GRAVITÁCIÓ

FIGYELEM!

Az élménybeszámoló SPOILEREKET is tartalmazhat!

Eredeti cím: Gravity

Készült: 2013

Műfaj: sci-fi, thriller

Rendező: Alfonso Cuarón

Főszereplők: Sandra Bullock, George Clooney

Alfonso Cuarón, a tehetséges mexikói rendező talán egyelőre nem annyira ismert a nagyközönség előtt – tömegkultúra szintjén vizsgálva talán a Harry Potter filmek rajongói kapják fel a fejüket a neve hallattán, felidézve azt a sokatmondó tényt, hogy megannyi rendezőváltás alatt a kortárs fantasy franchise legjobb, legélvezhetőbb epizódját szállította le a 3. résszel (Az azkabani fogoly). De mindez csak kiugró volt a blockbusterek fősodrára – a rendező roppant jellemző és egyedi stílusjegyeinek gyökerei, melyet a Gravitációval vitt tökélyre, másutt keresendők. Ugródeszkaként az Ember gyermeke című disztópikus jövőlátást érdemes említeni, ahol a direktor a filmkészítés határait feszegető megoldásokkal kísérletezett, az úgynevezett Single-shot sequence-el, melynek jellegzetessége, hogy vágások nélkül, egyetlen shot-al, perspektíva váltás nélkül veszik fel a koreografált jelenetet. Természetesen ez a megoldás Cuarón esetében nem egyenértékű a spanyol viasz feltalálásával, ugyanis előtte is akadtak szép számmal a hosszú-snitteket preferáló rendezők, azonban nyiltan állíthatjuk, hogy az elképzelést Cuarón előtt senki sem használta olyan intenzitással, mint a mexikói direktor. Emmanuel Lubezki operatőr közreműködésével az Ember gyermeke egysnittes, intenzív, lélegzetelállító jelenetei, a percekig változatlanul bolyongó kameráival iskolapéldái lettek az említett filmezési módszernek, mely bizonyítja a rendező elképesztő, maximalista, precíz tervezői-szervezői-időzítő-rendszerező képességét.

De mindez csak tréningnek számít Cuarón és Lubezki új opuszához képest.

Ryan Stone (Sandra Bullock) tervezőmérnök a NASA-nál lel munkára specialistaként, miután ambíciózus projektjeit az orvostudományban nem tudta sikerre váltani. 6 hónap kiképzés után élete első űrsétájára indul, hogy rutinszerű karbantartást végezzenek a Hubble űrteleszkóp kommunikációs rendszerén. A legénység közt kíséri őt a tapasztalt, veterán, - nyugdíjazása előtt utolsó küldetését teljesítő - Matt Kowalski (George Clooney). A rutinmanőver nosztalgikus hangulatban zajlik, amit körülölel a fantasztikus kilátás egyedülállóan szép Föld bolygónkra. Azonban a tragédia elkerülhetetlen: az oroszok egy rakétával kilövik egy meghibásodott műholdjukat (ez bevett szokás, megelőzvén azt, hogy egy hibás űrjármű a Földön a fejünkre pottyanjon), azonban a robbanás nem várt láncreakciót indít be, a szétszóródó űrtörmelék egyenesen asztronautáink irányába sodródik. Légüres térben, zéró gravitációban nincs súrlódás, ergo az elszabadult tárgyak nem lassulnak... a puskagolyó sebességével haladó szilánk és törmelék elől hőseinknek esélyük sincs fedezékbe húzódni.  

Kubrick 2001 Űrodüsszeiája óta tudjuk, hogy a világűr nem játszótér. Fülsiketítő csendje, klausztrofóbiát keltő sötétsége, az atmószféra fullasztó hiánya miatt maga lehet a végtelen fekete pokol, ahol Földön elsajátított ösztönös-fizikai reflexeink csődöt mondhatnak, miután kétségbeesésünkben nem létező kapaszkodók után kapkodunk – feltéve ha bajba kerülnénk. A Gravitáció minden élére csiszolt elemével erre a fóbiára épít, aminek hatására nem csak az év filmjeként vonul majd be a filmtörténet nagyjainak csarnokába, hanem az egyik legizgalmasabb, legerőteljesebb thrillerként is erősíti ezt az általam is kedvelt műfajt. Talán csak szökőévente fordul elő velem, hogy sikerül olyan suspense filmbe botlanom amitől végig kalapál a szívem, és majdnem megeszem a bal kézfejem, miközben nem tudom eldönteni, hogy a film esztétikai erényeinek örülök ennyire, vagy a folytogató feszültségtől vagyok idegileg kikészülten. Minden esetre egy klasszikus film (fajtájának legjobbja), vagy legalábbis egy Év filmje legalább három fő kategóriában kell túlteljesítenie, hogy a jelzőit kiérdemelje a néző szemében. Tulajdonképpen a Gravitynek sikerült kiprovokálnia belőlem mindent, felülmúlva az amúgyis magas elvárásaimat.

1. Suspense: Lüktettem a feszültségtől, amikor a törmelékek úgy érkeztek, mint holmi szupergonosz fenevadak, vagy egy lopakodva támadó sorozatgyilkos, vagy inkább mint Hitchcock madarai. A mozik tele s tele szadista antagonistákkal, támadó nővényi pollenekkel, bepipult, randalírozó szörnyekkel, Godzillákkal, Lokikkal, sztereotíp külföldi terroristákkal, szellemekkel, démonokkal. mégsem képesek számomra olyan hatásosak lenni, mint a Gravitáció egyszerű minimalista módszerei, melyben a világűr fizikai szabályai jelentik a legfőbb kihívást. Mintha Caurón látomásában egy új ellenség archetípusa formálódna ki, amit mindenféle megszemélyesítés nélkül is közel érzünk magunkhoz, a fizika törvényeinek síkján mozogva ébreszti fel a hősben és a nézőben is a rejtett félelmet és a túlélési ösztönt. És mint minden antagonistának, ennek a pusztítónak is megvan az eredettörténete. Az elszabadult törmelékek az ember űrszemétgyártó felelőtlen magatartásának a szörnycsinálója. Ennek a csinált szörnynek a fenyegetésétől pedig jobban tartottam mint a horror iskolájának eddig összenevelt összes rosszfiújától. Mivel az űrben nincs se surlódás, és a hang sem terjed, úgy a törmelékfelhő fékezhetetlen, csendes gyilkos, elsütött tömegpusztító fegyverként érkezik, az állandó keringés okán pedig hullámokban, ciklusokban támad. Személytelenségében pedig nem kérhető számon a könyörületesség. Ez fizika. És ettől félelmetes. Mivel ezt az elemet a Gravitáció visszafogottan, okosan használja ki, úgy ezen a ponton a film minden eddigi természethorrort és katasztrófa filmet a sokk-faktor mércéjén a poros földig lealáz.

2. Együttérzés: A karaktereket lehetetlen ignorálni. A főszereplőnk, Ryan (Bullock) kezdetben steril különc a legénység többi, ellazult tagja mellett, de idővel a film ráébreszt arra, hogy Ryan passzív jelleme nem abból adódik, hogy élete első űrsétáján a stressz emészti miközben a munkáját túlságosan is komolyan veszi. Megannyi szörnyű személyes tragédiája után az űrbéli balesetet élete időszerű záró pillanataként fogadja egy kis beletörődéssel, de Matt (Clooney) végtelenül pozitív instruálásának nyomására erőre kap. A küzdeni akarás még benne is utat tör a felszínre. Ettől a ponttól szendvedtem Ryan-el együtt. Hidegzuhanyként ért minden olyan pillanat ahányszor csak elvétett egy kapaszkodót, vagy elsodródott a biztonságos zónákból, vagy kiejtett a kezéből egy létfontosságú szerszámot. Éreztem, hogy megfulladok amíg fogyott az oxigénje. Rettenetes magányérzetem támadt, mikor egy random rádióspartnerre talál egy eszkimó (?) személyében akivel nem értik meg egymást, de abban a pillanatban az számít az utolsó kötelékfoszlánynak Ryan és az emberiség, valamint otthona között. Sandra Bullock talán élete alakítását nyújtja ebben a filmben. Minden rezdülése annyira valóságos, mintha valóban megtörténne vele, amit a filmben látunk – egy percig sem ötlik fel a gondolat, hogy ez betanult szerep stúdió körülmények közt, zöld háttér előtt. Ahhoz túlságosan is hiteles a környezet és a benne sodródó színésznő munkája. A teljesség igényével hozza az érzelmi reakciókat: pánikroham, dühöngés, elérzékenyülés. Azonban nem ám megfeledkezni Clooneyról sem, akinek szószátyár, humoros, szükségesen feszültségoldó karaktere is szimpatikus alkatrésze volt ennek a pokoli űrsétának. 

3. Retinális orgazmus: A látvány pazar, végig fenomenális. Az összes digitális effekt a történet és a dráma szövetét igyekszik szolgálni, és fantasztikusan teljesít minden szempontból. A CGI tökéletesen olvad össze az élő szereplőkkel, akiknek/amiknek közös dinamikája tökéletesen van megkoreografálva a hosszú-hosszú, majdnem tizen-percekig tartó snittekben. Ezeknek a megvalósítása olyan technikai, rendezési, operatőri és színészeti bravúr (és még sorolhatnám), hogy gyalázat nem isteníteni az erőfeszítést. Csak a film első jelenete egy legalább 15 perces single-shot sequence, vagyis egysnittes, folyamatos cselekményrész, ahol a kamera megállás nélkül, 15 percig bolyong az űrjárművek és az asztronauták közt, miközben a színészek a terv szerint folytatják le párbeszédeiket. Ugyancsak ebben a jelenetben következik be a baleset is, ergo a jelenet egyetlen kolosszálisan megtervezett koreográfiával megszakítás nélkül, idilli dialógusokra épített lassú, csendes tónusból csap át intenzív, kaotikus, akciójelenetté, amiben a jó időben jó helyen levő kamera minden lényeges eseményt folyamatosan rögzít. Itt kezdődik a vizuális rendezés – soha ennyire élesen nem volt tapasztalható hasonló kaliberű filmben a rendező és operatőrének jelenléte. A jelenetek kiegyensúlyozottak, hatásosak, részletgazdagok, folyamatosak, egységesen érezhető rajtuk a tervezettség, a pontosság, az odafigyelés. Ha az Ember gyermekénél a motoros-autós, vagy a csatateres jelenet megért egy bugyilerúgást, akkor itt a Hubble ürtávcsőig illik felszökni a film megoldásaitól - holott az egész múvi még csak nem is hivalkodó, a maga nemében puritán, becsületes hard sci-fi: lélektanilag és terészettudományosan pontos, egyszerű. Ugyanis azt a filmnek nem lehet felróni nagyképűségeként, hogy azzal próbál különc lenni, hogy szimplán tehetséges és pontos.

És a Gravity tényleg pontos, intelligens film. Szerte az interneten százával találni olyan elemző cikket, amiben a filmben látható, űrutazással kapcsolatos jelenségeket, részleteket tárgyalják, bújva a film hitelességét. Eddig szinte minden a film javára szól. Cuarónt és Lubezki-t most már sokáig fogják emlegetni, miután az év filmjével térdre kényszerítették a fél szakmát.

Ilyen fényképezéssel már türelmetlenül várom a következő közös munkájukat.

100%

Nagyon vizuális, feszültséggel teli thriller, erős alakításokkal – született klasszikus.