TOP 50 KEDVENC FILM - 3. rész (30-21)

A cikksorozat korábbi részei:

TOP 50 KEDVENC FILM - 1. rész (50 - 41)

TOP 50 KEDVENC FILM - 2. rész (40 - 31)

#30
EGY CSODÁLATOS ELME

John Nash Nobel-díjas matematikusnak sokat köszönhet a világ, főleg a közgazdaság terén elért eredményei miatt. A legtöbben Howard filmje előtt nem tudták, hogy a zseniális matematikus milyen körülmények és küzdelmek közepette élte életét és végezte úttörő munkáját. Az életrajzi filmek modern nagymestere, Ron Howard (Rush, Apollo 13) Russell Crowe főszereplésével (Gladiátor) mesélte el Nash életét, valamint az emberekkel, betegséggel és önmagával vívott különös harcát. A fiatal, karrierkezdő Nash mindennapjaiba csöppenünk be, amikor a kissé nehéz természetű, cseppet arrogáns, de mégis szimpatikus matekzseni keresi az eredeti ötletet és a szerelmet. Tehetsége okán biztos jövő elé néz a kódfejtés tudománya terén, ami főként a kormány számára válik hasznossá a feszült, hidegháborús konfliktushelyzetben. Ez a fajta munkaterület velejárója a paranoia, ami nem hat túlzottan előnyösen a Nash elméjében lappangó betegségre. A paranoid skizofrénia tünetei jelennek meg rajta, egyre sűrűsödő hallucinációi elkerülhetetlenül elszakítják a tudóst a valóságtól, az emberektől, a családtól, és a munkától. Végtelen önuralma és szigorúan analitikus természete arra ösztönzi, hogy harcoljon az elméje káosza ellen, felismerje, elfogadja saját betegségét, és újrarendszerezze összetört tudatának szilánkjait. Bár a módszere semmiképp sem gyógyír a skizofréniára, Nash számára mégis megváltás volt, ami visszaterelte őt egy olyan vágányra, ahol betegségével együtt-élve, nem engedte veszni hagyni zsenialitását és a számára fontos embereket. Howard filmje szinte hibátlan életrajzi dráma, ami érzékletesen mutatja be egy ember és környezete vesszőfutását, miközben a skizofrénia eddigi legjobb filmes megjelenítését mutatja be.   

#29
KAPCSOLAT

Carl Sagan a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású tudósa volt, aki nemcsak egyszerre volt kiváló biológus, fizikus és csillagász, hanem ösztönző ismeretterjesztő és előadó is, aki a lehető legszélesebb körben, világszerte csigázta a fiatal generációk kíváncsiságát, és bátorította tudomány iránti érdeklődésüket – létrehozva azt a nemzetközi mozgalmat, melynek mai örökösei olyan elit tudósok, mint Stephen Hawking, Richard Dawkins, Michio Kaku, vagy Neil deGrasse Tyson, és melynek célja a tudomány legfrissebb vívmányainak közlése a laikus érdeklődők számára. Könyvei, előadásai és televíziós sorozatai (Cosmos, melyet tanítványa Neil deGrasse Tyson nemrég méltósággal újjáélesztett a NatGeo-n) azóta is etalonnak számítanak a tudományos-ismeretterjesztő médiában. Sagan legendáját csak tetézi az, hogy mindemellett még a regényíráshoz is megvolt a jó ízlése, így Contact című tudományos-fantasztikus műve nem véletlenül lett bestseller. Sagan 1995-ben bekövetkezett halála után két évvel Robert Zemmeckis rendező (Vissza a jövőbe, Forrest Gump) az emlékére készítette el a regény filmváltozatát, búcsút intve a példaképnek. Sagan, aki maga is részt vett a Voyager űrszonda tervezésében, őszinte szívvel hitte, hogy az ember nincs egyedül a Világegyetemben, és vallotta, hogy ilyen kevés emberért pazarlás lenne az Univerzum grandiózussága – az emberiség történetének legszebb pillanata lenne, ha üzenetet kapnánk valakiktől, odakintről. A Kapcsolat is ezt a szellemiséget és ambíciót szövi tovább egy hangulatos, fikciós drámában, melyben egy lelkes csillagász, Ellie Arroway (Jodie Foster) kozmikus rádiójelek közt kutat értelmes üzenetek után. Mikor a SETI program keretében áttörő felfedezést tesz egy rejtélyes, de rendszeres és megfejthető beérkező adást illetően, kezdetét veszi a hajsza a jelforrás kutatása után. Miközben minden jel arra mutat, hogy az idegen szignál egy invitáció, a világ lakosságában megoszlanak a vélemények. Míg egyesek reményteli kíváncsisággal várják a kapcsolatfelvételt, másokat megrémít a gondolat. Ellie a rá zuhanó terhek kereszttüzében igyekszik a szívére hallgatni: árva kislánykora óta az őt kísérő magányát maga mögé parancsolva, készen áll arra, hogy az egész emberiség kozmikus magányát is megtörje egy kapcsolatfelvétellel. Miközben a történet efféle lebilincselő játékkal operál, addig Sagan másik üzenete is szépen átjön a film képkockáin, miszerint a tudomány, a kutatás és a felfedezés nem csupán intelligencia, adat és eredmény, hanem egyben lélekemelő spirituális utazás, aminek szépségét a legnagyobb szuperlatívuszok sem képesek körülírni.

#28
A BÁRÁNYOK HALLGATNAK

Hitchcock Psycho-ja után a legnagyobb előrelépés a pszichológiai thriller műfajában. Ezúttal nem csak koncepcióról beszélhetünk melyet a pszichológia inspirált, hanem maga a narráció és a cselekmény követi a pszichoanalízis és a terápia módszereit és folyamatait. Thomas Harris Hannibal regénysorozatának egyik kötetét Jonathan Demme dolgozta fel egy olyan stáb közreműködésével, mely a film bemutatása után joggal nyerte szanaszét a legrangosabb filmes díjakat – főleg a két főszereplőt, Anthony Hopkins-t és Jodie Foster-t emelték piedesztálra felejthetetlen alakításaik miatt. A történet Clarice Starling-ról (Foster) az újonc FBI ügynökről szól, akit felettesei első megbízása alkalmával már a mély vízbe dobnak. Feladata elkapni egy olyan könyörtelen sorozatgyilkost, aki fiatal nők lenyúzott bőrét használja saját szexuális transzformációjára. Hogy sikerrel járjon, Clarice egy korábban már elkapott sorozatgyilkostól, a valamikori terapeutától, Dr. Hannibal Lectertől (Hopkins) kér tanácsokat, hogy a gyilkos fejébe bújhasson. Beszélgetéseik során bizarr barátság szövődik, amikor fény derül arra, hogy Clarice ígéretes tehetsége és elhivatottsága ellenére cseppet sem áll készen egy ekkora feladat megoldására. Míg Clarice-t objektív és morális ambíciói vezérlik, addig Lecter a szakmai segítségnyújtás leple alatt szuggesztív módon bontja ki a nő legbelsőbb félelmeit, tépi fel legmélyebb sebeit, melyek látatlanul gátolják a munkájában. Bár Lectert mindössze 16 percig láthatjuk a filmben, figurája mégis hátborzongatóan telepszik rá a cselekmény egészére, és a nézőre. Hopkins a színészmesterség történetének egyik legnagyobb detonációját hajtja végre tökéletesen kiforrott mimikájával és hangjátékával, megteremtve Hannibal megismételhetetlen kettősségét, miszerint egyszerre gyomorforgató pszichopata és barátságos őrangyal, aki könyörtelen, és megbabonázó rafináltsággal segíti hősstátuszba az ügynöknőt.

