„You mustn't be afraid to dream a little bigger…” Eredeti cím: Inception
Készült: 2010
Műfaj: sci-fi, thriller, akció
Rendező: Christopher Nolan
Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Joseph Gordon-Levitt, Ellen Page, Tom Hardy, Ken Watanabe, Cillian Murphy, Marion Cotillard
Mr. Nolan. Maga tudja, hogy Ön egy zseni? Ha nem is növesztett szárnyat még, azért tudatában kell, hogy legyen képességeinek, mert ilyen masszív nyári mozgóképes orgiát nem cseszett a világ, mint amilyennek szülte az Eredetet. Ha két szóban jellemezhetném a rendező munkáját, akkor azt mondanám: VIZUÁLIS, INTELLEKTUÁLIS. Ugyanez elmondható lenne a filmről is, de csak lenne, mert bárhogy is akarnánk erről a filmről, nem lehet csak két szóban beszélni, egyszerűen pofátlanság volna (bár az összes szó is kevés, hogy leírjam mit képes ez a mozi ébreszteni az érdeklődő nézőben)– és akkor most tessék petíciót adni, hogy lassan szálljak le a rózsaszín felhőbuborékjaimról, de nem fogok. Jó ez így. :D
Nolan a tudatalatti rejtelmeibe kalauzol el minket, melynek sajátos világot teremtett precízen kiszabott mesterséges játékszabályokkal. Saját mítosz ez, mely nem tagadtan merít létező tapasztalatokból, hogy aztán mégis felül emelkedjen mindenen, amit eddig valaha is a témát illetően fantáziánk el mert szellenteni az idők során. Mint akció film egy az egyben innovatív, látványos. Mint lélektani dráma, érzékeny, őszinte, sallangmentes. Mint pszichológiai-filozófiai teória egyenesen kimagaslóan okos, magával ragadó. A film bármit is érint, ha csak egy fuvallatnyit is felszippant egy eszközből, kincsként adja tovább a nézőnek.
A történet abszolút eredetisége a film elsőszámú masszív erőforrása, mely sok más filmtől eltérően maga viszi a hátán a remeklő színészeket. A karakterkészlet ugyan változatos, de Cobb és nem könnyűsúlyú személyiségét leszámítva a többi karakter leginkább a csapat megnyerő összképében, imázsában válik szórakoztatóvá. Nyoma sincs erőltetett hősöknek, túldalolászott hazafiaknak. Intelligens úriemberek, akik jól összeszervezik a dolgot, és két poén között lopnak egyet-egyet… álmokból. Alapjáraton is meredek és lenyűgöző ötlet már csak hallásból is, de leginkább a film azzal fekteti két vállra ízlésbingyóinkat, hogy a tolvajkodó kis csapatot egy olyan bevetésre indítja, melytől a szék alatt keressük az állunkat… de csak utólag. Lehajolni nem enged, míg nincs vége a bulinak… D
A cél: immáron nem kilopni részleteket célszemélyek tudatalattijából, hanem beültetni kellene egy ideát, egy ötletet, mely képes az alanyt arra sarkalni, hogy a való életben módosítson elvein, olyasmit cselekedjen, melyet ez a mesterséges „parazita” parancsol. Az út veszélyes. 3 álom síkon kell átverekedniük magukat a tökéletes bűntény elkövetése érdekében, megküzdvén a tudatalatti védelmi rendszerrel, veszedelmes akadályokkal. Cobb azonban tudja, hogy miként kell sikerrel járniuk, és hogyan lehet végrehajtani ezt a cseppet sem egyszerű feladatot. Magabiztos tudásának eredete azonban egy mélyen sötét ködfolt a történeten, mely egy személyes tragédiát, és rengeteg bűntudatot takar. A csapat szervezkedése után elkezdődik a hajsza a tudatalatti síkjaiban, azonban a projekciók veszélye mellett új ellenséggel is szembe kell nézzenek: Cobb labilis szub-állapota projekcióként beivódik a küldetéseikbe, és szabotálni kívánja azokat. Leonardo di Caprio érces cinizmussal hozza a kissé keseredett figurát. Játéka nem spontán kiemelkedni akar, beépül abba a melankolikus, bűntudattal itatott, ellentmondásos karaktertörténetbe, amit a rendező szánt neki. Leo természetes, de ugyanakkor kellően súlyos teljesítményt hoz – nem lopja el más előle a filmet, vezér karakterre teremtetett, grammra kimérve meg is marad annak. Ez főként annak is köszönhető, hogy a többi karaktert a történet nem próbálja többé tenni, mint amire a tárgyilagos célja megkívánta. Cobb-on kívül nincsenek szanaszét és fölöslegesen ágazó, fárasztó, karakter dramatizációk – lehet ez másnak hiányozni fog, de én így láttam kézenfekvőnek, ahogy a rendező ábrázolta őket. A film egészét lefoglalja és uralja az álmok világa és annak akcióban és látványban dús bája, már-már önálló szereplőként elevenedik meg maga az eszkalálódó, fokozódóan izgalmas történet. Az szintekbe rendezett álmok szinte organikusak, sugallnak, hangulatuk van, meglepetéseket okoznak. Persze ettől még a karakterek adott helyzetekben kibontják tulajdonságaikat, és más-más módon szórakoztatnak, és adnak önmaguknak jelentőséget. Arthur, aki bravúros akrobata mutatványaival elmossa minden kor legbombasztikusabb harcjeleneteit is, ugyanakkor folytonos áldozata Eames csipkelődéseinek. Kettősük szolgálja a tudatosan kimért, remek poénokat. Marion Cotillard Mal-ként kísértetként szivárog be alkalmanként a történetbe, a film Mal és Cobb kapcsolatát illetően tud a legmélyebben sokkolni. Hatalmas dicséret Cillian Murphy-nek, nagyszerűen játszott, reakciói telitalálatok. A sorolást pedig inkább abba is hagyom, kollektívé az egész színészgárda nagyszerűen teljesít.
