TOP 50 KEDVENC FILM - 2. rész (40-31)

A cikksorozatom második részében a lista 40-dik helyéről a 31-dik helyig listázok. Ezúttal többszörösen is szembe kerül a gyermeki természet a világ könyörtelenségével és az emberi elme rejtelmeiről és bűnözői hajlamosságáról szóló filmes elképzelések is felbukkannak – mindezen komor témákat ellensúlyozva pedig a Pixar animációs stúdió is felmutat valamennyit jó humorú, színes, harsány munkáiból.

A cikksorozat első részéért katt ide:  TOP 50 - 1. rész

#40

A FAUN LABIRINTUSA

Eszképizmus az, amikor a saját fantáziavilágunkba menekülünk el a szörnyeteg világ elől. Ofélia is ezt teszi. 1944, Spanyolországban véres polgárháború zajlik. Miután Ofélia (Ivana Baquero) édesapja meghal, anyja a rettegett, rossz természetű Vidal kapitányhoz (Sergi López) házasodik újra, aki Franco hűséges katonájaként rendületlenül védi völgyét a hegyekből érkező gerillatámadások ellen. Nem egy tündérmesékért rajongó, ábrándozó kislánynak való környezet ez, de reményt-keltő számára, hogy hamarosan megszülető kisöccse és a háború vége egyszer békét hoz majd. Egy éjjel azonban meglátogatja egy öreg faun, aki szerint Ofélia egy túlvilági, rejtett birodalom hercegnője, aki elkallódott országából. Különböző próbák teljesítésével bizonyíthatja, hogy még mindig méltó az uralkodásra, és a visszatérésre apjához, a királyhoz. Guillermo del Toro filmje messze nem ilyen meseszerű, mint azt egy leírás tükrözheti. A mexikói rendező fantasy-ja csak annyira gyermeki, amennyire egy olyan gyermek szeretné látni a világot, akire a világ nem figyel. A faun labirintusa egy véres háborús dráma, megrázó naturalizmussal, amiben egy apját gyászoló lány vív harcot egy könyörtelen őrülttel, akit a sors a gyámjának szánt – eközben pedig elhunyt édesapja iránti csodálatát és szeretetét igyekszik egy méltó, meseszerű környezetbe beörökíteni. Éppen ezért a Faun labirintusa nem gyermekfilm. Inkább bizonyíték arra, hogy a Gyűrűk Urán kívül, független filmes környezetben is születik a műfajhoz illő darab, ami tökéletesen kombinálja a realizmust a dark fantasy néhol horrorisztikus mesevilágával – amit egy pofátlanul tehetséges Javier Navarrete kísér döbbenetesen jó zenei szólamaival.   

#39

FEL!

A Disney Pixar stúdiója követte el elsőként a 90-es években azt az elvetemülten szuper merényletet, hogy életet lehelt egy teljesen digitális animációs filmbe. Ez volt a Toy Story incidens. Azóta a Pixar szinte hibátlan pályát futott be, újra és újra ontva magából a jobbnál jobb rajzfilmeket egyre nagyobb szívvel manipulálva a színes pixeleket, textúrákat és poligonokat, szilárd fennállást biztosítva az új rajzfilmes műfajnak. Az új technológia mellett persze a műfaji nézőpontokban is történtek radikális változások, aminek hatására a termésük egyre több réteget képes megszólítani érzelmi intellektusuk sokoldalúsága miatt. A Fel! erre kedvenc példa tud lenni. A történet ezúttal az örök kalandvágyó, nyugdíjas Carl-ról szól, aki miután elvesztette az ő Elliejét, magányosan éldegél a hangulatos házikójában, miközben a világ körülötte teljesen megváltozik – és feleségével tervezett közös kalandjaik lassan köddé válnak az emlékek sűrűjében. Egy nap Carl beelégel és több ezer lufival felszerelkezve kunyhójával együtt felszáll, hogy hátrahagyja a zajos nagyvárost, gyermekkori nagy kalandor példaképei nyomába eredjen. Véletlenül mellészegődik a nyughatatlan kiscserkész is, Russell, aki kezdetben joggal pályázhatna az évszázad nyűgje címére – de mint mindig: a dolgoknak sosem késő jóra fordulniuk. A Fel!-ben minden megvan ami egy gyermekfilmben lennie kell, a kalandos akciójelenetektől a beszélő kutya cukifaktorig – de ez a Pixar remek ennél sokkal többnek készült. A romantikus drámákat profin alázó 15 perces kezdő jelenetsor a stúdió fiatal tehetségeinek a legbámulatosabb munkája, mely negyed óra alatt lyukat éget az emberben, hogy aztán az azt követő órában újjáépítsen mindent – miközben egyfajta fergetegesen humoros terápiaként ültetné el az emberben metaforikus gondolatait arról, hogy sosem késő a múlt fájdalmait elengedni, új kalandokat keresni, és sosem késő felfedezni azt, aki kirántja az embert a magányából – Carl így válik a szemünk előtt nyugdíjasként újra azzá a gyermekké, ami nagyon rég volt, miközben olyan értékek birtokába jut, amit élete során sosem tudott elérni.   