#27
BECSTELEN BRIGANTYK

Egy-két dolgot érdemes leszögezni Tarantino filmjeivel kapcsolatban. Például, hogy sem erkölcsöt, sem történelmet nem az ő munkásságából érdemes tanulni. De ahol emiatt bezárul egy ajtó a rendező filmográfiájában, ott kinyílik számos másik kapu egy végtelenül elborult filmes zsivány, pimasz és utánozhatatlan fantáziavilágába. Ezúttal a bili a II. világháborúra, a nácizmusra és a holokausztra borul rá. Ugyanis QT nem kisebb „aljasságra” vállalkozott, mint hogy meghamisítsa a történelmet, újraértelmezze a konfliktushelyzeteket és az erőviszonyokat. Persze mindezt csupa jó-szándékú mozgóképes kísérletezés céljából... na meg egy kis nyelvöltögetés reményével, amihez nem árt érteni a rendező elvont humorát. A II. Világháború vége fele járunk. Miközben a német náci vezérkar propaganda-programmal ünnepli istenített hőseit, a háttérben olyan éles ösztönű figurák irányítják a zsidóság összeírását, deportálását és megsemmisítését, mint a sokoldalú és művészien kegyetlen Hans Landa (Christoph Waltz). Néha kicsúsznak a kivégzendő delikvensek a karmai közül, és az egyik ilyen eset következménye megbosszulni készül magát. Shosanna (Mélanie Laurent) miután elmenekül egy ilyen ziccerből, Párizsban olvad be egy olyan mozi üzemeltetőjeként, amit az önelégült náci vezérkar kibérelni készül, hogy parádésan tegyen pontot fergeteges propagandista filmfesztiváljára. Az eseményen még maga a Führer is részt vesz, így úgy tűnik eljött Shosanna nagy napja... De nem csak a bájos szőke lány az egyetlen tervezője a Nagy Zsidó Bosszú merényletnek: amerikai zsidókból álló csapat Aldo Raine (Brad Pitt) vezetésével vonul végig a Német birodalmon, náci skalpokat gyűjtögetve. A végső céljuk nem más, mint kinyírni Hitlert a párizsi filmes gálaesten. Történelmietlen mivolta ellenére a Brigantyk vizuálisan roppant korhű, és még úgy is képes átadni a kor hangulatának feszültséggel teli, háborús hangulatát, hogy közben a rendező ezúttal sem képes megállni becsempészni filmjébe a klasszikus western és bosszú-filmes motívumokat – beleértve a kameraállásokat és főként a zenei szólamokat. Német, francia, olasz és angol nyelven brillíroznak a jobbnál jobb színészek olyan pattanásig feszült jelenetekben, amiknek csúcspontjai maguk a tarantinoi kiszámíthatatlanságok. A karaktereit patthelyzetből patthelyzetbe sodró történet a rendező egyik legkiemelkedőbb, s egyben legeszelősebb munkája.   

#26
VIHARSZIGET

Martin Scorsese öt évtizede tartó filmográfiája önmagáért beszél, aminek nagyszerűségét az is emeli, hogy ciklusokra bontható társulásai egy-egy színészóriással, valóságos definíciói tudnak lenni az adott filmes korszaknak. Ilyen volt első nagy etapja Robert DeNiro-val, ami olyan klasszikusokat szült, mint a Dühöngő bika, a Casino, vagy a Taxisofőr. Később Scorsese új ragyogó társra bukkant Leonardo diCaprio személyében, és új korszak vette kezdetét, ami alatt diCaprio a tini-kedvenc imázsát fényévekre lehagyva egy kiforrott színész-kolosszussá nőtte magát. Közös munkájuk sorából számomra a Viharsziget a legkiemelkedőbb, ami tökéletes kivonata a ténynek, hogy Scorsese profizmusa a lélektani thriller területén vitathatatlan, valamint, hogy diCaprio brillírozásából sosem elég. A történetben Teddy Daniels nyomozó a Boston melletti Viharsziget elmegyógyintézetébe érkezik, hogy egy eltűnt beteg után nyomozzon. Titkon abban reménykedik, hogy nem csak az eltűnt páciensre bukkanhat a nyomasztó intézmény falai közt, hanem felesége gyilkosán is bosszút állhat, aki feltehetőleg szintén a sziget lakója. A nyomozás során furcsábbnál furcsább dolgokra derül fény, ami alapján Teddy egy szörnyű összeesküvés nyomaira bukkanhat. De minél közelebb kerül a válaszokhoz, annál inkább válik zavarossá a kép, és egyre inkább tűnik úgy, hogy a józan eszét és érzékeit megkérdőjelező ügy valódi alanya ő maga... A Scorsese-hez méltóan fényképezett és rendezett thriller nyomasztó hangulattal hengerel, amiben minden atmoszférakeltő audiovizuális elem telitalálat – ettől pedig a film hátborzongató egyedi élményt nyújt. És akkor még nem is írtam a film befejezéséről... és talán nem is szabadna. A film többféle interpretációra lehetőséget adó struktúrája sokkal a film után is foglalkoztathatja a nézőt, szögesen megosztva a közönséget a cselekménybeli történések rekonstruálásában...   

#25
EGY MAKULÁTLAN ELME ÖRÖK RAGYOGÁSA

Kell-e magyarázható indok a szerelemre? Ki lehet-e teljesen törölni valakit az emlékeinkből? Van-e a tudatos döntésnél nagyobb erő, ami visszafordíthatatlanul összekapcsolja az embereket? Efféle elvont kérdésekre csakis egy elvont fantasztikus, romantikus film adhat válaszokat. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása pedig pont egy ilyen film. Olyan világba kalauzol a történet, ahol az emberi emlékek manipulációja és törlése nem lehetetlen feladat. A szolgáltatás páciensei személyes tragédiáik és érzelmi összeomlásaik elől menekülve vetik alá magukat az eljárásnak, ami kellemetlen emlékeiket gyökerestől kiírtja elméjükből. Joel (Jim Carrey) és Clementine (Kate Winslet) tönkrement kapcsolatuk miatt élnek a lehetőséggel, miután kettejük ellentétes természete közt nem igazán maradt kapcsolódási pont. De az eljárás után elkerülhetetlenné válik, hogy ismét találkozzanak, és felébresszenek érzelmeket és benyomásokat egymásban – a emléktörlő módszer hiányosságait bizonyítva. Michel Gondry sci-fi-be illő, szürreális ábrázolásában jelenettörmelékként épül fel két ember szerelmének, és magának a szerelem természetének a tanulmánya. Az emlékfoszlányokból formálódik meg egy férfi és egy nő kalandja, melyben a sekélyes érzelemvilágú férfi, és az ösztönös, kontrollálhatatlanul impulzív nő közt szakadék jön létre, hogy aztán fény derüljön az ellentétek, válságok és boldogtalanságok felett álló állandó erőre. Jim Carrey, a 90-es években az eszement vígjátékok ikonikus figurájaként tett néhány remek kísérletet arra, hogy kiszabaduljon a dilis humorista skatulyájából. Az út egy remek Truman Show-n át vezetett el, a Carrey-hez képest szélsőségesnek tűnő, de mégis működni képes, lehangolt, érzelemszegény Joey figurájához. A színész kényelmesen illik bele az árnyaltabb, különös tónusú és giccsmentes drámába, ami elgondolkodtató, megindító és katartikus utazást ígér az emberi kapcsolatok filozófiájában.   

#24
PONYVAREGÉNY

Mint az kiderülhetett a listámból: engem sem került el a Tarantino láz, és mondhatni mindez nálam is papírformaszerűen a Ponyvaregény filmjével kezdődött, ahogy sokaknak. Ez az a film, amiről rengeteget lehet beszélni, de a film maga mindenkihez másképp beszél, másképpen szól. Lazasága, vagánysága, erotikussága, nyelvezete, pofátlansága, vagy spontaneitása teszi-e ilyen népszerűvé a filmet, az nézőfüggő – egy valami azonban biztos: vitathatatlan korszakalkotó munkaként vonult be a popkultúrába, ami azért is egyedülálló, mert műfaji jegyeit tekintve inkább outsider, avagy underground leszármazott, egy olyan lázadó-álmodozó videotékás tollából, aki kimeríthetetlen inspirációs forrásait független filmes területekről merítette. Sikeréhez persze az is hozzájárulhat, hogy számtalan remek színész bukkan fel benne felejthetetlen szerepekben és szituációkban. Hogy micsoda a Ponyvaregény? Talán az első posztmodern alvilági gengszter-krimi? Az exploitation mozgalom (a letűnt motívumokat újrahasznosító, kizsákmányoló műfaj) első klasszikusa? Mindnek jól hangzik. De elsősorban egy bevállalós, merész, laza, kiszámíthatatlan de mindenek előtt egy minőségi munka, ami non-lineáris elbeszéléssel vezeti be nézőjét egy gengszter-szférába, ahol a sötét előéletű karakterekkel váratlanabbnál váratlanabb dolgok történnek: Csakhogy ez önmagában eget-rengető drámáknak vajmi kevés – legfeljebb egyfajta görbe tükörként, vagy fityiszként fogható fel a szánalmas amerikai alvilági (és nem csak) életmód irányába. Mégis Tarantino tálalási módszere úgy vonja el a valóságtól a film világának lapos miliőjét, hogy annak mozaikos szerkezete generálja a nézőben az érdeklődést a karakterek sorsa iránt (mintha az amerikai romlott közízlésű, banális létforma csak utólagos sminkeléssel lehetne befogadható egy értelmes megfigyelő számára – ez pikáns!). A Ponyvaregény olyan, mint egy óraműpontossággal történő manipuláció egy semmiről, aminek minden esszenciális hatásértékét maga az elnagyolt mesélési stílus adja – vagyis a nézőben ébredő kíváncsiság, hogy miképpen áll össze egyetlen egésszé egy eseménylánc, ami csak annyival több önmagánál, hogy gondosan lett feldarabolva és újjáépítve, amiképp a történettöredékek oda-vissza utalnak egymásra. Mindezt Tarantino gondosan képes felépíteni, bizonyítván páratlan írói képességeit, miközben kivetkőzi magából az eddig ismert szakmai konvenciókat.   

