A 2010-es filmfelhozatal élesen ellentétes érzéseket váltott ki belőlem minden téren. A 2009-es Avatar utóhatásaképp elárasztott minket a 3D-s filmek hada, melyek közül legfeljebb az animációs darabok emelkedtek ki az átlagból. Látványfilmek terén nehéz volt kedvenceket találni, a nyári blockbuster szezon igazán érdemes darabja a Harry Potter 7/1 - A Halál Ereklyéi, mely újabban javuló minőségi tendenciát bizonyít a hullámzó sorozat számára, meglepő módon. A Vasember 2 is méltó folytatásnak bizonyult, bár ez főként a főszereplő Robert Downey Jr.-nek köszönhető. Ezzel szemben a bukólistámra sokkal többen felkerültek: Alice csodaországban, Titánok harca, Tron: örökség, Az utolsó léghajlító, Narnia krónikái 3, Perzsia Hercege, Kaptár - Túlvilág. Az animációs filmek részéről két címet feltétlen emlegetnem kell a legjobbak közt: a fantáziadús Így neveld a sárkányod, és a döbbenetes Toy Story 3, mely az éves Top10-es listámba is bekerült, azonban például a Shrek negyedik része, vagy a Gru már inkább a megszokott és meg is unt papírforma volt - bár a célközönség igényét illetően ez nem egy égető probléma. Az évet újfent a gyakorlott, és jól ismert filmes zsenik mentették meg, bár hellyel-közzel, ugyanis némely esetben a nagy nevekre vetett nagy elvárásokat kellemetlen csalódások is követték. Ridley Scott Robin Hood-ja nem teljesen nyerte el a tetszésemet, azonban örülhettünk olyan rendezőkolosszusok munkáinak, mint Martin Scorsese (Viharsziget), Christopher Nolan (Eredet), David Fincher (A Közösségi Háló), Danny Boyle (127 óra), a Coen testvérek (A Félszemű), és Darren Aronofsky (Black Swan). Egy külön sort megérdemel Lars von Trier sokkoló, provokatív, és vizuális természethorrorja, az Antikrisztus, mely égen és földön kegyetlenül megosztotta a közönséget merész intimitásával, és naturalizmusával. Meglepetések is voltak, közülük is a legkellemesebbek a fájdalmasan őszinte Never Let Me Go, és a hihetetlenül merész Buried. Ezekről bővebben az alábbi Top10 éves kedvenc listámban:
Az elmult év egyik legkellemesebb filmes meglepetése volt az amúgy gyenge magyar címfordítással rendelkező HA/VER. Korábban felemás sikerrel lepték már el a piacot képregényes paródiák, azonban egy sem volt annyira céltudatos, és független, mint amilyen Matthew Vaughn agymenése. A film a képregények tág értelembe vett popkulturális hatását veszi górcső alá, szembesíti a sztereotip szuperhős képét a realizmussal, és kifigurázza annak minden abszurditását. Főhősünk, kreatív alteregója nevén Kick Ass, képzettség, és szupererő híján, merő lelkesedésből jelmezt ölt, hogy felvegye a harcot a bűnözés ellen, és felhívja egy lány figyelmet. De mint kiderül hamarosan, a bűnüldözés nem is olyan egyszerű, még jelmezben sem. Azonban segítőkre is akad egy papa-lánya duóban, akik rutinjukkal és bizarr tetteikkel egyszerre tépik szét a korábban ismert képregényes szabályokat, és kápráztatják el a nézőt. Kihagyhatatlan.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
2010-ben két rendkívül erős, és figyelemreméltó „one man show” típusú film is napvilágot látott, ebből az egyik Rodrigo Cortés Buried című filmje. A rendkívül klausztrofób hatású film remeklő színészi alakításával (Ryan Reynolds), nyomasztó hangulatával, és izgalmas fordulataival eleven bizonyítéka annak, hogy egy szereplővel, egyetlen sötét helyszínnel is lehet másfél órán keresztül átizgulni egy filmet. Paul Conroy az amerikai hadsereg egyik beszállítója Irakban, azonban miután megtámadják a konvoját, egy koporsóban ébred fel, mélyen a föld alatt. Egy gyújtó, és egy mobiltelefon áll rendelkezésére, hogy megpróbálja kiszabadíttatni magát, az ideje, és a levegője egyre fogy. A film súlyos gondolatokat ébreszt afelől, hogy Paul cérnaszálón lógó kapcsolata a külvilággal milyen kényes következtetéseket von le társas/társadalmi viszonyunkról ebben a torz világban. Hazájától távol, csak hivatalos szervek közreműködésére számíthat, azonban egy éles politikai konfliktus közepette átértelmeződik Paul esetének súlyossága és kimentésének jelentőssége.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Már lassan szállóigévé válik a kijelentés, miszerint a Pixar képtelen hibázni egyszer is. A Toy Story későre érkező harmadik epizódja azonban egyenesen megkoronázza a stúdió filmográfiáját. A Játékháború befejező része főként felnőtteket invitál meg, emlékeztetőül üzenve a gyermekkorunk elmúlására. Tíz év telik el a korábbi kalandok óta, Andy 17 éves, kollégiumba készül, és már nem játszik. Woody, Buzz és a többi játék megpróbál üzenni „kiöregedő” gazdájuknak, azonban nem sok sikerrel. Nyomasztó sors vár rájuk. Dönteniük kell, a padlásra tartanak a végső porosodás és elhanyagoltság világába, vagy az óvodát választják, feladva elveiket, miszerint történjen is bármi, Andy számíthat rájuk? Bár az animáció tele és tele van komoly pillanatokkal és üzenetekkel (Macó diktatórikus rezsimje az óvoda játékai közt), a mese nem vesztett korábbi varázsából: kimérten váltakozik a kaland, az akció, a humor, és továbbra is sugárzik belőle a szeretet, talán most még jobban, mint az előző két epizódban.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
