127 ÓRA

Eredeti cím: 127 Hours

Készült: 2010

Műfaj: dráma, thriller

Rendező: Danny Boyle

Főszereplők: James Franco, Kate Mara, Amber Tamblyn

Aron Ralston hegymászó Utahban, egy elzárt kanyonban készül hegymászásra, de balesetet szenved, egy lehulló kő pont úgy esik, hogy karját képtelen lesz kihúzni alóla. 5 napot tölt itt, korábbi életén elmélkedve, és várja a megmentőit. Telik-múlik az idő, és egyre inkább úgy néz ki, hogy senki nem fog jönni. Aron a túlélés ösztönétől hajtva kénytelen lesz valamit tenni, amiben csak saját magára számíthat.

Danny Boyle-ék egy olyan one man show-t hoztak létre, ami más esetben nem feltétlen számítana megfilmesíteni való alapanyagnak, figyelembe véve azt, hogy a főszereplő 127 órát egymagában tölt el embertelen mély agónia közepette (Bár akár ellenpélda lehetne a Buried is, ami kézzelfgható bizonyítéka annak, hogy másfél órán át egy sötét arc hangját hallgatva is lehet izgulni).
A 127 óra feledhetetlenül szimpatikussá válik, hogy ezt a szenvedéstörténetet nem egy sötétbe burkolt operaként eleveníti meg. Aron Ralston lerohanja a természetet, ahol vele együt örülhetünk annak a szabadságérzetnek, amit az a környezet adni tud, a városban élő és dolgozó embernek. Azonban Aron szabadságvágyában, és furcsa - spontán - kalandjában egyéb is rejtőzik. A nagyvárosi lecsót nem kevés cinizmussal és felelőtlenséggel hagyja hátra, apránként sejtetve annak jeleit, hogy főhősünk némiképp antiszociális jellem, egy magányos kalandor, aki a Blue John Canyon sivatagos sziklái közé menekül embertársai elől. Hogy a sors csapása-e vagy sem - ezzel a gondolattal a film is eljátszik - Aron-t megállítja a természet. Az idilli és festői képekre egy sokkoló baleset kontrázik rá, és minden megváltozik. Aron keze egy sziklafal, és méretes kő közé szorul... "menthetetlenül".
James Franco kifogásolhatatlan, azonosulásra invitáló, hiteles játéka hegyezi innen percről percre a helyzet súlyosságát. A szerencsétlenül járt hegymászó mindent megpróbál megtenni, hogy kiszabadítsa karját a szikla fogságából, igyekszik beosztani táplálék- és ivóvízkészletét. Azonban a dolog kezd lassan reménytelenné válni. A film pedig egyszerűen képtelen egy pillanatra is unalmas dögként leülni: Aron saját maga szórakoztatására mindent elkövet (ezeken a pontokon a film egyenesen humoros - pont ettől válik az egész darab természetessé, emberivé). De amint az idő egyre telik, és a készlet fogy, és ezek hiányából fizikai állapota is egyre alább adja, úgy Aron bizarr élménye lassan szürreális képet ölt. Víziói által válik szenvedéstörténete egyben egy lélektani utazássá, amiben emlékeit igyekszik felidézni. A víziók megjenítései a film egyik elsőrangú plusszpontjai, ugyanis itt derül fény az Aron és hozzátartozói közt jellemezhető képlékeny kapcsolatokra (hálátlan mód figyelmen kívül hagyott szülők, egy elbaltázott szerelmi kapcsolat, és megannyi kihagyott lehetőség).
Azonban itt lép képbe Aron Ralston történetének legmegkapóbb üzenete: akaraterejét hívja segítségül, hogy a mélybezuhanás után újra felemelkedhessen. Talán első blikkre még közhelyesnek és giccsesnek is tűnhetne a film befejezése. De nem az. Emberi tulajdonságunk ez, amit Ralston a legmagasabb faktoron vitt véghez. Az akaraterő hús vér hőseként lép elő, amikor úgy dönt, hogy 4 centis életlen no name bicskájával leamputálja a karját és megpróbálja rendbehozni mindazt, amit korábban önteltségével tönkretett. Így válik a 127 óra egy őszinte spirituális élménnyé, ami egy ember újjászületését meséli el.
Aron története, amint előttünk pereg úgy válik számunkra is személyessé a karaktere, így miután megjártuk vele az földi poklot egy kicsit mennyei érzelmi állapotba kerülünk, amikor sokkolt arccal, és egy csonka karral odébáll a sziklától és annyit mondd: "Köszönöm."

A film végi jelenetsorok, a James Franco-ról a valódi Aron Ralston-ra való vágás nem túlzottan nyerte el a tetszésem - nem tudom, hogy értelmetlen volt-e, vagy csak az zavart, hogy az igazi Ralston után újabb képet kapunk Franco-ról, ami kissé kizökkenti számomra a színészt a szerepéből - de emiatt a továbbiakban nem fogok reklamálni.
Ugyan nem egy túlmisztifikálásra alkalmatos kultuszjelölt a 127 óra, de ahhoz túl emberi, túl őszinte és túl megindító, túl szép, túl ügyes, hogy ne lehessen az év legjobbjai közt emlegetni.

95%