#23
FORREST GUMP

Az élet értelme: derű mindenek felett? Egy együgyű háborús hős, pingpong bajnok, rákász kapitány ajánlata világszemléletnek. Winstom Groom regényéből Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Kapcsolat) forgatott korszakalkotó drámát a csillagos égig repítve a címszereplő karaktert, egyedi különvéleményt fogalmazva meg a kis ember életéről a nagy világban. Forrest Gump, az értelmi fogyatékos amerikai fiatalember fiktív életpályáját követhetjük végig a nagyívű, színes történetben, mely egyetlen abszurd lendülettel öleli át a 20. századi amerikai történelem nagyobb mozzanatait. Forrest korszakokon átívelő maratoni futása az ember arcának sokféleségét vonultatja fel egy olyan hétköznapinak nem nevezhető perspektívából, melyhez hasonlóra nem sokan számítottak a mű előtt. Meglehet, Forrest természete és hozzáállása naiv és egyszerű, mégis ebből tárja fel a film az ember legnagyobb erényeit és sikereit, miszerint az élmények és eredmények halmozásához a dolgok iránti totális igenléssel való hozzáállás a kulcs. Persze Forrest esete abszurd, meredek és felelőtlennek tűnő lehet (például meggondolatlanul háborúba vonulni), de mint olyan, az élet rizikók nélkül nem is valóság. Forrest útja tele van rögökkel, csalódásokkal, veszteségekkel, amiknek lereagálása a részéről primitívnek számíthat, de talán pont ez az a pont, amiben a fogyatékos Forrest többé válik normálisabb embertársainál, akik – miközben görcsösen ragaszkodnak intelligenciájuk felsőbbrendűségéhez és életük látszólagos kontrollálásához – megvetik az egyszerű felfogású, balgatag, az áramlattal értetlenül sodródó embereket. Valóban boldogok a tudatlanok, de ez nem feltétlenül jelenti alsóbbrendűségüket. Sőt. Talán Forrest Gump jár előttünk érzelmileg... fényévekre. Ezért jó látni egy filmet egy olyan figuráról akinek a világ csak szép és jó lehet. És ezért lett a Forrest Gump minden idők egyik legjobb, legtöbbet emlegetett filmje. Persze teljesítményből van mit a film méltatására írni, például a szinte észrevehetetlenül használt, tökéletes effekteket, meg természetesen Tom Hanks felejthetetlen alakítását.   

#22
HARCOSOK KLUBJA

Első szabály: nem beszélünk róla. Második szabály: nem beszélünk róla... Kérdés: írni szabad róla? David Fincher legendás Város Trilógiája a modern filmes társadalomkritika dicső felnőtté válása, ami maga mögé hagyva minden melodramatikus mellébeszélést, belefürdik a világ rezignáltabb, állatibb, igazságtalanabbik, groteszk árnyvilágába. A trilógia harmadik darabja a Harcosok Klubja ezen a téren mai napig sokat-mondóan a legaktuálisabb mozgóképes vívmány, mely éles pengeként a szürkeállományig hatol morbid világképével, melyben a modern ember szerepe formálódik a fogyasztói társadalom masszájában. Nevesincs főhősünk (Edward Norton) öntudatlan bolyongása, mint kimerült dolgozó, és mint lelkes márkafogyasztó, addig a napig tart, amíg mindene megsemmisül abból az illúzióvilágból, amit kényelemfüggőség okán halmozott. Mint egyfajta földhözragadt alteregó, csapódik mellé Tyler Durdan (Brad Pitt), aki modern spirituális vezetőként mutat ösvényt abba az állapotba, amiben az ember felismeri valódi szükségleteit. Durden hatására főhősünk komoly vívódás elé néz, amikor megvilágosodása addig vezet, amíg egy anarchista-militarista klubban találja magát, melynek célja minden ember felszabadítása a globális fogyasztói téboly alól. Fincher fekete humorral operáló története arcpirító provokációval fest képet a fogyasztói társadalom visszásságairól, és annak befolyása alatt bódultan költekező, halmozó és a saját szabadságát is kockára tevő emberről. De a Harcosok Klubja beavatás-történet is, melyben a gondolkodó ember ébredése és kitörése a felnőtté válás, és a férfivá érés metaforája, melyben a feleszmélt ember agresszív lázadása az elnyomás és illúzió ellen csak átmeneti állapot. A felnőtté válás mechanikájában fontos szerepet játszik a jövőbeli énről alkotott (átmeneti)kép, melyet Durden karaktere testesít meg a főhősünk számára, és nem az aranyközéputat, hanem a korábbi állapot ellenpólusát eleveníti meg. Fincher intelligens műve számtalan filmtechnikai újdonsággal és megoldással rukkol elő, miközben lüktető fordulatszámon vezényli a cselekményt, de mindezek eltörpülnek amellett, hogy a film milyen lehengerlő eleganciában tálalja örök érvényű gondolatait modern társadalmunk pazarló természetéről, miközben arról sem felejt el figyelmeztetni, hogy magát a kritikát is kritizálni kell, keresve az aranyközéputakat.

#21
A TÖKÉLETES TRÜKK

Ígéret. Fordulat. Jutalom. Bűvésztrükk, avagy a film három mozzanata? Christopher Nolan esetében akár mindkettő. A listámon korábban szereplő Nolan film, az Inception kapcsán is tanulmányozható a módszer, amint a gondolatbeültetésről szóló fantasztikus film, hogyan lép ki önmagából és hajtja végre nézőjén a cselekményben tárgyalt témát, és ültet el gondolatokat, kérdőjeleket. A brit rendező egyik korábbi munkája, a Prestige talán még ennél is frappánsabb. A 19. század második felében járunk, amikor Londonban dívott a bűvészkedés, a tehetséges trükkmesterek előadásai a szórakoztatóipar csúcsának számított. Alfred (Christian Bale) és Angier (Hugh Jackman) fiatal bűvésztanoncok, generációjuk legígéretesebb előadói. Feltörekvő rivalizálásukra egy váratlan és súlyos személyes tragédia sötét árnyékot vet. Baráti versengésük agresszív, megszállott, vérre menő hajszává alakul, amiben mindketten túl sokat kockázatnak. Mindkettejüket egy cél vezérli: megalkotni minden idők legtökéletesebb trükkjét, mellyel kiégethetik és felülmúlhatják a másikat. Nolan a misztikus légkörű víziójában egy többszintes rendszeren állít görbe tükröt a show-biznisz kulisszái mögött zajló, néha gusztustalanságig fajuló konkurenciaharcokról, amiben a megszállott résztvevők megfelelési kényszere könyörtelenül hozza meg a legnagyobb áldozatokat is a siker érdekében. Családnak, barátságnak, gerincességnek nincs valutaértéke a versengésben, és ezt nem csak Alfred és Angier háborúján tapasztaljuk. Hőseink, hogy elérjék szakmájuk legmagasabb szintjét, a tudomány elvontabb vizeire és eleveznek, ahol Nolan érdekfeszítő mód vonja be a kor két nagy feltalálójának, Nikola Teslanak és Thomas Edisonnak a jelenlétét, akik – amellett, hogy ellentmondásos, titokzatos figurái voltak a tudománynak és miszticizmusnak, alapot adva kismillió urbán legendának – a maguk szintjén hasonlóan veszélyes és áldozatos versengést folytattak a szabadalmi háborúban. A Prestige egyik legélvezetesebb rafináltsága mégis az, hogy a film maga is egy trükként érvényesül, ami fantasztikusan vezérelt non-lineáris cselekményével (ígéret), többszörösen a nézőre tromfoló fordulataival, zavarba ejtő műfaji természetével (fordulat) és egy jól felépített végső csattanóval (jutalom) felad pár leckét a közönségének. Mondhatni a film nem csak címe szerint tökéletes trükk...

Abrakadabra...

Folytatás a következő cikkben...

TOP 50 KEDVENC FILM - 2. rész (40-31)

A cikksorozatom második részében a lista 40-dik helyéről a 31-dik helyig listázok. Ezúttal többszörösen is szembe kerül a gyermeki természet a világ könyörtelenségével és az emberi elme rejtelmeiről és bűnözői hajlamosságáról szóló filmes elképzelések is felbukkannak – mindezen komor témákat ellensúlyozva pedig a Pixar animációs stúdió is felmutat valamennyit jó humorú, színes, harsány munkáiból.