#38

JÁKOB LAJTORJÁJA

Jacob (Tim Robbins) egy felettébb furcsa vietnami incidens áldozata volt. Mielőtt leszerelték és hazaküldték egy nagyon bizarr dolog történt vele és osztagával, amikor is ismeretlen okok miatt a csapatának tagjai pánikrohamszerűen egymásra lőttek, halálra ítélve több-tucat társukat. Nem elég, hogy az eset horrorisztikus rémképével kénytelen visszarázódni a hétköznapokba, még szörnyű látomásai is gyötrik – amikről kiderül: más túlélő társai is tapasztalnak. Jacob vizsgálódni kezd az ügyben. Félő, hogy szolgálatuk alatt a kormány, akaratuk ellenére, egy elbaltázott katonai kísérletbe vonta be őket, amiben pszichedelikus drogokat használtak biológiai fegyver gyanánt. A pánikrohamokkal vegyülő paranoid víziók egyre távolabb taszítják Jacob-ot a valóságtól és a válaszoktól is. Adrien Lyne filmjében Jacob kálváriája egy korához méltó horror-kísérletnek minősül, amiben a megrázó vizuális megoldások a műfaj csúcsáig érnek. A folyamatos ugrások az idősíkokban, a nyomozás adta izgalomfaktor, a szürreális és szimbolikus képsorok, valamint a történetet teljesen átitató paranoia együttesen időtálló hangulatot éreztetnek végig a film alatt, miközben a nézőjében rendre elülteti a kételyt aziránt, hogy a főhős valóban a megfelelő kérdéseket tette-e fel a szenvedését illetően. Ez a remek pszichológiai horror egy filmes korszaknak az egyik rejtett klasszikusa, amit ma retro-horror erának emlegetünk (70-es évek közepétől a 90-es évek legelejéig), és olyan korszakalkotók dolgoztak benne, mint David Cronenberg, George Romero, vagy John Carpenter. De a temérdeknyi emlékezetes sci-fi- zombi- és test-horror között elvegyülő megbabonázó, különc paranoid pszicho-horror, a Jákob lajtorjája lett számomra a legegyedibb élmény.

#37

GLADIÁTOR

Sokaknak feláll a szőr a hátán, ha Hollywood antik hőseposzokat amerikanizál, de a Gladiátor, akkor is grandiózus. Pedig történelmileg még csak nem is hiteles. Ettől függetlenül Ridley Scott kosztümös mozija elsöprő erejű csomagolásban érkezik és lehengerlő audiovizuális élményt nyújt. Egy olyan korszak évtizedeinek sikereit igyekszik visszaidézni (50-es, 60-as évek), amelynek legnagyobb dobásai olyan klasszikusok voltak, mint a Ben Hur, a Spartacus, vagy a Tízparancsolat. Fikciós mivolta ellenére a Gladiátor erővel szippant be az ókori Róma összeesküvéssel, árulással, intrikával, márvánnyal és vérrel teli miliőjébe. Az öreg és bölcs császár, Marcus Aurelius (Richard Harris) brutális hadat visel a Rómába betörő barbár germán népek ellen. Hadvezére egyben leghűségesebb barátja Maximus (Russell Crowe), a honvágyó, csontig becsületes népi hős, aki hadi sikereit öreg barátjának ajánlja. A császár átlátva Róma hanyatló belpolitikáját, csendes forradalomra készül, melynek élére a becsületes, családcentrikus Maximust képzeli. Ez nem várt feszültségeket szül az öröklési vitában. A császár fiában, a perverz, beteges álmodozó, öntelt és zsarnoki hajlamú Commodus-ban (Joaquin Phoenix) féltékenységet gerjeszt az ügy, amíg megöli apját, megragadja a trónt, és bosszúból kiírtja Maximus családját. Az összeroskadt és kisemmizett hadvezérből rabszolga lesz, akit gladiátornak adnak el. Maximus tudja, hogy az egyetlen mód, hogy felelősségre vonja a vérszomjas új császárt, ha megtanul túlélni az arénákban, és gladiátormérkőzések sorozatos megnyerésével eljut a Colosseumba és szembenéz Róma árulójával, és elviszi a halott császár üzenetét a népnek. Még leírva is nagyívű az alaptörténet, ami a filmben tele és tele van fantasztikus és izgalmas harci jelenetekkel, korhű jelmezekkel, döbbenetes díszletekkel, briliáns és emlékezetes színészi alakításokkal, és mindezt tetézi Hans Zimmer zeneszerzői tehetsége, aki élete egyik legszikrázóbb filmzenéjével kíséri a film minden egyes mozzanatát.   

#36

MECHANIKUS NARANCS

Stanley Kubrick botrányfilmje, amit megjelenésekor több-tucat országban tiltottak be – egyes helyeken mai napig is tabu a film. A nem túl távoli jövőben járunk, egy társadalmilag teljesen széthullott Nagy Britanniában, ahol tombol az erőszak a bandákba szerveződő fiatalok körében. Alex DeLarge-nak (Malcolm McDowell), az anarchista iskolakerülőnek is van egy ilyen bandája. Erőszakfüggőségüknek minden nap eleget téve járják a várost, hajléktalanokat verve agyon, vagy fiatal lányokat erőszakolva meg. Egy csapaton belüli viszály miatt Alex-et elárulják a társai, és börtönbe kerül. Hogy enyhítsen büntetésén, jelentkezik egy programba, ami az ember erőszakhoz vonzódó természetét kutatja egy esetleges gyógyterápia kifejlesztésének reményében. A kormány által erőltetett új terápia módszereiben és eredményeiben is túllépi az elfogadható etikai elképzeléseket. Alexből egy magatehetetlen, kimerült, az erőszaktól iszonyodó, önmagát megvédeni képtelen áldozat lesz, akire minden múltbeli szörnyű tette miatt ismét rájár a rúd. Kubrick zavarba ejtő filmje (melyik filmje nem az?) heves reakciókat váltott ki kritikusaiból. Nem sokkal premierje után olyan vandalizmusról adott hírt a brit média, melyekben fiatalok Alex filmbéli öltözékét és tetteit utánozták. A film elemzői szerint a Mechanikus narancs áldozatként, majd az emberi természetért küzdő hősként állítja be a bűnözői figurát. Mások szerint pedig a film mindössze a kormányhatalom a bűnözéshez való, szőnyeg-alá-seprő, cinikus hozza-állását bírálja, amiben az emberi jogok érdekében tett politikai lépések rendszerint a visszájára sülnek el. Minden esetre szerintem ez a morális zavar csak ott ártalmas, ahol amúgy is van rá hajlam az ártalomra. A film pedig ettől még inkább Kubrick keze munkája, amiben szemmel látható a leírhatatlan rendező maximalista filmes hozza-állása, valamint igazodik polgárpukkasztó, emberpróbáló filmográfiájához – ami lesz még említve párszor ebben a cikksorozatban.

