük barátsága előszőr egy izgalmas tényfeltárásba merűl el: Betty igyekszik minél többet segíteni újdonsült barátnőjének, hogy kiderítsék, milyen titkok rejlenek Rita balesete mögött. Kapcsolatuk azonban másodsorban az érzékiség talajára is téved: felfedezik egymás labilis nemi identitását. Szinte meseszerű a két nő szerelmi kapcsolata, és már-már annyira ideális és természetes, hogy a klasszikus értelembe vett romantikus mozikkal vagyunk kénytelenek párhuzamba hozni, figyelmen kívül hagyva, hogy ezúttal két leszbikus nő a főszereplője a furcsa románcnak. Bár legmélyen érezzük, kettejük kapcsolatára a késztetés a filmbirodalom városát alapjában megrontó Gonosztól származik… Betty belépője Hollywood porondjára izgalmat sikert, kalandot tartogat számára. Mindezt tetézi az, hogy meghallgatása bombasztikus eredményt ér el, ami számára egy biztos útlevél ahhoz, hogy igazi sztár legyen, egy feledhetetlen filmcsillag.
Eközben Adam, a Betty filmjét vezénylő rendező a felette hadakozó döntő hatalmak kereszttüzébe keveredik. Bár szinte hősként küzd a becsületéért, mégis megfosztják szereplőválogatói jogától, a felesége megcsalja, producerei irányítani akarják. Lassan úgy érzi, életét valami túlontúli elemi erő igazgatná valaki másnak a javára. Talán pont a Betty-ére, akinek annyira kell a szerep, és a rendező szerelme, hogy végre azzá legyen, aki mindig is szeretett volna: egy igazi filmsztár. Úgy néz ki valóra válnak Betty vágyai.
Azonban Lynch morbiditása az idill illúzióját nem hagyja célba érni. Egy új perspektíva révén ráeszmélünk, hogy a történet újrakezdődik, de immár minden a visszájára fordul. Lynch eljátszik a gondolattal, és eljátszik ugyanakkor a mi tűrőképességünkkel is: mi van ha a film első két órájában látottak nem igazak? Mi van, ha Betty nem Betty? Mi van, ha nem sikerül számára az amerikai álom valóra váltása? Mi van, ha a filmbirodalomban betervezett karrierje pont ellenkezőleg sült el? Mi van ha Rita csak egy ballépés, ugyanúgy a rendező Adam is, aki immáron öntörvényű, Betty ellen döntő filmes hatalom: nem modern hős, hanem a pokoli birodalom egyik bábjátékosa. Mi van, ha az egész csak álom volt, Betty vígasza a megaláztatásra, a szétcsúszásra és az őrületre, aminek részese kellett legyen vidékről való idejövetele után? Hollywood gonosz érintése a sötétségbe vezet. Dyane, a mi főhősnőnk, aki sorsát mit sem sejtve a sötétbe merészkedett hogy a gonosz elkerülhetetlen érintésétől szenvedjen. Betty csak egy idea, egy válasz arra, hogy a megalázott nő miként szerette volna túlélni a mélyrepülést a filmbirodalom poklában… Lynch meséje nem sikerdráma, hanem egy megalázott, huszadrangú színésznő szilánkokra tört és végső ábrándokba elfojtott életének pszicho-analízise.
Lynch kétszer meséli el a történetet, kétszer kezdődik el a film egyazon játékidő alatt, azonban relatív értelemben a végsőkig boncolhatjuk, hogy mindez időrendileg mikortól, milyen konkrét értelemben, miért, és hogyan történik. Egy olyan pszeudo intellektuális rubik kocka ez, melyet nehéz erő árán sem biztos, hogy képesek vagyunk egy szilárd magyarázattá, megoldássá kovácsolni. A rendező rafináltsága, megtévesztő narrációs megoldásai és szimbolika-rendszere becsapja a nézőt. Olyan állapotot utánoz le hiánytalanul a filmjében, melyben az álom a folytonos és következetes világ, míg a trauma terhe alatt a valóság válik töredezetté, görbévé, kuszává. A film félelmetes komplexitásához és fantáziájához már csak a nehezen analizálható jellege mérhető.
Azonban Lynch esetében megengedett a részrehajlás. A film logikai útvesztőjét kiaknázatlanul hagyva is átadhatjuk magunkat az impresszióknak, az érzelmi benyomásoknak és szuggeszcióknak. A film logikailag ugyan távol áll az ember hagyományos értelembe vett felfogóképességétől (de ez nem végletes akadály, nem a megfejthetetlenség magyarázata: a film igenis kibogozható), ugyanakkor érzelmileg épp ilyen közel állhat hozzánk. Betty/Dyane karaktere a film ezen vonatkozásának a legtökéletesebb epicentruma. Naomi Watts legkiforrottabb képességeit veti be a film első percétől az utolsóig. A jelenet a vacsoránál különösképp Watts legjobb momentuma, sőt nem félek messze menni: egyenesen a 2000-es évek egyik legjobb női alakítása. A megaláztatás pillanatait lassan átélő nő játéka azonosulásra invitál. Szenvedélyes szenvedés nézni azokat a reakciókat. Valamint a film egyenesen fürdik a Lynch hangulatban ami ezúttal mélysötét fenyegetést, és nyomasztó feszültséget eredményez.
Bár remek alakításokból jócskán akad a filmben, nem szabad elfeledkezni Laura Elena Harring-ről sem, és persze Justin Theroux-ról sem. Ahogy Watts karaktere, úgy a fontosabb mellékszereplők is egyazon álom-valóság polaritáson érvényesülnek, avagy két eltérő szerepet játszanak.
Az emocionális mélységeket, és annak főként sötéten szivárgó atmoszféráit Badalamenti zenéje szintén meghatározza. A morajlás és a szintetizátordallamok mintha külön életet élnének, és nem evilági kívülállóként, de "értőként" tolmácsolnák a szereplők mélymerűlését Hollywood káprázatba csomagolt bugyros poklában. A betétdalok úgyszintén frenetikusak. Pozitív kicsengésű dalszövegeikkel és bájos hangzásvilágukkal válnak a főhősnő érzelemvilágának metafóráivá, ugyanakkor a mélytónusú suspense szövetén már-már morbidnak hat a felcsendülésük. Az I've Told Every Little Star (Linda Scott) című dal talán mindközül a legmegbabonázóbb.
Lynch pszichonauta gépezete az elvont szürrealizmus modern és forradalmi archetípusa lett, mely olyan értelemben áll messze a hagyományos film fogalmától, hogy az józan ésszel aligha kimagyarázható. Az élő lélegző szürrealizmus ez, melyben az olyan egyszerű fogalmak, mint karakter, cselekmény, fordulat, valami egészen más,... torz jelenségekké, absztrakt, metafizikai formákká változnak, tökéletesen keltve annak a látszatát, hogy mindezek tudatalatti kivetülések, melyek együttesen formálnak egyetlen nagy álmot. Pontosabban egy Lynch által mesterségesen leimitált, tökéletes rémálmot.
100%
Színes és absztrakt, ugyanakkor hátborzongatóan sötét és rémálomszerű egyensúlyozás egy megalázott nő vágyálmai és összeomlott valósága közt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése