TOP 50 KEDVENC FILM - 1. rész (50 - 41)

A legnehezebb házi feladat összelistázni a kedvenc filmeket, főleg ha az emberfia ennyire szereti a mozgóképet. És én tényleg szeretem a filmeket, melyekről hiszem, hogy egyfajta közvetett módon profilt tudnak festeni szélesebb érdeklődési körről, szenvedélyről, érzelemvilágról, világképről. Például: számomra a filmek tudják a legjobban meghatározni azt a kettősséget a személyemben, amit felnőtt-gyerek kocka-szindrómának aposztrofálok teljesen büszkén. A művészetek iránti érdeklődésem alfája-omegája a film, elvégre természetes, hogy meddig és mennyit ér, egy olyan alkotási formátum, amihez az írói, színjátszói, zenei és képalkotói tehetségek tudására együttesen van szükség. És mindez olyan médiumot alkot, aminek technikai lehetőségei lassan korlátlanokká válnak, lehetőséget adva a formátumnak megközelítenie mindent, ami ember számára érdekes, és fontos. Nekem fontos a bizarr, a szürrealitás, a tudomány szigora, a képzelet szárnyalása, a realitás határa, vagy a humor könnyelműsége, az emberi tragédiák, vagy szuperhősök abszurd ősharca, a románcok, a brománcok, családi borulások, nagyobb rivalizálások, száguldó perspektívák, tornyozó zenei szólamok – mindez egy nagy szakadék köztes medrében, mint tér-időgép bájos mese és a valóság mocska között.

Számtalan megkérés, és hosszas mérlegelés után lista formájában készítek egy pofátlanul szubjektív kivonatot, ami pont annyira nagy, hogy egyes szereplőinek helye mindig vitatható maradjon, és pont annyira kicsi, hogy megbánhassak sok olyan címet, ami méltatlanul nem férhet bele. Nem a világ legjobb filmjeit akarom felsorolni – mert olyanok nincsenek úgy igazán. Nem műfajtörténeti, vagy esztétikai tanulmányt akarok akadémikus szinten fogalmazni (ami az objektivitás elvont gondolatához közelít) – nem vagyok hivatásos kritikus. Csak 5 cikkben, 10-esével felsorolom kedvenc filmjeimet, amit igyekszek rövid és érthető módon ajánlani és indokolni, hogy miért teszem a listára, miben látom relatív, szellemi értékét.

Íme az első adag, az 50.-től a 41. helyezettig.

#50 

AZ UTOLSÓ SZAMURÁJ

A japán kultúrához való vonzalmam mi sem testesíthetné meg jobban, mint ez az epikus mestermű, mely ugyan fiktív elemekkel teletűzdelve, de annál erőteljesebb alázatos viszonyulással idézi meg a szamurájok világának lebilincselő részleteit. Az amerikai iparosodási térhódítás Japán szigetein igencsak erős feszültségeket szül a 19. században. A helyi befektetők a technikai és társadalmi fejlődésben látják Japán jövőjét, míg a feudális korszakból örökül maradt nemes harcosok, a szamurájok, a hagyományban, és a természettel való együttélésben határozzák meg életük és kultúrájuk értelmét. A széthúzás hamarosan polgárháborúvá fajul, amiben a befolyásos császár is patthelyzetbe kerül. A szamurájok pedig Katsumoto (Ken Watanabe) vezetésével felkelést töretnek ki a japán vezetés ellen. A jól felfegyverkezett, modern császári hadsereg, egy amerikai veteránt, Nathan Algren-t (Tom Cruise) hívja segítségül, aki korábban részt vett az amerikai őslakosok ellen folytatott népirtásban. Tapasztalatai okán segítséget nyújthat a helyzet kezelésében. Azonban a népirtás bűntudatától fojtogatott Algren nézőpontja teljesen átfordul, amikor a szamurájok fogságba ejtik és megismerkedhet a japán falusi élet harmonikus, fegyelmezett, békeszerető kultúrájával. 

#49

KILL BILL

Amint azt az Utolsó szamurájnál is említettem, különös vonzalmat érzek a japán kultúra iránt. Ez alatt érthető a csodálatom az antik Japán iránt, valamint az érdeklődésem a modern high-tech Japán iránt is. A Kill Bill-ben a legendás Quentin Tarantino ez utóbbit idézi meg, ötvözve a modern keleti filmek stilizáltságát, a klasszikus spagetti western filmek műfaji sajátosságait egyéni szatirikus megközelítésével. Két filmes kultúrkör jegyeit kölcsönözve és vegyítve Tarantino egy felejthetetlen zsáneregyveleget komponált 4 órában, mellyel két égtáj neves alkotói előtt hajt fejet, miközben saját gunyoros és túlzó humorával emeli egyedien új szintre a műfaji elképzeléséket. Történetünkben Beatrix (Uma Thurman) egy páratlan bérgyilkosként tagja egy olyan alvilági szervezetnek, amely előszeretettel adaptálja a japán jakúzák módszerességét. Amikor kiderül, hogy gyereket vár a bandavezértől, elmenekül, hogy leendő gyermekének biztonságosabb világot teremthessen, távol a bűntől és a maffiától. De a maffiából nem lehet csak úgy kilépni. A bandatagok rögtön megtalálják és kómásra verik a bujkáló nőt, aki sérüléseitől láthatóan elvetél. Felébredve a kómából bosszúhadjáratra indul, hogy véres revánsot vegyen Bill-en (David Carradine), halott gyermeke apján, a rettegett jakúza-vezéren.

#48

A KÖR

Az esetek többségében nem tartom túl meggyőzőnek a természetfeletti kísértet-horrorok témáit. Előbbre-valónak és felsőbbrendűnek tartom a félelem és feszültség élethűbb bábjátékosát, a thriller-t. De ha van olyan horror, ami vizuálisan és dramaturgiailag olyan jól tud bánni a saját koncepciójával, mint a suspense filmek, akkor az több mint boldogságos. A kör pedig ilyen. Az eredeti japán horror Ringu amerikai átdolgozásának sikere a remek főszereplők, és az izgalmas, tényfeltárásra építkező cselekmény feszültségéből adódik. Rachel (Naomi Watts) egy olyan videokazetta kapcsán kezd oknyomozásba, ami titokzatos módon számos ember halálát okozta a múltban. Az eleinte őrültségnek hangzó jelenség minden szkepticizmust eloszlat, amikor a felvétel „áldozatává” válik maga Rachel és 8 éves fia is. A gyilkos kazetta hátterének feltárása immár nem csak a kíváncsiságról, hanem élet-halál kérdéséről szól, miközben az idő egyre fogy. A nyomozás számos érdekes fordulatot tartogat a történet során, miközben a film nem követi el a tucat-horrorok rendszeres hibáit, hogy a misztikus forgatókönyvi eszköztár (vizualitás, riogatás, gusztustalankodás) mellett az emberi tényezők elsikkadnak. Ellenkezőleg. A fenyegető erők abszurditása ellenére is lehet aggódni a szereplőkért, főleg mikor a film az érzelmi csúcspont után képes könyörtelenül egy utolsót térdelni a néző mellkasába a történet nyugodni nem hagyó fináléjában.

#47

DJANGO ELSZABADUL

Quentin Tarantino hamisíthatatlan stílusa főképp abban nyilvánult meg 2012 előtti pályafutásában, hogy rendkívüli ízlésességgel használta és kombinálta a western klasszikus korának műfaji elemeit, miközben magát az anyaműfajt vegytiszta állapotában messziről kerülte. Egészen Django-ig, amikor is egyfajta pólust váltott a rendező. A Django elszabadul egy western film, mely ezúttal a germán Nibelung mondakörből meríti szimbolikarendszerét (Brünhilda hercegnőt fogságba ejti a sárkány, a király kérésére pedig a hős szerelmes lovag, Siegfried a lány kimenekítésére és a sárkány levágására vállalkozik), mindeközben pedig a halott műfajt magát újra feleleveníti annak rég nem látott minőségében. Django (Jamie Foxx) és Broomhilda (Kerry Washington) egy sötét korban esküsznek össze, amit rabszolgatartó gazdáik nem néznek jó szemmel. A néger nem házasodhat! Hogy elválasszák őket, két külön földesúrhoz rendelik. Django egy német végrehajtó jóakaratának (Christoph Waltz) köszönhetően szabad lesz, és esélyt kap arra, hogy kiszabadítsa feleségét a sárkány... akarommondani a szadista földesúr, Candy (Leonardo DiCaprio) fogságából. A motívumrendszer mellett Tarantino eddigi elbeszélői stílusától eltérően ezúttal olyan lineárisan tálalja történetét, mint az a mesékben van leírva időrend szerint, miközben fáradhatatlanul adagolja szándékosan abszurd stilizáló túlkapásait (vérfürdőtől a gengszter hop-hop-ig), ami által a Django elszabadul egyszerre tud megrázó dráma és finoman kezelt komikum is lenni. 