#35

INCEPTION

Napjaink egyik legjobban kedvelt rendezője Christopher Nolan, akit a hollywoodi popcorn ellen vívott szélmalomharc egyik győzteseként ünnepelnek rajongói. Oka, hogy Nolan a legnemhollywoodibb rendező az álomgyárban. Ez annak a stíluskettősségnek köszönhető, hogy filmtechnikai téren a rendező szimpatikus módon konzervatív, aki elutasítja a túlzott számítógépes effekteket, és jobban bízik az analóg módszerekben, valamint a pragmatikus effektekben – ugyanakkor gondolatiságában és elbeszélési módszereiben progresszív, kísérletező, posztmodern és eklektikus. Az emberi elme labirintusában kalandozó Inception kiváló példája ennek a népszerű, és rendszeresen beváló nolan-i receptnek. Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) egy olyan csapat élén áll, akik illegális technológiával képesek a becserkészett célszemélyek tudatalattijába bejutni. A főként ipari kémkedések ilyen eszelős kalandjai során Dom nagy zűrbe keveredik egy csalódott megbízója miatt, ráadásul egy félreérthető személyes tragédia okán nem térhet haza gyermekeihez. Egy másik megrendelője kedvező ajánlatot tesz neki és csapatának: jussanak be egy rivális cég örökösének álmába és vegyék rá az illetőt, hogy vigye csődbe a vállalatát. A feladat rendkívül rizikós, főleg, hogy Dom belső lelkiismeret furdalása bármikor tönkre teheti az akciót. Az Inception fantáziavilága ügyesen megtervezett szabályrendszerrel működik, aminek folyamatos betartása szabja meg a film lehetőségeit és korlátait. Ez egyben azt is jelenti, hogy a film megvalósításában rendkívül földhözragadt értelemben tud látványos lenni – az álomvilág szűrrealitásának sajátosságait nem számítógépes effektusok korlátlanságán engedi szabadjára (indokolt esetben azért minimálisan él vele), hanem leginkább sajátos, elvont szimbólumrendszereken át, amikben a bűntudat, a szeretet, szeretethiány, vagy a szenvedés absztrakt érzései is szinte kézzelfogható, fizikainak tűnő jelenségekké formálódnak. Az Inception érdekes film, ami nemcsak egyedi példákban beszél a lelkiismeret mechanizmusáról, a gondolatbeültetésről, vagy az érzelmi manipuláció fortélyáról, hanem jó tempójú akció film is, ami szövevényességével sok olyan kérdést és gondolatot ültet el a nézőjében is, amiért annak megéri visszatérnie és merengenie egy kicsit a válaszokért.   

#34

BAREFOOT GEN

MEZÍTLÁBAS GEN

Keiji Nakajawa 12 éves volt, amikor 1945. augusztus 6-án atomtámadás érte Hiroshimát. Csodával határos módon élte túl a katasztrófát, majd nagyívű karriert futott be, mint képregényrajzoló és rajzfilmkészítő. Nem volt kétséges, hogy előbb utóbb megörökíti művészetében gyerekkora legpokolibb napjait. Először képregényben, majd animációs filmben mesélhette el tapasztalatait a történelem egyik legsötétebb órájáról. A történet a 12 éves Gen és családja körül forog. Javában zajlik a II. Világháború, Japán vesztésre áll, de a makacs imperialista vezetők nem hajlandók letenni a fegyvert. Gen, és kisöccse sokat küzd, hogy a káoszban élelmet és gyógyszert szerezzen várandós anyjuknak, miközben gyanakvással figyelik, hogy az amerikai légierő egységei felderítési célokon kívül nem igazán közelítik a várost és környékét. Kivéve egyetlen napot, augusztus 6-át, amikor az Enola Gay nevű B-29-es bombázó, egy 13 kilotonnás atombombát dob a város központjába. Egyetlen fényvillanás és 90 ezer ember ég hamuvá. Az ominózus pillanattól az anime Gen túlélésére, és a város katasztrófa utáni nehéz mindennapjaira koncentrál, amiképp a túlélők a lángok, romok és a radioaktív sugárzás közepette próbálják kitalálni: hogyan tovább? A rajzfilm erős kontrasztot állít a gyermeki derű és a háborús pusztítás kegyetlensége közé. Hiressé vált film bizonyos 9 perces jelenetsora, ami az atomrobbanás mozzanatait dolgozza fel, megrázó képeket rajzolva a néző elé, összeégő, megvakuló, elolvadó emberekről, vagy papírdoboz módjára szétrepülő kőépületekről, hidakról, járművekről – amiben a legelborzasztóbb talán az, hogy a tudósok, szakértők és más túlélők is egyetértenek, hogy a rajzfilm nagyon grafikus és túlzónak tűnő, durva ábrázolásai valójában teljesen megfelelnek a valóságnak... De mindemellett a történetben bőségesen megbújik a remény és az élni-akarás is. Gen megállíthatatlan, fáradhatatlan és törtető természetében összpontosul az a kitartás és figyelmesség az apró örömök iránt, ami segít neki és környezetének túlélni a legnyomorultabb helyzetekben is.