A forgatókönyv és a rendezés a higgadt, eltökélt és lelkes profizmus színeit adja. A kijáró dicséretet meg elelőlegeztem a bekezdésben is, de ha a néző egyre mélyebbre ássa magát a filmbe, nem győzhet gyönyörködni benne. A történet vezetése fokozódó izgalmakat okoz, mely a cselekmény végén levő katarzisban kulminál, melynek nyomán nem maradnak elvarratlan szálak, Nolan még egy varrótűnyi mikro lyukacskát sem vétett el – legfeljebb néhány szuverén teória gyártására alkalmatos képletet ismeretlen számokkal. :D Ennek nyomán a film rajongói és érdeklődői körében hosszú-hosszú időkig vitatni való ínyencség marad. Sőt akár a film egésze is lehet egy nyitott kapu, amit mindenki oda tesz ahova akar.
A film tehát felépíti saját világát, saját szabályokkal, fogalmakkal, melyeket teljes igyekezettel magyaráz (csak győzzük tartani az iramot, és fogadni az információkat) – és mindezt totálisan ki is használja. Emellett nagyszerű, változatos helyszínekkel szolgál. A digitális látványtervezés a top-on van, de ami igazán megragadó, az a természetes berendezés, és látványtervezés. Gondolok itt pl Saito tárgyalótermére, ahol nem győztem lesni a falon levő ábrákat, fényes csillárokat. Mondhatni minden, ami a kamera perspektívájába került ebben a filmben, az abszolút szemétgyönyörködtető tökélyre lett kihegyezve maximális sikerrel. Az akciójelenetek pedig dettó. A legnagyobb és legdurvább vizuális fogása a filmnek szerintem Arthur szállodai közelharca, a forgó folyósón (DUBLŐR NÉLKÜL GYEREKEK!!!). Brutálisak azok a mozdulatok, kamerabeállások, stb. A Matrix bullet time-ja se volt semmi, de ez itt MINDEN.
És persze ki se felejtsem Hans Zimmert, aki ismét remek hangulati zenét komponált. Nem feltűnő, nem az évszázad melodikus score-jára pályáz, egyszerűen atmoszférikusságával felteszi a pontot a film amúgy is kitűnő hangulatának i-jére. Megragad, akár a film, így ez sem lesz könnyen felejtős. Tudjátok: a parazita, mely behálózza az agyunkat. :P
Nolan megérdemelné, hogy az Akadémia immáron keblére ölelje. Több mint 10 éve dolgozik ez a félisten, és eddig egyszer sem hibázott, most meg képes volt legyártani egy igazán eredeti szerzői filmet, amitől az ember úgy érzi megérte megnézni, mert nem csak színes CGI-vel vagy öncélú ál-brutális véres kaszabolással, vagy plázacicák mű valagával csalogatja a nézőket a moziba. Nolan ezzel a filmmel beszólt a popcornt gyártó pénzéhes fasziknak: „You mustn't be afraid to dream a little bigger…” Az Eredet az a film, ami pozitív értelemben lóg ki a sorból a sok amerikai szemét közül – végre valahára. Nincs az a kaptafa, amire dobni lehetne – még ha sokan akarni is fogják (ez sem lehet mindenki filmje). Legfeljebb a filmes polcomra dobom majd, ha kijön DVD-n. :P
100%