A cikksorozat első részéért katt ide:  TOP 50 - 1. rész

#40

A FAUN LABIRINTUSA

Eszképizmus az, amikor a saját fantáziavilágunkba menekülünk el a szörnyeteg világ elől. Ofélia is ezt teszi. 1944, Spanyolországban véres polgárháború zajlik. Miután Ofélia (Ivana Baquero) édesapja meghal, anyja a rettegett, rossz természetű Vidal kapitányhoz (Sergi López) házasodik újra, aki Franco hűséges katonájaként rendületlenül védi völgyét a hegyekből érkező gerillatámadások ellen. Nem egy tündérmesékért rajongó, ábrándozó kislánynak való környezet ez, de reményt-keltő számára, hogy hamarosan megszülető kisöccse és a háború vége egyszer békét hoz majd. Egy éjjel azonban meglátogatja egy öreg faun, aki szerint Ofélia egy túlvilági, rejtett birodalom hercegnője, aki elkallódott országából. Különböző próbák teljesítésével bizonyíthatja, hogy még mindig méltó az uralkodásra, és a visszatérésre apjához, a királyhoz. Guillermo del Toro filmje messze nem ilyen meseszerű, mint azt egy leírás tükrözheti. A mexikói rendező fantasy-ja csak annyira gyermeki, amennyire egy olyan gyermek szeretné látni a világot, akire a világ nem figyel. A faun labirintusa egy véres háborús dráma, megrázó naturalizmussal, amiben egy apját gyászoló lány vív harcot egy könyörtelen őrülttel, akit a sors a gyámjának szánt – eközben pedig elhunyt édesapja iránti csodálatát és szeretetét igyekszik egy méltó, meseszerű környezetbe beörökíteni. Éppen ezért a Faun labirintusa nem gyermekfilm. Inkább bizonyíték arra, hogy a Gyűrűk Urán kívül, független filmes környezetben is születik a műfajhoz illő darab, ami tökéletesen kombinálja a realizmust a dark fantasy néhol horrorisztikus mesevilágával – amit egy pofátlanul tehetséges Javier Navarrete kísér döbbenetesen jó zenei szólamaival.   

#39

FEL!

A Disney Pixar stúdiója követte el elsőként a 90-es években azt az elvetemülten szuper merényletet, hogy életet lehelt egy teljesen digitális animációs filmbe. Ez volt a Toy Story incidens. Azóta a Pixar szinte hibátlan pályát futott be, újra és újra ontva magából a jobbnál jobb rajzfilmeket egyre nagyobb szívvel manipulálva a színes pixeleket, textúrákat és poligonokat, szilárd fennállást biztosítva az új rajzfilmes műfajnak. Az új technológia mellett persze a műfaji nézőpontokban is történtek radikális változások, aminek hatására a termésük egyre több réteget képes megszólítani érzelmi intellektusuk sokoldalúsága miatt. A Fel! erre kedvenc példa tud lenni. A történet ezúttal az örök kalandvágyó, nyugdíjas Carl-ról szól, aki miután elvesztette az ő Elliejét, magányosan éldegél a hangulatos házikójában, miközben a világ körülötte teljesen megváltozik – és feleségével tervezett közös kalandjaik lassan köddé válnak az emlékek sűrűjében. Egy nap Carl beelégel és több ezer lufival felszerelkezve kunyhójával együtt felszáll, hogy hátrahagyja a zajos nagyvárost, gyermekkori nagy kalandor példaképei nyomába eredjen. Véletlenül mellészegődik a nyughatatlan kiscserkész is, Russell, aki kezdetben joggal pályázhatna az évszázad nyűgje címére – de mint mindig: a dolgoknak sosem késő jóra fordulniuk. A Fel!-ben minden megvan ami egy gyermekfilmben lennie kell, a kalandos akciójelenetektől a beszélő kutya cukifaktorig – de ez a Pixar remek ennél sokkal többnek készült. A romantikus drámákat profin alázó 15 perces kezdő jelenetsor a stúdió fiatal tehetségeinek a legbámulatosabb munkája, mely negyed óra alatt lyukat éget az emberben, hogy aztán az azt követő órában újjáépítsen mindent – miközben egyfajta fergetegesen humoros terápiaként ültetné el az emberben metaforikus gondolatait arról, hogy sosem késő a múlt fájdalmait elengedni, új kalandokat keresni, és sosem késő felfedezni azt, aki kirántja az embert a magányából – Carl így válik a szemünk előtt nyugdíjasként újra azzá a gyermekké, ami nagyon rég volt, miközben olyan értékek birtokába jut, amit élete során sosem tudott elérni.   

#38

JÁKOB LAJTORJÁJA

Jacob (Tim Robbins) egy felettébb furcsa vietnami incidens áldozata volt. Mielőtt leszerelték és hazaküldték egy nagyon bizarr dolog történt vele és osztagával, amikor is ismeretlen okok miatt a csapatának tagjai pánikrohamszerűen egymásra lőttek, halálra ítélve több-tucat társukat. Nem elég, hogy az eset horrorisztikus rémképével kénytelen visszarázódni a hétköznapokba, még szörnyű látomásai is gyötrik – amikről kiderül: más túlélő társai is tapasztalnak. Jacob vizsgálódni kezd az ügyben. Félő, hogy szolgálatuk alatt a kormány, akaratuk ellenére, egy elbaltázott katonai kísérletbe vonta be őket, amiben pszichedelikus drogokat használtak biológiai fegyver gyanánt. A pánikrohamokkal vegyülő paranoid víziók egyre távolabb taszítják Jacob-ot a valóságtól és a válaszoktól is. Adrien Lyne filmjében Jacob kálváriája egy korához méltó horror-kísérletnek minősül, amiben a megrázó vizuális megoldások a műfaj csúcsáig érnek. A folyamatos ugrások az idősíkokban, a nyomozás adta izgalomfaktor, a szürreális és szimbolikus képsorok, valamint a történetet teljesen átitató paranoia együttesen időtálló hangulatot éreztetnek végig a film alatt, miközben a nézőjében rendre elülteti a kételyt aziránt, hogy a főhős valóban a megfelelő kérdéseket tette-e fel a szenvedését illetően. Ez a remek pszichológiai horror egy filmes korszaknak az egyik rejtett klasszikusa, amit ma retro-horror erának emlegetünk (70-es évek közepétől a 90-es évek legelejéig), és olyan korszakalkotók dolgoztak benne, mint David Cronenberg, George Romero, vagy John Carpenter. De a temérdeknyi emlékezetes sci-fi- zombi- és test-horror között elvegyülő megbabonázó, különc paranoid pszicho-horror, a Jákob lajtorjája lett számomra a legegyedibb élmény.

#37

GLADIÁTOR

Sokaknak feláll a szőr a hátán, ha Hollywood antik hőseposzokat amerikanizál, de a Gladiátor, akkor is grandiózus. Pedig történelmileg még csak nem is hiteles. Ettől függetlenül Ridley Scott kosztümös mozija elsöprő erejű csomagolásban érkezik és lehengerlő audiovizuális élményt nyújt. Egy olyan korszak évtizedeinek sikereit igyekszik visszaidézni (50-es, 60-as évek), amelynek legnagyobb dobásai olyan klasszikusok voltak, mint a Ben Hur, a Spartacus, vagy a Tízparancsolat. Fikciós mivolta ellenére a Gladiátor erővel szippant be az ókori Róma összeesküvéssel, árulással, intrikával, márvánnyal és vérrel teli miliőjébe. Az öreg és bölcs császár, Marcus Aurelius (Richard Harris) brutális hadat visel a Rómába betörő barbár germán népek ellen. Hadvezére egyben leghűségesebb barátja Maximus (Russell Crowe), a honvágyó, csontig becsületes népi hős, aki hadi sikereit öreg barátjának ajánlja. A császár átlátva Róma hanyatló belpolitikáját, csendes forradalomra készül, melynek élére a becsületes, családcentrikus Maximust képzeli. Ez nem várt feszültségeket szül az öröklési vitában. A császár fiában, a perverz, beteges álmodozó, öntelt és zsarnoki hajlamú Commodus-ban (Joaquin Phoenix) féltékenységet gerjeszt az ügy, amíg megöli apját, megragadja a trónt, és bosszúból kiírtja Maximus családját. Az összeroskadt és kisemmizett hadvezérből rabszolga lesz, akit gladiátornak adnak el. Maximus tudja, hogy az egyetlen mód, hogy felelősségre vonja a vérszomjas új császárt, ha megtanul túlélni az arénákban, és gladiátormérkőzések sorozatos megnyerésével eljut a Colosseumba és szembenéz Róma árulójával, és elviszi a halott császár üzenetét a népnek. Még leírva is nagyívű az alaptörténet, ami a filmben tele és tele van fantasztikus és izgalmas harci jelenetekkel, korhű jelmezekkel, döbbenetes díszletekkel, briliáns és emlékezetes színészi alakításokkal, és mindezt tetézi Hans Zimmer zeneszerzői tehetsége, aki élete egyik legszikrázóbb filmzenéjével kíséri a film minden egyes mozzanatát.   