#33

WALL-E

Azt, hogy a Pixar az élettelen pixeleket is mennyire fel tudja tölteni élettel, azt ez a digitális rajzfilm is nagyon jól bizonyítja. A Wall-E talán a stúdió eddigi legkülöncebb, és legművészibb darabja, amiben egy csomó olyan fogással próbálkoztak az alkotók, amik addig nem voltak jellemzőek a nagy-költségű, hangos, nagy-dumás amerikai mesefilmek történetében. Például, hogy a film első felében alig hallható konkrét párbeszéd, miközben a cselekmény végig humoros, vagy érzelmes gesztikulációkkal operál. A nagyon távoli jövőben a Föld teljesen lakhatatlanná válik, a szorgalmas fogyasztói társadalom miatt a rengeteg felhalmozódó szemét kiszorítja az életet az öreg bolygóról, és mindezt a jól reklámozott Wall-E típusú szemétszedő robotok sem tudták megakadályozni. Az emberiség elhagyta a Naprendszert, a haldokló Földön pedig már csak az utolsó üzemképes Wall-E szedi a szemetet rendületlenül. Napjai rutinszerűek, kívülről rémunalmasak, de a fáradhatatlan robot számára minden kíváncsiságot kielégítő kalandok. Egyik nap két nagy esemény is megborítja rutinos világát: élő növényt talál a szeméthegyek közt, majd megérkezik az utazó emberek által küldött ÉVA típusú kutasz robot, aki az ember visszatérésének kósza reményében életformák után kutat az elhagyatott bolygón. Szerelem és új kaland kilátásban... Eldönteni sem lehet, hogy a film két jól elkülöníthető fele közt a szótlan, de hangulatos udvarlásos rész az élvezetesebb, vagy a sokkal pörgősebb, akciódúsabb rész, mely a küldetés teljesítésével egy sokkal mozgalmasabb sci-fi kalandnak számít. Minden esetre a rajzfilm második felében nem kevés a társadalomkritikai felhang, ahol az ember nem túl biztató jövőképbe van bekeretezve. A virtuális függőségeben, elhízástól elcsúfult, elpuhult, elbutult, nemtörődő világpopuláció otthonának pusztulásában is wellness-utazás lehetőségét látja – mindez a történetben humorosan bal-jósló, de ugyanakkor nem elképzelhetetlen. Ezen kívül pedig a Wall-E már csak azért is kisebb ékkő a sci-fi rajongók szemében, mert sorra utalást és főhajtást tesz a műfaj nagy elődei előtt. Elvégre, azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki az űrhajó fedélzeti számítógépében ráismert Kubrick Űrodüsszeiájának fenyegető HAL–9000-esére.

#32

JURASSIC PARK

A film, ami miatt én is paleontológus akartam lenni! Michael Crichton Őslénypark című, genetikai elméletekkel játszadozó, tudományos fantasztikus novelláját Steven Spielberg, az örök gyermeki lélekkel megáldott rendező álmodta vászonra. Crichton elkalandozó fantasztikumát egy sokkalta cselekményesebb ötletté gyúrta a legendás rendező, amiből leforgatta a legtökéletesebb nyári családbarát kalandfilmet, ami azóta is a hollywoodi nagyipari filmes irányzat etalonnak számító receptje, amit kisebb nagyobb sikerrel azóta is követ az álomgyár. Egy gazdag arisztokrata turistalátványosság céljára építi fel az őslényparkot a rejtélyes Nublar szigeten, mégpedig klónozott, élő dinoszauruszokkal benépesítve a buja dzsungelt. A park megnyitása előtti próbatúrára Dr. Grant-et (Sam Neil) a híres paleontológust, néhány társát, és a tulajdonos unokáit hívják meg, hogy leteszteljék az élménypark nyújtotta lehetőségeket. Grant a lehető legszkeptikusabban áll a dologhoz, kezdetben inkább az idegesíti, hogy képtelen kijönni az okoskodó gyerekekkel – ezért is nem gondolkodik a családtervezésben. Hamarosan a legvadabb álmai válnak valóra, amikor megpillanthatja az első élő dinoszaurusz példányokat lenyűgöző, teljes valójukban. De a park védelmi rendszere összeomlik, Grant a gyerekekkel a vad dzsungelben reked, miközben a park legvadabb húsevő, ragadozó dinoszauruszai el szabadulnak és vadászni indulnak. Az Őslénypark legoltáribb bravúrja, ahogyan képes egyszerre mindenkinek szólni, a kisebbeknek szánt humortól, a felnőtteket célzó drámai karakterfejlődésekig, miközben az ötlet adta lehetőségeket, és izgalmakat hiánytalanul kihasználja. Egy rácsodálkozást kicsaló, tökéletes nagy-totál egy békésen legelésző Bracchiosaurus csordáról, vagy a horror filmeket megalázó jelenetsor, az esti falatozás reményében a terepjárókat megtámadó T-Rexről. A Jurassic Park filmtechnológiai szempontból az egyik legforradalmibb vállalkozásnak számít, amiben először vetették be hiánytalanul a digitális effekteket, amitől a film élőlényei olyan életszerű megjelenést és mozgásvilágot kaphattak, ami mai napig is megállja helyét – sőt, egy évtizedbe telt fölülmúlni. Ennek a gondos megvalósításnak volt köszönhető, hogy gyermekként megnézve gyalázatosnak tartottam a film közbeni pislogást, miközben maga a film olyan hatást gyakorolt rám, ami miatt a város összes könyves boltjának összes dinoszaurusz témájú színes könyvére veszélyt jelentettem hosszú éveken át.   

#31

PSYCHO

Alfred Hitchcock korának leghíresebb és legmenőbb rendezője volt. Évtizedeken át ontotta magából a jobbnál jobb klasszikusokat, miközben gyakorlatiasan csiszolgatta legnagyobb filmes vívmányát, a feszültségkeltést (a spontán ijesztgetést profi módon váltotta fel a fenyegetettség érzetével) – ami megannyi év távlatából is iskolapélda. Kiszámíthatatlan és izgalmas munkáinak csúcsa a Psycho, mely mindamellett, hogy mindent magában hordoz, amitől Hitch zseniális volt, még tabudöntögető, forradalmi filmnek is számít. Sem az erőszak, sem a szexualitás ábrázolásában nem volt akkora szabadság a 50-es, 60-as évek mainstream filmkultúrájában, mint amilyen ma észlelhető – a naturalizmus felé vezető út egyik nagy áttörője ez a mestermű, és nem csak azért mert Hitch megszegte a vécécsészék filmezését tiltó amerikai stúdiószabályzatot. A legendás történet Marionról (Janeth Leigh), a titkárnőről mesél, aki annak reményében, hogy szeretőjével megszökhet a szürke nagyváros egyhangúságából, 40 ezer dollárt sikkaszt el főnökétől. Azonnal menekülőre fogja, de lelkiismerete lelassítja és egy motelben száll meg, hogy újragondolja tetteit, és felkészüljön a másnapi megalázkodásra. A motelben azonban zuhanyzás közben egy titokzatos alak brutálisan meggyilkolja Mariont – az elkövetőről pedig csak egy biztos dolog mondható el: nem a 40 ezer dollár érdekelte. A 20. század ezen szakaszán sem a média, sem a közvélemény nem volt beavatva abba a szörnyű ténybe, hogy a modern társadalomban nem csak anyagi érdekekből elkövető bűnözők munkálkodnak (még nem létezett a sorozatgyilkos definíciója). 1957-ben megrázta az Államokat Ed Gein esete, aki rendkívüli pszichopata volt, gyilkolásainak indítékai inkább pszichológiai, főként szexuális eredetűek voltak. Az eset részleteit kölcsönözve készítette el filmjét Hitchcock, ami a történelem első pszichológiai thrillereként könyvelhető el. Persze a film egyik legszórakoztatóbb vonása, hogy műfajilag cseppet sem vegytiszta. Élvezet nézni, ahogy a rendező többszörösen is egyik stílusból a másikba vált, amivel egyenesen arányosan adagolja a hangulatot és a feszültséget. A Psycho tehát egy románc, ami kalandfilmből lesz krimivé, hogy aztán a thrilleren át egy végső nagy fordulattal a horror iszonyatáig vezesse a nézőt az orrától fogva...

Folytatás a következő részben...

TOP 50 KEDVENC FILM - 1. rész (50 - 41)

A legnehezebb házi feladat összelistázni a kedvenc filmeket, főleg ha az emberfia ennyire szereti a mozgóképet. És én tényleg szeretem a filmeket, melyekről hiszem, hogy egyfajta közvetett módon profilt tudnak festeni szélesebb érdeklődési körről, szenvedélyről, érzelemvilágról, világképről. Például: számomra a filmek tudják a legjobban meghatározni azt a kettősséget a személyemben, amit felnőtt-gyerek kocka-szindrómának aposztrofálok teljesen büszkén. A művészetek iránti érdeklődésem alfája-omegája a film, elvégre természetes, hogy meddig és mennyit ér, egy olyan alkotási formátum, amihez az írói, színjátszói, zenei és képalkotói tehetségek tudására együttesen van szükség. És mindez olyan médiumot alkot, aminek technikai lehetőségei lassan korlátlanokká válnak, lehetőséget adva a formátumnak megközelítenie mindent, ami ember számára érdekes, és fontos. Nekem fontos a bizarr, a szürrealitás, a tudomány szigora, a képzelet szárnyalása, a realitás határa, vagy a humor könnyelműsége, az emberi tragédiák, vagy szuperhősök abszurd ősharca, a románcok, a brománcok, családi borulások, nagyobb rivalizálások, száguldó perspektívák, tornyozó zenei szólamok – mindez egy nagy szakadék köztes medrében, mint tér-időgép bájos mese és a valóság mocska között.

Számtalan megkérés, és hosszas mérlegelés után lista formájában készítek egy pofátlanul szubjektív kivonatot, ami pont annyira nagy, hogy egyes szereplőinek helye mindig vitatható maradjon, és pont annyira kicsi, hogy megbánhassak sok olyan címet, ami méltatlanul nem férhet bele. Nem a világ legjobb filmjeit akarom felsorolni – mert olyanok nincsenek úgy igazán. Nem műfajtörténeti, vagy esztétikai tanulmányt akarok akadémikus szinten fogalmazni (ami az objektivitás elvont gondolatához közelít) – nem vagyok hivatásos kritikus. Csak 5 cikkben, 10-esével felsorolom kedvenc filmjeimet, amit igyekszek rövid és érthető módon ajánlani és indokolni, hogy miért teszem a listára, miben látom relatív, szellemi értékét.

