Eredeti cím: Enter the Void
Készült: 2009
Műfaj: thriller, dráma
Rendező: Gaspar Noé
Főszereplők: Nathaniel Brown, Paz De La Huerta, Cyril Roy
Oscar 20 éves tokiói fiatal, aki pénzét drogeladásból szerzi. Húgával, Lindával megfogadták, hogy soha nem hagyják el egymást, de egy napon Oscar egy rendőrségi rajtaütésben életét veszti. Linda ez után sem marad egyedül, bátyja minden lépését figyelemmel kíséri...
Gaspar Noe megalkotta a lehető legnyomasztóbb, legsötétebb, leghosszabb pszichedelikus bad trip szimmulációt, amihez nem kell az acid, csak mérhetetlen nagy türelem, egyfajta megfogamazhatatlan befogadóképesség, és egy rugalmas ingerküszöb. Ehhez hasonlót ugyanis nem tapasztaltam még soha. Vegyes érzéseim vannak a teljes filmmel kapcsolatban, de azt le kell szögeznem: az alkotó minden perverziójával és torz világszemléletével együtt is ez a darab egy ritka kuriózum.
A megkerülhetetlenül egyedi kameramozgások, perspektívák és narrációs eljárások az alkotó abszolút stílusjegyei amik korábbi filmjeinél is felfedezhetők (Visszafordíthatatlan), de az Enter the Void meglép egy bizonyos szintet, amihez az egyszerű nézőnek kihívást jelent az asszimiláció. A film játékideje is szerepet vállal abban, hogy nagy feladatnak minősüljön egy 2 óra 40 perces asztrál-szürrealista látomás., ami ezúttal nem más, mint egy ember életének szinte végtelenre nyújtott, színes, nonlineáris, vibráló ultimate flashback-je a halála pillanatában.
A film eleve egy olyan közegből indít, ami szinte azonnal fojtogatóvá válik. Tokió sötét, neonfényes hatalmassága a legfeketébb, legzordabb cyberpunk fantáziákat idézi meg. Ez a város sosem volt így filmezve, és ezt már csak meglovagolni lehet - ha lehet. Oscar, miután hallucinogének vibráló hatása alatt a képzelete új dimenziók kapuit tárogatja, és miután egy árulás áldozata lesz, ebben a világban leli végzetét. A kamera első szám első személy perspektívája minden természetes pislogásával még nem minden. Testközelből tapasztalhatjuk meg az elmúlás lassú és félelmetes folyamatát. A fizikai lét megszűnik és az igazi trip csak ezután kezdődik: Oscar tudata továbblendűl, és felülnézetből kémleli Tokiót, miközben újra lepereg előtte az élete, kívülről szemléli halálának következményeit, majd felkészül arra, hogy - kicsapva szép lassan a nézőben a biztosítékot - végre reinkarnálódjon.
Hatalmas szörnyeteg ez a film, ami vizuális orgiától az érzelmi terrorizmusig mindent elkövet. A kamera egy olyan végtelen labirintust barangol be, ahol a halluciónáció, a pornográfia, az autóbaleset, a kisgyermekek szüleinek borzasztó szörnyhalála, az éjszakai élet ijesztő valója, a szeretet, a remény, a halál, és nem utolsó sorban az élet és annak a szépsége egy sajátosan összefüggő egészben lakozik.
Az pedig rajtunk áll, és tűrőképességünkön, hogy végül milyen esztétikai következtetéseket vonunk le az egészből. Már ha sikerül a játékidő végéig érni. Ugyanis a kíváncsiság, és a jó terhelhetőség még nem biztos, hogy elégséges készletnek minősül hogy ezt a filmet bárki megnézze és egycsapásra leküzdje...
80%
Azt hiszem megállapodhatunk abban, hogy azért jó benefitnek számít, hogy a Marvel saját kezüleg intézkedik adaptációi felől, és immár (egyes) autonóm megfilmesítési jogait nem szórja szanaszét boldog boldogtalannak. Bár a gőgös, büszke, és hipermakacs dörgésisten belépője a mozgóképre most sem jelent éppen forradalmi szellemi fejlődést a műfaj marveli ágán, mint amilyent a DC ünnepelhet újkori Batmanével, de az alázatos hozzaállás, és annak szórakoztató végeredménye garantált.