#36

MECHANIKUS NARANCS

Stanley Kubrick botrányfilmje, amit megjelenésekor több-tucat országban tiltottak be – egyes helyeken mai napig is tabu a film. A nem túl távoli jövőben járunk, egy társadalmilag teljesen széthullott Nagy Britanniában, ahol tombol az erőszak a bandákba szerveződő fiatalok körében. Alex DeLarge-nak (Malcolm McDowell), az anarchista iskolakerülőnek is van egy ilyen bandája. Erőszakfüggőségüknek minden nap eleget téve járják a várost, hajléktalanokat verve agyon, vagy fiatal lányokat erőszakolva meg. Egy csapaton belüli viszály miatt Alex-et elárulják a társai, és börtönbe kerül. Hogy enyhítsen büntetésén, jelentkezik egy programba, ami az ember erőszakhoz vonzódó természetét kutatja egy esetleges gyógyterápia kifejlesztésének reményében. A kormány által erőltetett új terápia módszereiben és eredményeiben is túllépi az elfogadható etikai elképzeléseket. Alexből egy magatehetetlen, kimerült, az erőszaktól iszonyodó, önmagát megvédeni képtelen áldozat lesz, akire minden múltbeli szörnyű tette miatt ismét rájár a rúd. Kubrick zavarba ejtő filmje (melyik filmje nem az?) heves reakciókat váltott ki kritikusaiból. Nem sokkal premierje után olyan vandalizmusról adott hírt a brit média, melyekben fiatalok Alex filmbéli öltözékét és tetteit utánozták. A film elemzői szerint a Mechanikus narancs áldozatként, majd az emberi természetért küzdő hősként állítja be a bűnözői figurát. Mások szerint pedig a film mindössze a kormányhatalom a bűnözéshez való, szőnyeg-alá-seprő, cinikus hozza-állását bírálja, amiben az emberi jogok érdekében tett politikai lépések rendszerint a visszájára sülnek el. Minden esetre szerintem ez a morális zavar csak ott ártalmas, ahol amúgy is van rá hajlam az ártalomra. A film pedig ettől még inkább Kubrick keze munkája, amiben szemmel látható a leírhatatlan rendező maximalista filmes hozza-állása, valamint igazodik polgárpukkasztó, emberpróbáló filmográfiájához – ami lesz még említve párszor ebben a cikksorozatban.

#35

INCEPTION

Napjaink egyik legjobban kedvelt rendezője Christopher Nolan, akit a hollywoodi popcorn ellen vívott szélmalomharc egyik győzteseként ünnepelnek rajongói. Oka, hogy Nolan a legnemhollywoodibb rendező az álomgyárban. Ez annak a stíluskettősségnek köszönhető, hogy filmtechnikai téren a rendező szimpatikus módon konzervatív, aki elutasítja a túlzott számítógépes effekteket, és jobban bízik az analóg módszerekben, valamint a pragmatikus effektekben – ugyanakkor gondolatiságában és elbeszélési módszereiben progresszív, kísérletező, posztmodern és eklektikus. Az emberi elme labirintusában kalandozó Inception kiváló példája ennek a népszerű, és rendszeresen beváló nolan-i receptnek. Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) egy olyan csapat élén áll, akik illegális technológiával képesek a becserkészett célszemélyek tudatalattijába bejutni. A főként ipari kémkedések ilyen eszelős kalandjai során Dom nagy zűrbe keveredik egy csalódott megbízója miatt, ráadásul egy félreérthető személyes tragédia okán nem térhet haza gyermekeihez. Egy másik megrendelője kedvező ajánlatot tesz neki és csapatának: jussanak be egy rivális cég örökösének álmába és vegyék rá az illetőt, hogy vigye csődbe a vállalatát. A feladat rendkívül rizikós, főleg, hogy Dom belső lelkiismeret furdalása bármikor tönkre teheti az akciót. Az Inception fantáziavilága ügyesen megtervezett szabályrendszerrel működik, aminek folyamatos betartása szabja meg a film lehetőségeit és korlátait. Ez egyben azt is jelenti, hogy a film megvalósításában rendkívül földhözragadt értelemben tud látványos lenni – az álomvilág szűrrealitásának sajátosságait nem számítógépes effektusok korlátlanságán engedi szabadjára (indokolt esetben azért minimálisan él vele), hanem leginkább sajátos, elvont szimbólumrendszereken át, amikben a bűntudat, a szeretet, szeretethiány, vagy a szenvedés absztrakt érzései is szinte kézzelfogható, fizikainak tűnő jelenségekké formálódnak. Az Inception érdekes film, ami nemcsak egyedi példákban beszél a lelkiismeret mechanizmusáról, a gondolatbeültetésről, vagy az érzelmi manipuláció fortélyáról, hanem jó tempójú akció film is, ami szövevényességével sok olyan kérdést és gondolatot ültet el a nézőjében is, amiért annak megéri visszatérnie és merengenie egy kicsit a válaszokért.   

#34

BAREFOOT GEN

MEZÍTLÁBAS GEN

Keiji Nakajawa 12 éves volt, amikor 1945. augusztus 6-án atomtámadás érte Hiroshimát. Csodával határos módon élte túl a katasztrófát, majd nagyívű karriert futott be, mint képregényrajzoló és rajzfilmkészítő. Nem volt kétséges, hogy előbb utóbb megörökíti művészetében gyerekkora legpokolibb napjait. Először képregényben, majd animációs filmben mesélhette el tapasztalatait a történelem egyik legsötétebb órájáról. A történet a 12 éves Gen és családja körül forog. Javában zajlik a II. Világháború, Japán vesztésre áll, de a makacs imperialista vezetők nem hajlandók letenni a fegyvert. Gen, és kisöccse sokat küzd, hogy a káoszban élelmet és gyógyszert szerezzen várandós anyjuknak, miközben gyanakvással figyelik, hogy az amerikai légierő egységei felderítési célokon kívül nem igazán közelítik a várost és környékét. Kivéve egyetlen napot, augusztus 6-át, amikor az Enola Gay nevű B-29-es bombázó, egy 13 kilotonnás atombombát dob a város központjába. Egyetlen fényvillanás és 90 ezer ember ég hamuvá. Az ominózus pillanattól az anime Gen túlélésére, és a város katasztrófa utáni nehéz mindennapjaira koncentrál, amiképp a túlélők a lángok, romok és a radioaktív sugárzás közepette próbálják kitalálni: hogyan tovább? A rajzfilm erős kontrasztot állít a gyermeki derű és a háborús pusztítás kegyetlensége közé. Hiressé vált film bizonyos 9 perces jelenetsora, ami az atomrobbanás mozzanatait dolgozza fel, megrázó képeket rajzolva a néző elé, összeégő, megvakuló, elolvadó emberekről, vagy papírdoboz módjára szétrepülő kőépületekről, hidakról, járművekről – amiben a legelborzasztóbb talán az, hogy a tudósok, szakértők és más túlélők is egyetértenek, hogy a rajzfilm nagyon grafikus és túlzónak tűnő, durva ábrázolásai valójában teljesen megfelelnek a valóságnak... De mindemellett a történetben bőségesen megbújik a remény és az élni-akarás is. Gen megállíthatatlan, fáradhatatlan és törtető természetében összpontosul az a kitartás és figyelmesség az apró örömök iránt, ami segít neki és környezetének túlélni a legnyomorultabb helyzetekben is.