Íme az első adag, az 50.-től a 41. helyezettig.

#50 

AZ UTOLSÓ SZAMURÁJ

A japán kultúrához való vonzalmam mi sem testesíthetné meg jobban, mint ez az epikus mestermű, mely ugyan fiktív elemekkel teletűzdelve, de annál erőteljesebb alázatos viszonyulással idézi meg a szamurájok világának lebilincselő részleteit. Az amerikai iparosodási térhódítás Japán szigetein igencsak erős feszültségeket szül a 19. században. A helyi befektetők a technikai és társadalmi fejlődésben látják Japán jövőjét, míg a feudális korszakból örökül maradt nemes harcosok, a szamurájok, a hagyományban, és a természettel való együttélésben határozzák meg életük és kultúrájuk értelmét. A széthúzás hamarosan polgárháborúvá fajul, amiben a befolyásos császár is patthelyzetbe kerül. A szamurájok pedig Katsumoto (Ken Watanabe) vezetésével felkelést töretnek ki a japán vezetés ellen. A jól felfegyverkezett, modern császári hadsereg, egy amerikai veteránt, Nathan Algren-t (Tom Cruise) hívja segítségül, aki korábban részt vett az amerikai őslakosok ellen folytatott népirtásban. Tapasztalatai okán segítséget nyújthat a helyzet kezelésében. Azonban a népirtás bűntudatától fojtogatott Algren nézőpontja teljesen átfordul, amikor a szamurájok fogságba ejtik és megismerkedhet a japán falusi élet harmonikus, fegyelmezett, békeszerető kultúrájával. 

#49

KILL BILL

Amint azt az Utolsó szamurájnál is említettem, különös vonzalmat érzek a japán kultúra iránt. Ez alatt érthető a csodálatom az antik Japán iránt, valamint az érdeklődésem a modern high-tech Japán iránt is. A Kill Bill-ben a legendás Quentin Tarantino ez utóbbit idézi meg, ötvözve a modern keleti filmek stilizáltságát, a klasszikus spagetti western filmek műfaji sajátosságait egyéni szatirikus megközelítésével. Két filmes kultúrkör jegyeit kölcsönözve és vegyítve Tarantino egy felejthetetlen zsáneregyveleget komponált 4 órában, mellyel két égtáj neves alkotói előtt hajt fejet, miközben saját gunyoros és túlzó humorával emeli egyedien új szintre a műfaji elképzeléséket. Történetünkben Beatrix (Uma Thurman) egy páratlan bérgyilkosként tagja egy olyan alvilági szervezetnek, amely előszeretettel adaptálja a japán jakúzák módszerességét. Amikor kiderül, hogy gyereket vár a bandavezértől, elmenekül, hogy leendő gyermekének biztonságosabb világot teremthessen, távol a bűntől és a maffiától. De a maffiából nem lehet csak úgy kilépni. A bandatagok rögtön megtalálják és kómásra verik a bujkáló nőt, aki sérüléseitől láthatóan elvetél. Felébredve a kómából bosszúhadjáratra indul, hogy véres revánsot vegyen Bill-en (David Carradine), halott gyermeke apján, a rettegett jakúza-vezéren.

#48

A KÖR

Az esetek többségében nem tartom túl meggyőzőnek a természetfeletti kísértet-horrorok témáit. Előbbre-valónak és felsőbbrendűnek tartom a félelem és feszültség élethűbb bábjátékosát, a thriller-t. De ha van olyan horror, ami vizuálisan és dramaturgiailag olyan jól tud bánni a saját koncepciójával, mint a suspense filmek, akkor az több mint boldogságos. A kör pedig ilyen. Az eredeti japán horror Ringu amerikai átdolgozásának sikere a remek főszereplők, és az izgalmas, tényfeltárásra építkező cselekmény feszültségéből adódik. Rachel (Naomi Watts) egy olyan videokazetta kapcsán kezd oknyomozásba, ami titokzatos módon számos ember halálát okozta a múltban. Az eleinte őrültségnek hangzó jelenség minden szkepticizmust eloszlat, amikor a felvétel „áldozatává” válik maga Rachel és 8 éves fia is. A gyilkos kazetta hátterének feltárása immár nem csak a kíváncsiságról, hanem élet-halál kérdéséről szól, miközben az idő egyre fogy. A nyomozás számos érdekes fordulatot tartogat a történet során, miközben a film nem követi el a tucat-horrorok rendszeres hibáit, hogy a misztikus forgatókönyvi eszköztár (vizualitás, riogatás, gusztustalankodás) mellett az emberi tényezők elsikkadnak. Ellenkezőleg. A fenyegető erők abszurditása ellenére is lehet aggódni a szereplőkért, főleg mikor a film az érzelmi csúcspont után képes könyörtelenül egy utolsót térdelni a néző mellkasába a történet nyugodni nem hagyó fináléjában.