#46

SZÁRNYAS FEJVADÁSZ

A tékozló fiú hazatérése a teremtőjéhez. A jövőben járunk, ahol a Tyrell biomechanikai cég életszerűbbnél életszerűbb robotokat, úgynevezett replikánsokat gyárt az emberiség szolgálatába, az élet minden területére. A Nexus 6, a legújabb csúcsmodell példánya ügyességben és intelligenciában felülmúlja tervezőit – egyetlen hiányosságtól eltekintve: a példányok élettartama mindössze 4 év. Az egyik modell, Roy (Rutger Hauer) néhány társával fellázad, és elindul tervezőjéhez, hogy választ kapjon létük értelmére, és annak korlátainak miértjeire. A tudományos és társadalmi körökben a replikáns nem ember, így a funckión kívül eső, meghibásodott példányok kiiktatása semmiképp sem gyilkosság. A hatóságok Deckard-ot (Harrison Ford), a híres fejvadászt küldik Roy és társai nyomába, hogy kiiktassa őket. Vadászat közben Deckard kénytelen újra mérlegelnie a félelemben élő, kíváncsi, érző, gondolkodó élőlény természetének definícióját, amikoris beleszeret egy olyan replikáns nőbe, aki semmivel sem kevesebb egy szenvedélyes, vágyódó embernél. Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című provokatív és intelligens sci-fi novellájából Ridley Scott rendezett lebilincselő filmet, ami lefektette a modern cyberpunk stílust és annak transzhumanista filozófiai gondolatiságát. A komplex, élethű makettekkel készített effektusok, valamint Vangelis megismételhetetlen elektronikus zenei kísérete egy nagyon eredeti hangulatot kölcsönöz a filmnek, ami szinte önmagában is egy ok arra, hogy széles körben kultusz filmmé lett – a sci-fi rajongók számára egy új szubzsáner és új irányzat erőteljes alappillére.

#45

APOKALIPSZIS, MOST!

Bizonyos filmes klubokban még eretnekséggel is megvádolhatnának, amikor azt állítom, hogy számomra nem a Keresztapa Coppola legjobb műve, hanem az Apokalipszis, most!. Ugyan a maffia-dinasztia családi drámája valami elvitathatatlan modern filmes érték, mely forradalmasította a filmes szakma számos szegmensét, mégis az Apokalipszis tematikája és minimálisan szürreális hangvétele miatt közelebb áll hozzám. Ez az a film, amit sokan úgy ismernek, hogy a film, ami majdnem nem készült el. 5 éves gyártása alatt számtalan szerencsétlenség és nehézség érte a stábot (hol leégtek a díszletek, hol vihar seperte el a stábot), aminek végeredménye egy olyan többször is újravágott film, ami végül mégis megtalálta megkerülhetetlen státuszát a filmes mérföldkövek közt. Számtalan film igyekezett megörökíteni a vietnami háború fiaskóját a történelem során, de egy sem tudta ennyire kellően elvontan ábrázolni azt az őrületet, ami akkor Vietnam és Kambodzsa fülledt dzsungelében terjedt, mint valami ragályos spirituális méreg. Ebben a történetben Willard kapitány (Martin Sheen) feladata, hogy Kurtz ezredes (Marlon Brando) nyomára bukkanjon, aki rejtélyes okok miatt elszakadt az amerikai osztagoktól, bevetette magát a dzsungelbe és a helyiekből toborzott magának egy vérszomjas szektát, akik vakon követik erőszakról és pusztításról szóló próféciáit. Willard, hogy megértse Kurtz indítékait, ugyanazon az útvonalon halad Vietnamon át Kambodzsába, de útja során egyre inkább úgy tűnik, hogy a forró dzsungelben, a halál és őrület közelségében, a borzalom egyre inkább bekebelezi és megrontja a legjózanabb embert is.

#44

RUSH 

Ron Howard egyik zseniális életrajzi drámája, ami ráadásul másik hóbortomnak, a Forma–1 imádatomnak is betalált. A rendezőnek ezúttal két feledhetetlen ikon életét sikerült filmre adaptálni egyszerre. Niki Lauda (Daniel Brühl) és James Hunt (Chris Hemsworth) a száguldó cirkusz történelmének két legnagyobb – egymással szöges ellentétes – figurája. Kettejük vérre menő rivalizálása meghatározta a 70-es évek világbajnoki szezonjait, melyeknek csúcspontja Niki Lauda katasztrofális balesete, melyben testének 90 százaléka megégett, hogy aztán dacolva a szenvedéssel és fájdalommal, újra kihívja legnagyobb ellenfelét. Amellett, hogy a film a sporthoz méltóan ábrázolja annak pörgő látványvilágát, nagyon kiegyensúlyozottan prezentálja a két figura személyét és kapcsolatát is, melyben a titkolt, kölcsönös tiszteletet beburkolja a versenyszellemmel teli győzelemszomj a másik legyőzése iránt.