#33

WALL-E

Azt, hogy a Pixar az élettelen pixeleket is mennyire fel tudja tölteni élettel, azt ez a digitális rajzfilm is nagyon jól bizonyítja. A Wall-E talán a stúdió eddigi legkülöncebb, és legművészibb darabja, amiben egy csomó olyan fogással próbálkoztak az alkotók, amik addig nem voltak jellemzőek a nagy-költségű, hangos, nagy-dumás amerikai mesefilmek történetében. Például, hogy a film első felében alig hallható konkrét párbeszéd, miközben a cselekmény végig humoros, vagy érzelmes gesztikulációkkal operál. A nagyon távoli jövőben a Föld teljesen lakhatatlanná válik, a szorgalmas fogyasztói társadalom miatt a rengeteg felhalmozódó szemét kiszorítja az életet az öreg bolygóról, és mindezt a jól reklámozott Wall-E típusú szemétszedő robotok sem tudták megakadályozni. Az emberiség elhagyta a Naprendszert, a haldokló Földön pedig már csak az utolsó üzemképes Wall-E szedi a szemetet rendületlenül. Napjai rutinszerűek, kívülről rémunalmasak, de a fáradhatatlan robot számára minden kíváncsiságot kielégítő kalandok. Egyik nap két nagy esemény is megborítja rutinos világát: élő növényt talál a szeméthegyek közt, majd megérkezik az utazó emberek által küldött ÉVA típusú kutasz robot, aki az ember visszatérésének kósza reményében életformák után kutat az elhagyatott bolygón. Szerelem és új kaland kilátásban... Eldönteni sem lehet, hogy a film két jól elkülöníthető fele közt a szótlan, de hangulatos udvarlásos rész az élvezetesebb, vagy a sokkal pörgősebb, akciódúsabb rész, mely a küldetés teljesítésével egy sokkal mozgalmasabb sci-fi kalandnak számít. Minden esetre a rajzfilm második felében nem kevés a társadalomkritikai felhang, ahol az ember nem túl biztató jövőképbe van bekeretezve. A virtuális függőségeben, elhízástól elcsúfult, elpuhult, elbutult, nemtörődő világpopuláció otthonának pusztulásában is wellness-utazás lehetőségét látja – mindez a történetben humorosan bal-jósló, de ugyanakkor nem elképzelhetetlen. Ezen kívül pedig a Wall-E már csak azért is kisebb ékkő a sci-fi rajongók szemében, mert sorra utalást és főhajtást tesz a műfaj nagy elődei előtt. Elvégre, azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki az űrhajó fedélzeti számítógépében ráismert Kubrick Űrodüsszeiájának fenyegető HAL–9000-esére.

#32

JURASSIC PARK

A film, ami miatt én is paleontológus akartam lenni! Michael Crichton Őslénypark című, genetikai elméletekkel játszadozó, tudományos fantasztikus novelláját Steven Spielberg, az örök gyermeki lélekkel megáldott rendező álmodta vászonra. Crichton elkalandozó fantasztikumát egy sokkalta cselekményesebb ötletté gyúrta a legendás rendező, amiből leforgatta a legtökéletesebb nyári családbarát kalandfilmet, ami azóta is a hollywoodi nagyipari filmes irányzat etalonnak számító receptje, amit kisebb nagyobb sikerrel azóta is követ az álomgyár. Egy gazdag arisztokrata turistalátványosság céljára építi fel az őslényparkot a rejtélyes Nublar szigeten, mégpedig klónozott, élő dinoszauruszokkal benépesítve a buja dzsungelt. A park megnyitása előtti próbatúrára Dr. Grant-et (Sam Neil) a híres paleontológust, néhány társát, és a tulajdonos unokáit hívják meg, hogy leteszteljék az élménypark nyújtotta lehetőségeket. Grant a lehető legszkeptikusabban áll a dologhoz, kezdetben inkább az idegesíti, hogy képtelen kijönni az okoskodó gyerekekkel – ezért is nem gondolkodik a családtervezésben. Hamarosan a legvadabb álmai válnak valóra, amikor megpillanthatja az első élő dinoszaurusz példányokat lenyűgöző, teljes valójukban. De a park védelmi rendszere összeomlik, Grant a gyerekekkel a vad dzsungelben reked, miközben a park legvadabb húsevő, ragadozó dinoszauruszai el szabadulnak és vadászni indulnak. Az Őslénypark legoltáribb bravúrja, ahogyan képes egyszerre mindenkinek szólni, a kisebbeknek szánt humortól, a felnőtteket célzó drámai karakterfejlődésekig, miközben az ötlet adta lehetőségeket, és izgalmakat hiánytalanul kihasználja. Egy rácsodálkozást kicsaló, tökéletes nagy-totál egy békésen legelésző Bracchiosaurus csordáról, vagy a horror filmeket megalázó jelenetsor, az esti falatozás reményében a terepjárókat megtámadó T-Rexről. A Jurassic Park filmtechnológiai szempontból az egyik legforradalmibb vállalkozásnak számít, amiben először vetették be hiánytalanul a digitális effekteket, amitől a film élőlényei olyan életszerű megjelenést és mozgásvilágot kaphattak, ami mai napig is megállja helyét – sőt, egy évtizedbe telt fölülmúlni. Ennek a gondos megvalósításnak volt köszönhető, hogy gyermekként megnézve gyalázatosnak tartottam a film közbeni pislogást, miközben maga a film olyan hatást gyakorolt rám, ami miatt a város összes könyves boltjának összes dinoszaurusz témájú színes könyvére veszélyt jelentettem hosszú éveken át.   

#31

PSYCHO

Alfred Hitchcock korának leghíresebb és legmenőbb rendezője volt. Évtizedeken át ontotta magából a jobbnál jobb klasszikusokat, miközben gyakorlatiasan csiszolgatta legnagyobb filmes vívmányát, a feszültségkeltést (a spontán ijesztgetést profi módon váltotta fel a fenyegetettség érzetével) – ami megannyi év távlatából is iskolapélda. Kiszámíthatatlan és izgalmas munkáinak csúcsa a Psycho, mely mindamellett, hogy mindent magában hordoz, amitől Hitch zseniális volt, még tabudöntögető, forradalmi filmnek is számít. Sem az erőszak, sem a szexualitás ábrázolásában nem volt akkora szabadság a 50-es, 60-as évek mainstream filmkultúrájában, mint amilyen ma észlelhető – a naturalizmus felé vezető út egyik nagy áttörője ez a mestermű, és nem csak azért mert Hitch megszegte a vécécsészék filmezését tiltó amerikai stúdiószabályzatot. A legendás történet Marionról (Janeth Leigh), a titkárnőről mesél, aki annak reményében, hogy szeretőjével megszökhet a szürke nagyváros egyhangúságából, 40 ezer dollárt sikkaszt el főnökétől. Azonnal menekülőre fogja, de lelkiismerete lelassítja és egy motelben száll meg, hogy újragondolja tetteit, és felkészüljön a másnapi megalázkodásra. A motelben azonban zuhanyzás közben egy titokzatos alak brutálisan meggyilkolja Mariont – az elkövetőről pedig csak egy biztos dolog mondható el: nem a 40 ezer dollár érdekelte. A 20. század ezen szakaszán sem a média, sem a közvélemény nem volt beavatva abba a szörnyű ténybe, hogy a modern társadalomban nem csak anyagi érdekekből elkövető bűnözők munkálkodnak (még nem létezett a sorozatgyilkos definíciója). 1957-ben megrázta az Államokat Ed Gein esete, aki rendkívüli pszichopata volt, gyilkolásainak indítékai inkább pszichológiai, főként szexuális eredetűek voltak. Az eset részleteit kölcsönözve készítette el filmjét Hitchcock, ami a történelem első pszichológiai thrillereként könyvelhető el. Persze a film egyik legszórakoztatóbb vonása, hogy műfajilag cseppet sem vegytiszta. Élvezet nézni, ahogy a rendező többszörösen is egyik stílusból a másikba vált, amivel egyenesen arányosan adagolja a hangulatot és a feszültséget. A Psycho tehát egy románc, ami kalandfilmből lesz krimivé, hogy aztán a thrilleren át egy végső nagy fordulattal a horror iszonyatáig vezesse a nézőt az orrától fogva...

Folytatás a következő részben...

TOP 50 KEDVENC FILM - 1. rész (50 - 41)

A legnehezebb házi feladat összelistázni a kedvenc filmeket, főleg ha az emberfia ennyire szereti a mozgóképet. És én tényleg szeretem a filmeket, melyekről hiszem, hogy egyfajta közvetett módon profilt tudnak festeni szélesebb érdeklődési körről, szenvedélyről, érzelemvilágról, világképről. Például: számomra a filmek tudják a legjobban meghatározni azt a kettősséget a személyemben, amit felnőtt-gyerek kocka-szindrómának aposztrofálok teljesen büszkén. A művészetek iránti érdeklődésem alfája-omegája a film, elvégre természetes, hogy meddig és mennyit ér, egy olyan alkotási formátum, amihez az írói, színjátszói, zenei és képalkotói tehetségek tudására együttesen van szükség. És mindez olyan médiumot alkot, aminek technikai lehetőségei lassan korlátlanokká válnak, lehetőséget adva a formátumnak megközelítenie mindent, ami ember számára érdekes, és fontos. Nekem fontos a bizarr, a szürrealitás, a tudomány szigora, a képzelet szárnyalása, a realitás határa, vagy a humor könnyelműsége, az emberi tragédiák, vagy szuperhősök abszurd ősharca, a románcok, a brománcok, családi borulások, nagyobb rivalizálások, száguldó perspektívák, tornyozó zenei szólamok – mindez egy nagy szakadék köztes medrében, mint tér-időgép bájos mese és a valóság mocska között.