#47

DJANGO ELSZABADUL

Quentin Tarantino hamisíthatatlan stílusa főképp abban nyilvánult meg 2012 előtti pályafutásában, hogy rendkívüli ízlésességgel használta és kombinálta a western klasszikus korának műfaji elemeit, miközben magát az anyaműfajt vegytiszta állapotában messziről kerülte. Egészen Django-ig, amikor is egyfajta pólust váltott a rendező. A Django elszabadul egy western film, mely ezúttal a germán Nibelung mondakörből meríti szimbolikarendszerét (Brünhilda hercegnőt fogságba ejti a sárkány, a király kérésére pedig a hős szerelmes lovag, Siegfried a lány kimenekítésére és a sárkány levágására vállalkozik), mindeközben pedig a halott műfajt magát újra feleleveníti annak rég nem látott minőségében. Django (Jamie Foxx) és Broomhilda (Kerry Washington) egy sötét korban esküsznek össze, amit rabszolgatartó gazdáik nem néznek jó szemmel. A néger nem házasodhat! Hogy elválasszák őket, két külön földesúrhoz rendelik. Django egy német végrehajtó jóakaratának (Christoph Waltz) köszönhetően szabad lesz, és esélyt kap arra, hogy kiszabadítsa feleségét a sárkány... akarommondani a szadista földesúr, Candy (Leonardo DiCaprio) fogságából. A motívumrendszer mellett Tarantino eddigi elbeszélői stílusától eltérően ezúttal olyan lineárisan tálalja történetét, mint az a mesékben van leírva időrend szerint, miközben fáradhatatlanul adagolja szándékosan abszurd stilizáló túlkapásait (vérfürdőtől a gengszter hop-hop-ig), ami által a Django elszabadul egyszerre tud megrázó dráma és finoman kezelt komikum is lenni. 

#46

SZÁRNYAS FEJVADÁSZ

A tékozló fiú hazatérése a teremtőjéhez. A jövőben járunk, ahol a Tyrell biomechanikai cég életszerűbbnél életszerűbb robotokat, úgynevezett replikánsokat gyárt az emberiség szolgálatába, az élet minden területére. A Nexus 6, a legújabb csúcsmodell példánya ügyességben és intelligenciában felülmúlja tervezőit – egyetlen hiányosságtól eltekintve: a példányok élettartama mindössze 4 év. Az egyik modell, Roy (Rutger Hauer) néhány társával fellázad, és elindul tervezőjéhez, hogy választ kapjon létük értelmére, és annak korlátainak miértjeire. A tudományos és társadalmi körökben a replikáns nem ember, így a funckión kívül eső, meghibásodott példányok kiiktatása semmiképp sem gyilkosság. A hatóságok Deckard-ot (Harrison Ford), a híres fejvadászt küldik Roy és társai nyomába, hogy kiiktassa őket. Vadászat közben Deckard kénytelen újra mérlegelnie a félelemben élő, kíváncsi, érző, gondolkodó élőlény természetének definícióját, amikoris beleszeret egy olyan replikáns nőbe, aki semmivel sem kevesebb egy szenvedélyes, vágyódó embernél. Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című provokatív és intelligens sci-fi novellájából Ridley Scott rendezett lebilincselő filmet, ami lefektette a modern cyberpunk stílust és annak transzhumanista filozófiai gondolatiságát. A komplex, élethű makettekkel készített effektusok, valamint Vangelis megismételhetetlen elektronikus zenei kísérete egy nagyon eredeti hangulatot kölcsönöz a filmnek, ami szinte önmagában is egy ok arra, hogy széles körben kultusz filmmé lett – a sci-fi rajongók számára egy új szubzsáner és új irányzat erőteljes alappillére.

#45

APOKALIPSZIS, MOST!

Bizonyos filmes klubokban még eretnekséggel is megvádolhatnának, amikor azt állítom, hogy számomra nem a Keresztapa Coppola legjobb műve, hanem az Apokalipszis, most!. Ugyan a maffia-dinasztia családi drámája valami elvitathatatlan modern filmes érték, mely forradalmasította a filmes szakma számos szegmensét, mégis az Apokalipszis tematikája és minimálisan szürreális hangvétele miatt közelebb áll hozzám. Ez az a film, amit sokan úgy ismernek, hogy a film, ami majdnem nem készült el. 5 éves gyártása alatt számtalan szerencsétlenség és nehézség érte a stábot (hol leégtek a díszletek, hol vihar seperte el a stábot), aminek végeredménye egy olyan többször is újravágott film, ami végül mégis megtalálta megkerülhetetlen státuszát a filmes mérföldkövek közt. Számtalan film igyekezett megörökíteni a vietnami háború fiaskóját a történelem során, de egy sem tudta ennyire kellően elvontan ábrázolni azt az őrületet, ami akkor Vietnam és Kambodzsa fülledt dzsungelében terjedt, mint valami ragályos spirituális méreg. Ebben a történetben Willard kapitány (Martin Sheen) feladata, hogy Kurtz ezredes (Marlon Brando) nyomára bukkanjon, aki rejtélyes okok miatt elszakadt az amerikai osztagoktól, bevetette magát a dzsungelbe és a helyiekből toborzott magának egy vérszomjas szektát, akik vakon követik erőszakról és pusztításról szóló próféciáit. Willard, hogy megértse Kurtz indítékait, ugyanazon az útvonalon halad Vietnamon át Kambodzsába, de útja során egyre inkább úgy tűnik, hogy a forró dzsungelben, a halál és őrület közelségében, a borzalom egyre inkább bekebelezi és megrontja a legjózanabb embert is.