#43

PINK FLOYD - A FAL

A világ leghíresebb és legsikeresebb progresszív rockbandájának sikeralbuma A Fal már önmagában is felér egy színdarab, vagy egy forgatókönyv komplexitásával. Az emberi lélek sérülékenységét és szenvedését, vagy annak felszabadulását cselekményesen megéneklő opera egy esszenciális rocktörténeti mestermunka. Alan Parker nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy a banda közvetlen közreműködésével mozgóképre adaptálja az album gondolatvilágát és mondanivalóját. Élőszereplős filmbejátszások és animációs ábrázolások segítségével a legendás album vizuális élményként is életre kelt. Követve az album teljes struktúráját, az opera feledhetetlen dalai (mint az Another Brick on the Wall, a Comfortably Numb, vagy személyes kedvencem a Hey You!) önálló videoklipnek is megfelelő kisfilmeket kaptak, melyek együttesen, összefüggő cselekményt alkotnak. A történet végig követi a fiktív figura, Pinky életét, aki gyermekkori csalódásai és megaláztatásai után feltörekvő, lázadó rocksztár lesz, de sem siker, sem nő, sem drog nem boldogítja, így falat épít maga köré (minden csalódás egy tégla) elszakítva magát a külvilágtól, addig zuhanva a magány végtelenségébe, amíg a lelkiismerete törvényt nem ül a sorsa felett és el nem döntetik: „Dőljön a Fal!”

#42

ÉLETREVALÓK

Philippe (Francois Cluzet), a gazdag arisztokrata, egy ejtőernyős baleset során nyaktól lefele teljesen lebénul. Gondozóra van szüksége, aki ellátja őt mindennapjaiban. Számos „együtt érző”, képzett jelentkező után Driss-t (Omar Sy) választja, aki lopásért frissen szabadult munkanélküliként mindennek látszik, csak megbízható gondozónak nem. De a sok kételkedője csodálatára Philippe tudja miért döntött így. Driss elképesztő lazasága, humora és rámenőssége valami egészen új színt visz Philippe lekorlátozódott életébe, és minden előítélet ellenére csodálatos barátság kezd kibontakozni kettejük közt, aminek hatására nem csak kettejük, hanem környezetüknek a hétköznapjai is felpörögnek. Ez az igaz történet alapján készült hibátlan francia dráma gyönyörű, giccsmentes megközelítése két ember barátságának, akik természetükben, kultúrájukban, szociális környezetükben és előéletükben is tökéletes ellenpontjai egymásnak. A karakterek ehhez szükséges elevensége köszönhető a két főszereplőnek, főleg Omar Sy végtelen lazasága és kisugárzása ami bearanyozza az egész film hangulatát. De a film legerősebb erénye talán az, ahogyan képes természetesen megfogalmazni, hogy a szeretet nem a sajnálatról szól. A legjobb barátságok néha pont az irgalmatlanságon és az összeférhetetlenségeken alapszanak.

#41

HATODIK ÉRZÉK

M Night Shyamalan indiai rendező filmjei azok a kivételes esetek, amiket a néző kénytelen újranézéssel leellenőrizni, hogy valóban az történt-e a szeme előtt, amit látott, vagy látni vélt? A feszültségkeltés modern nagymesterének mozijai afféle minimalista horror-ok, vagy inkább természetfeletti thrillerek, misztikumok, amelyekben a legfőbb hangsúly a lélektani konfrontációkra van kihegyezve, amiket aztán könyörtelen végső nagy fordulatokkal visz egy katartikus csúcspontra. A Hatodik érzék című pszichológiai és/vagy természetfeletti thriller a direktor pályafutásának csúcsmunkája. Cole (Haley Joel Osment), a 8 éves kisgyerek a széthullott családja miatt érzett nyomás alatt furcsa félelmeket kénytelen átélnie. A korábban váratlan szakmai kudarcot elszenvedő gyermekpszichológus, Malcolm (Bruce Willis) a kis srácban látja visszatérésének kulcsát, ezért mindent elkövet, hogy felkutassa Cole félelmeinek forrását. Miközben egyre szorosabb barátság bontakozik ki kettejük között, Malcolm egyre közelebb kerül a válaszokhoz, amik egy hátborzongató, rémületes titkot rejtenek. A korábban született akcióhősként aposztrofált Bruce Willis drámai szerepben is bizonyít, mint hiteles pszichológus, de a filmet minden tekintetben kora egyik legnagyobb gyerekszínésze, Haley Joel Osment lopja, az ártatlan, kíváncsi és bámulatosan intelligens Cole szerepében. A rendező, Shyamalan azóta sem tudta megismételni mesterműve sikerét, de a Hatodik Érzékkel határozottan beírta magát a történelembe... és természetesen a listámba is, mint egyik meghatározó filmes élmény.

Folytatás a következő részben...