Számtalan megkérés, és hosszas mérlegelés után lista formájában készítek egy pofátlanul szubjektív kivonatot, ami pont annyira nagy, hogy egyes szereplőinek helye mindig vitatható maradjon, és pont annyira kicsi, hogy megbánhassak sok olyan címet, ami méltatlanul nem férhet bele. Nem a világ legjobb filmjeit akarom felsorolni – mert olyanok nincsenek úgy igazán. Nem műfajtörténeti, vagy esztétikai tanulmányt akarok akadémikus szinten fogalmazni (ami az objektivitás elvont gondolatához közelít) – nem vagyok hivatásos kritikus. Csak 5 cikkben, 10-esével felsorolom kedvenc filmjeimet, amit igyekszek rövid és érthető módon ajánlani és indokolni, hogy miért teszem a listára, miben látom relatív, szellemi értékét.

Íme az első adag, az 50.-től a 41. helyezettig.

#50 

AZ UTOLSÓ SZAMURÁJ

A japán kultúrához való vonzalmam mi sem testesíthetné meg jobban, mint ez az epikus mestermű, mely ugyan fiktív elemekkel teletűzdelve, de annál erőteljesebb alázatos viszonyulással idézi meg a szamurájok világának lebilincselő részleteit. Az amerikai iparosodási térhódítás Japán szigetein igencsak erős feszültségeket szül a 19. században. A helyi befektetők a technikai és társadalmi fejlődésben látják Japán jövőjét, míg a feudális korszakból örökül maradt nemes harcosok, a szamurájok, a hagyományban, és a természettel való együttélésben határozzák meg életük és kultúrájuk értelmét. A széthúzás hamarosan polgárháborúvá fajul, amiben a befolyásos császár is patthelyzetbe kerül. A szamurájok pedig Katsumoto (Ken Watanabe) vezetésével felkelést töretnek ki a japán vezetés ellen. A jól felfegyverkezett, modern császári hadsereg, egy amerikai veteránt, Nathan Algren-t (Tom Cruise) hívja segítségül, aki korábban részt vett az amerikai őslakosok ellen folytatott népirtásban. Tapasztalatai okán segítséget nyújthat a helyzet kezelésében. Azonban a népirtás bűntudatától fojtogatott Algren nézőpontja teljesen átfordul, amikor a szamurájok fogságba ejtik és megismerkedhet a japán falusi élet harmonikus, fegyelmezett, békeszerető kultúrájával. 

#49

KILL BILL

Amint azt az Utolsó szamurájnál is említettem, különös vonzalmat érzek a japán kultúra iránt. Ez alatt érthető a csodálatom az antik Japán iránt, valamint az érdeklődésem a modern high-tech Japán iránt is. A Kill Bill-ben a legendás Quentin Tarantino ez utóbbit idézi meg, ötvözve a modern keleti filmek stilizáltságát, a klasszikus spagetti western filmek műfaji sajátosságait egyéni szatirikus megközelítésével. Két filmes kultúrkör jegyeit kölcsönözve és vegyítve Tarantino egy felejthetetlen zsáneregyveleget komponált 4 órában, mellyel két égtáj neves alkotói előtt hajt fejet, miközben saját gunyoros és túlzó humorával emeli egyedien új szintre a műfaji elképzeléséket. Történetünkben Beatrix (Uma Thurman) egy páratlan bérgyilkosként tagja egy olyan alvilági szervezetnek, amely előszeretettel adaptálja a japán jakúzák módszerességét. Amikor kiderül, hogy gyereket vár a bandavezértől, elmenekül, hogy leendő gyermekének biztonságosabb világot teremthessen, távol a bűntől és a maffiától. De a maffiából nem lehet csak úgy kilépni. A bandatagok rögtön megtalálják és kómásra verik a bujkáló nőt, aki sérüléseitől láthatóan elvetél. Felébredve a kómából bosszúhadjáratra indul, hogy véres revánsot vegyen Bill-en (David Carradine), halott gyermeke apján, a rettegett jakúza-vezéren.

#48

A KÖR

Az esetek többségében nem tartom túl meggyőzőnek a természetfeletti kísértet-horrorok témáit. Előbbre-valónak és felsőbbrendűnek tartom a félelem és feszültség élethűbb bábjátékosát, a thriller-t. De ha van olyan horror, ami vizuálisan és dramaturgiailag olyan jól tud bánni a saját koncepciójával, mint a suspense filmek, akkor az több mint boldogságos. A kör pedig ilyen. Az eredeti japán horror Ringu amerikai átdolgozásának sikere a remek főszereplők, és az izgalmas, tényfeltárásra építkező cselekmény feszültségéből adódik. Rachel (Naomi Watts) egy olyan videokazetta kapcsán kezd oknyomozásba, ami titokzatos módon számos ember halálát okozta a múltban. Az eleinte őrültségnek hangzó jelenség minden szkepticizmust eloszlat, amikor a felvétel „áldozatává” válik maga Rachel és 8 éves fia is. A gyilkos kazetta hátterének feltárása immár nem csak a kíváncsiságról, hanem élet-halál kérdéséről szól, miközben az idő egyre fogy. A nyomozás számos érdekes fordulatot tartogat a történet során, miközben a film nem követi el a tucat-horrorok rendszeres hibáit, hogy a misztikus forgatókönyvi eszköztár (vizualitás, riogatás, gusztustalankodás) mellett az emberi tényezők elsikkadnak. Ellenkezőleg. A fenyegető erők abszurditása ellenére is lehet aggódni a szereplőkért, főleg mikor a film az érzelmi csúcspont után képes könyörtelenül egy utolsót térdelni a néző mellkasába a történet nyugodni nem hagyó fináléjában.

#47

DJANGO ELSZABADUL

Quentin Tarantino hamisíthatatlan stílusa főképp abban nyilvánult meg 2012 előtti pályafutásában, hogy rendkívüli ízlésességgel használta és kombinálta a western klasszikus korának műfaji elemeit, miközben magát az anyaműfajt vegytiszta állapotában messziről kerülte. Egészen Django-ig, amikor is egyfajta pólust váltott a rendező. A Django elszabadul egy western film, mely ezúttal a germán Nibelung mondakörből meríti szimbolikarendszerét (Brünhilda hercegnőt fogságba ejti a sárkány, a király kérésére pedig a hős szerelmes lovag, Siegfried a lány kimenekítésére és a sárkány levágására vállalkozik), mindeközben pedig a halott műfajt magát újra feleleveníti annak rég nem látott minőségében. Django (Jamie Foxx) és Broomhilda (Kerry Washington) egy sötét korban esküsznek össze, amit rabszolgatartó gazdáik nem néznek jó szemmel. A néger nem házasodhat! Hogy elválasszák őket, két külön földesúrhoz rendelik. Django egy német végrehajtó jóakaratának (Christoph Waltz) köszönhetően szabad lesz, és esélyt kap arra, hogy kiszabadítsa feleségét a sárkány... akarommondani a szadista földesúr, Candy (Leonardo DiCaprio) fogságából. A motívumrendszer mellett Tarantino eddigi elbeszélői stílusától eltérően ezúttal olyan lineárisan tálalja történetét, mint az a mesékben van leírva időrend szerint, miközben fáradhatatlanul adagolja szándékosan abszurd stilizáló túlkapásait (vérfürdőtől a gengszter hop-hop-ig), ami által a Django elszabadul egyszerre tud megrázó dráma és finoman kezelt komikum is lenni. 