#44

RUSH 

Ron Howard egyik zseniális életrajzi drámája, ami ráadásul másik hóbortomnak, a Forma–1 imádatomnak is betalált. A rendezőnek ezúttal két feledhetetlen ikon életét sikerült filmre adaptálni egyszerre. Niki Lauda (Daniel Brühl) és James Hunt (Chris Hemsworth) a száguldó cirkusz történelmének két legnagyobb – egymással szöges ellentétes – figurája. Kettejük vérre menő rivalizálása meghatározta a 70-es évek világbajnoki szezonjait, melyeknek csúcspontja Niki Lauda katasztrofális balesete, melyben testének 90 százaléka megégett, hogy aztán dacolva a szenvedéssel és fájdalommal, újra kihívja legnagyobb ellenfelét. Amellett, hogy a film a sporthoz méltóan ábrázolja annak pörgő látványvilágát, nagyon kiegyensúlyozottan prezentálja a két figura személyét és kapcsolatát is, melyben a titkolt, kölcsönös tiszteletet beburkolja a versenyszellemmel teli győzelemszomj a másik legyőzése iránt.

#43

PINK FLOYD - A FAL

A világ leghíresebb és legsikeresebb progresszív rockbandájának sikeralbuma A Fal már önmagában is felér egy színdarab, vagy egy forgatókönyv komplexitásával. Az emberi lélek sérülékenységét és szenvedését, vagy annak felszabadulását cselekményesen megéneklő opera egy esszenciális rocktörténeti mestermunka. Alan Parker nem kevesebbre vállalkozott, mint, hogy a banda közvetlen közreműködésével mozgóképre adaptálja az album gondolatvilágát és mondanivalóját. Élőszereplős filmbejátszások és animációs ábrázolások segítségével a legendás album vizuális élményként is életre kelt. Követve az album teljes struktúráját, az opera feledhetetlen dalai (mint az Another Brick on the Wall, a Comfortably Numb, vagy személyes kedvencem a Hey You!) önálló videoklipnek is megfelelő kisfilmeket kaptak, melyek együttesen, összefüggő cselekményt alkotnak. A történet végig követi a fiktív figura, Pinky életét, aki gyermekkori csalódásai és megaláztatásai után feltörekvő, lázadó rocksztár lesz, de sem siker, sem nő, sem drog nem boldogítja, így falat épít maga köré (minden csalódás egy tégla) elszakítva magát a külvilágtól, addig zuhanva a magány végtelenségébe, amíg a lelkiismerete törvényt nem ül a sorsa felett és el nem döntetik: „Dőljön a Fal!”

#42

ÉLETREVALÓK

Philippe (Francois Cluzet), a gazdag arisztokrata, egy ejtőernyős baleset során nyaktól lefele teljesen lebénul. Gondozóra van szüksége, aki ellátja őt mindennapjaiban. Számos „együtt érző”, képzett jelentkező után Driss-t (Omar Sy) választja, aki lopásért frissen szabadult munkanélküliként mindennek látszik, csak megbízható gondozónak nem. De a sok kételkedője csodálatára Philippe tudja miért döntött így. Driss elképesztő lazasága, humora és rámenőssége valami egészen új színt visz Philippe lekorlátozódott életébe, és minden előítélet ellenére csodálatos barátság kezd kibontakozni kettejük közt, aminek hatására nem csak kettejük, hanem környezetüknek a hétköznapjai is felpörögnek. Ez az igaz történet alapján készült hibátlan francia dráma gyönyörű, giccsmentes megközelítése két ember barátságának, akik természetükben, kultúrájukban, szociális környezetükben és előéletükben is tökéletes ellenpontjai egymásnak. A karakterek ehhez szükséges elevensége köszönhető a két főszereplőnek, főleg Omar Sy végtelen lazasága és kisugárzása ami bearanyozza az egész film hangulatát. De a film legerősebb erénye talán az, ahogyan képes természetesen megfogalmazni, hogy a szeretet nem a sajnálatról szól. A legjobb barátságok néha pont az irgalmatlanságon és az összeférhetetlenségeken alapszanak.

#41

HATODIK ÉRZÉK

M Night Shyamalan indiai rendező filmjei azok a kivételes esetek, amiket a néző kénytelen újranézéssel leellenőrizni, hogy valóban az történt-e a szeme előtt, amit látott, vagy látni vélt? A feszültségkeltés modern nagymesterének mozijai afféle minimalista horror-ok, vagy inkább természetfeletti thrillerek, misztikumok, amelyekben a legfőbb hangsúly a lélektani konfrontációkra van kihegyezve, amiket aztán könyörtelen végső nagy fordulatokkal visz egy katartikus csúcspontra. A Hatodik érzék című pszichológiai és/vagy természetfeletti thriller a direktor pályafutásának csúcsmunkája. Cole (Haley Joel Osment), a 8 éves kisgyerek a széthullott családja miatt érzett nyomás alatt furcsa félelmeket kénytelen átélnie. A korábban váratlan szakmai kudarcot elszenvedő gyermekpszichológus, Malcolm (Bruce Willis) a kis srácban látja visszatérésének kulcsát, ezért mindent elkövet, hogy felkutassa Cole félelmeinek forrását. Miközben egyre szorosabb barátság bontakozik ki kettejük között, Malcolm egyre közelebb kerül a válaszokhoz, amik egy hátborzongató, rémületes titkot rejtenek. A korábban született akcióhősként aposztrofált Bruce Willis drámai szerepben is bizonyít, mint hiteles pszichológus, de a filmet minden tekintetben kora egyik legnagyobb gyerekszínésze, Haley Joel Osment lopja, az ártatlan, kíváncsi és bámulatosan intelligens Cole szerepében. A rendező, Shyamalan azóta sem tudta megismételni mesterműve sikerét, de a Hatodik Érzékkel határozottan beírta magát a történelembe... és természetesen a listámba is, mint egyik meghatározó filmes élmény.

Folytatás a következő részben...