#46

SZÁRNYAS FEJVADÁSZ

A tékozló fiú hazatérése a teremtőjéhez. A jövőben járunk, ahol a Tyrell biomechanikai cég életszerűbbnél életszerűbb robotokat, úgynevezett replikánsokat gyárt az emberiség szolgálatába, az élet minden területére. A Nexus 6, a legújabb csúcsmodell példánya ügyességben és intelligenciában felülmúlja tervezőit – egyetlen hiányosságtól eltekintve: a példányok élettartama mindössze 4 év. Az egyik modell, Roy (Rutger Hauer) néhány társával fellázad, és elindul tervezőjéhez, hogy választ kapjon létük értelmére, és annak korlátainak miértjeire. A tudományos és társadalmi körökben a replikáns nem ember, így a funckión kívül eső, meghibásodott példányok kiiktatása semmiképp sem gyilkosság. A hatóságok Deckard-ot (Harrison Ford), a híres fejvadászt küldik Roy és társai nyomába, hogy kiiktassa őket. Vadászat közben Deckard kénytelen újra mérlegelnie a félelemben élő, kíváncsi, érző, gondolkodó élőlény természetének definícióját, amikoris beleszeret egy olyan replikáns nőbe, aki semmivel sem kevesebb egy szenvedélyes, vágyódó embernél. Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című provokatív és intelligens sci-fi novellájából Ridley Scott rendezett lebilincselő filmet, ami lefektette a modern cyberpunk stílust és annak transzhumanista filozófiai gondolatiságát. A komplex, élethű makettekkel készített effektusok, valamint Vangelis megismételhetetlen elektronikus zenei kísérete egy nagyon eredeti hangulatot kölcsönöz a filmnek, ami szinte önmagában is egy ok arra, hogy széles körben kultusz filmmé lett – a sci-fi rajongók számára egy új szubzsáner és új irányzat erőteljes alappillére.

#45

APOKALIPSZIS, MOST!

Bizonyos filmes klubokban még eretnekséggel is megvádolhatnának, amikor azt állítom, hogy számomra nem a Keresztapa Coppola legjobb műve, hanem az Apokalipszis, most!. Ugyan a maffia-dinasztia családi drámája valami elvitathatatlan modern filmes érték, mely forradalmasította a filmes szakma számos szegmensét, mégis az Apokalipszis tematikája és minimálisan szürreális hangvétele miatt közelebb áll hozzám. Ez az a film, amit sokan úgy ismernek, hogy a film, ami majdnem nem készült el. 5 éves gyártása alatt számtalan szerencsétlenség és nehézség érte a stábot (hol leégtek a díszletek, hol vihar seperte el a stábot), aminek végeredménye egy olyan többször is újravágott film, ami végül mégis megtalálta megkerülhetetlen státuszát a filmes mérföldkövek közt. Számtalan film igyekezett megörökíteni a vietnami háború fiaskóját a történelem során, de egy sem tudta ennyire kellően elvontan ábrázolni azt az őrületet, ami akkor Vietnam és Kambodzsa fülledt dzsungelében terjedt, mint valami ragályos spirituális méreg. Ebben a történetben Willard kapitány (Martin Sheen) feladata, hogy Kurtz ezredes (Marlon Brando) nyomára bukkanjon, aki rejtélyes okok miatt elszakadt az amerikai osztagoktól, bevetette magát a dzsungelbe és a helyiekből toborzott magának egy vérszomjas szektát, akik vakon követik erőszakról és pusztításról szóló próféciáit. Willard, hogy megértse Kurtz indítékait, ugyanazon az útvonalon halad Vietnamon át Kambodzsába, de útja során egyre inkább úgy tűnik, hogy a forró dzsungelben, a halál és őrület közelségében, a borzalom egyre inkább bekebelezi és megrontja a legjózanabb embert is.

#44

RUSH 

Ron Howard egyik zseniális életrajzi drámája, ami ráadásul másik hóbortomnak, a Forma–1 imádatomnak is betalált. A rendezőnek ezúttal két feledhetetlen ikon életét sikerült filmre adaptálni egyszerre. Niki Lauda (Daniel Brühl) és James Hunt (Chris Hemsworth) a száguldó cirkusz történelmének két legnagyobb – egymással szöges ellentétes – figurája. Kettejük vérre menő rivalizálása meghatározta a 70-es évek világbajnoki szezonjait, melyeknek csúcspontja Niki Lauda katasztrofális balesete, melyben testének 90 százaléka megégett, hogy aztán dacolva a szenvedéssel és fájdalommal, újra kihívja legnagyobb ellenfelét. Amellett, hogy a film a sporthoz méltóan ábrázolja annak pörgő látványvilágát, nagyon kiegyensúlyozottan prezentálja a két figura személyét és kapcsolatát is, melyben a titkolt, kölcsönös tiszteletet beburkolja a versenyszellemmel teli győzelemszomj a másik legyőzése iránt.

#43

PINK FLOYD - A FAL

A világ leghíresebb és legsikeresebb progresszív rockbandájának sikeralbuma A Fal már önmagában is felér egy színdarab, vagy egy forgatókönyv komplexitásával. Az emberi lélek sérülékenységét és szenvedését, vagy annak felszabadulását cselekményesen megéneklő opera egy esszenciális rocktörténeti mestermunka. Alan Parker nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy a banda közvetlen közreműködésével mozgóképre adaptálja az album gondolatvilágát és mondanivalóját. Élőszereplős filmbejátszások és animációs ábrázolások segítségével a legendás album vizuális élményként is életre kelt. Követve az album teljes struktúráját, az opera feledhetetlen dalai (mint az Another Brick on the Wall, a Comfortably Numb, vagy személyes kedvencem a Hey You!) önálló videoklipnek is megfelelő kisfilmeket kaptak, melyek együttesen, összefüggő cselekményt alkotnak. A történet végig követi a fiktív figura, Pinky életét, aki gyermekkori csalódásai és megaláztatásai után feltörekvő, lázadó rocksztár lesz, de sem siker, sem nő, sem drog nem boldogítja, így falat épít maga köré (minden csalódás egy tégla) elszakítva magát a külvilágtól, addig zuhanva a magány végtelenségébe, amíg a lelkiismerete törvényt nem ül a sorsa felett és el nem döntetik: „Dőljön a Fal!”

#42

ÉLETREVALÓK

Philippe (Francois Cluzet), a gazdag arisztokrata, egy ejtőernyős baleset során nyaktól lefele teljesen lebénul. Gondozóra van szüksége, aki ellátja őt mindennapjaiban. Számos „együtt érző”, képzett jelentkező után Driss-t (Omar Sy) választja, aki lopásért frissen szabadult munkanélküliként mindennek látszik, csak megbízható gondozónak nem. De a sok kételkedője csodálatára Philippe tudja miért döntött így. Driss elképesztő lazasága, humora és rámenőssége valami egészen új színt visz Philippe lekorlátozódott életébe, és minden előítélet ellenére csodálatos barátság kezd kibontakozni kettejük közt, aminek hatására nem csak kettejük, hanem környezetüknek a hétköznapjai is felpörögnek. Ez az igaz történet alapján készült hibátlan francia dráma gyönyörű, giccsmentes megközelítése két ember barátságának, akik természetükben, kultúrájukban, szociális környezetükben és előéletükben is tökéletes ellenpontjai egymásnak. A karakterek ehhez szükséges elevensége köszönhető a két főszereplőnek, főleg Omar Sy végtelen lazasága és kisugárzása ami bearanyozza az egész film hangulatát. De a film legerősebb erénye talán az, ahogyan képes természetesen megfogalmazni, hogy a szeretet nem a sajnálatról szól. A legjobb barátságok néha pont az irgalmatlanságon és az összeférhetetlenségeken alapszanak.

#41

HATODIK ÉRZÉK

M Night Shyamalan indiai rendező filmjei azok a kivételes esetek, amiket a néző kénytelen újranézéssel leellenőrizni, hogy valóban az történt-e a szeme előtt, amit látott, vagy látni vélt? A feszültségkeltés modern nagymesterének mozijai afféle minimalista horror-ok, vagy inkább természetfeletti thrillerek, misztikumok, amelyekben a legfőbb hangsúly a lélektani konfrontációkra van kihegyezve, amiket aztán könyörtelen végső nagy fordulatokkal visz egy katartikus csúcspontra. A Hatodik érzék című pszichológiai és/vagy természetfeletti thriller a direktor pályafutásának csúcsmunkája. Cole (Haley Joel Osment), a 8 éves kisgyerek a széthullott családja miatt érzett nyomás alatt furcsa félelmeket kénytelen átélnie. A korábban váratlan szakmai kudarcot elszenvedő gyermekpszichológus, Malcolm (Bruce Willis) a kis srácban látja visszatérésének kulcsát, ezért mindent elkövet, hogy felkutassa Cole félelmeinek forrását. Miközben egyre szorosabb barátság bontakozik ki kettejük között, Malcolm egyre közelebb kerül a válaszokhoz, amik egy hátborzongató, rémületes titkot rejtenek. A korábban született akcióhősként aposztrofált Bruce Willis drámai szerepben is bizonyít, mint hiteles pszichológus, de a filmet minden tekintetben kora egyik legnagyobb gyerekszínésze, Haley Joel Osment lopja, az ártatlan, kíváncsi és bámulatosan intelligens Cole szerepében. A rendező, Shyamalan azóta sem tudta megismételni mesterműve sikerét, de a Hatodik Érzékkel határozottan beírta magát a történelembe... és természetesen a listámba is, mint egyik meghatározó filmes élmény.

Folytatás a következő részben...