A Coen testvérek újra munkába láttak és mély hódolatukat adták a western műfajának, ezúttal a zsáner klasszikus elemeit ötvözve sajátos profi és modern elképzeléseikkel. Miután édesapját meggyilkolták, a 14 éves Mattie Ross arra a bátor feladatra vállalkozik, hogy minden áron elkapja a tettest, a hírhedt Tom Chaney-t. Cogburn rendőrbírót hívja segítségül, és melléjük szegődik, a fiatalabb texasi ranger, La Boeuf. Beletelik egy kis időbe míg megszokjuk a szinte irreálisan okos Mattie Ross-t, de nem lehetetlen vállalkozás megszeretni a karakterét, főleg Hailee Steinfeld ámulatba ejtő színészi játékának köszönhetően. Bár olyan kedvencet, mint a Nem vénnek való vidék Chigurh-ja nem találtam, de a fásult, szószátyár, félszemű alkoholista Cogburn, vagy a csökönyös, és olykor gyermeteg indulatokkal fellépő La Boeuf sem utolsóak, köszönhetően a remek színészeknek, és a frappáns történetnek, ami bár eleinte kissé vontatott, később coen-i eposzként elevenedik meg megannyi humorral, fordulattal, és vérrel.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
A Facebook az elmúlt időkben világjelenséggé nőtte ki magát az Internet felhasználók körében, így Fincher drámája a közösségi oldal alapítójáról jobbkor nem is készülhetett volna el. A történet szerint Mark Zuckerberg, a Harvard hallgatója, miután szakított barátnőjével, egy társkereső oldal ötletéhez jutott. Az ötletet kisajátítva, és barátja Severin pénzét felhasználva alakította ki, a később járványként elterjedő, hisztériát kiváltó Facebook-ot. Bár a film valóságalapját későbbiekben kérdőre vonták (tette ezt maga Zuckerberg is), ennek ellenére az év egyik legaktuálisabb, legprovokatívabb esettanulmánya. Jómagam nem kevés elfogultságot táplálok Fincher 90-es években készített „Város” trilógiája iránt (Hetedik, Játsz/Ma, Harcosok Klubja), nem tagadhatnám, hogy a Közösségi Háló a rendező pályafutásához méltó profi munka, egy tempóval száguldó életrajzi film, tele zseniális színészek brillírozásával (Jesse Eisenberg, Andrew Garfield, Justin Timberlake).
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Ruth, Kathy és Tommy egy angol nevelőotthonban nevelkednek. Sorsuk meg van írva, és amint egyre közelebb kényszeríti őket végzetükhöz az idő múlása, úgy ráébrednek, hogy az egymás iránt táplált érzelmek ereje maradt osztályrészükké. Kolosszális és furcsa mód működik ebben a filmben a titkolózás, ami egyfajta disztópikus koncepciót takar, és pont ettől válik olyan tudatos módon szívfájdító sivárrá. A szavak talán már itt primitívek, hogy ezt megfogalmazzuk - ha megpróbálnám, akkor azt mondanám a film tökéletesen imitálja annak az életvitelnek az ízét, zamatát, amikor csak egy érzelmi fátyol áll élet és halál között, és idő kérdése, amikor ez a labilis valami össze nem omlik, és el nem vész teljesen ebben az ürességben. Nagyon tudom méltányolni, hogy ezúttal a misztikumot úgy látom megelevenedni, hogy nem érzem szükségét a brainstormingnak meg spekulációnak… Az igaz emberi érzelmekkel kell azonosulnunk, még akkor is ha annyira őszintén beszélnek véges mivotukról, hogy az már kínosan fájdalmas. Romanek filmjében az idő múlása azt az életérzést eleveníti meg, mely szerint az élet csak egy hosszú, szürke haldoklás. Carey Mulligan, Keira Knightley és Andrew Garfield pedig büszkén bizonyították, hogy korosztályuk legzseniálisabb színészei.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Martin Scorsese neve és a pszichológiai thriller egy lapon emlegetve filmtörténeti fogalmat takar. A rendező, legendás irányvonalát követve 2010-ben sem okozott csalódást. Filmje ezúttal a totális paranoid feszültség mélységeibe viszi nézőjét, egy sötét, döbbenetes titokról lebbentve le a fátylat. Ted Daniels a Boston közelében levő Viharsziget elmegyógyintézetébe érkezik, hogy fényt derítsen egy beteg titokzatos eltűnésére. Minél jobban elmerül az ügyben, egyre baljósabb légkör kezd uralkodni az intézményben, és Teddynek szembe kell néznie legmélyebb félelmeivel. A felkavaró zene, a sötét felvételek páratlan hangulatfilmmé avanzsálják a Viharszigetet, melynek zamata hónapokkal a megtekintése után is tapad a zsigereinken. A szinte szétpattanó suspense bugyraiban fürdik meg Leonardo di Caprio bizonyítván brilliáns tehetségét.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Aron Ralston hősies története elevenedik meg Danny Boyle új filmjében. Az önző, cinikus, kissé egoista hegymászó (James Franco) egy utah-i kanyonba menekül a világ zaja, és elhanyagolt embertársai elől. Azonban a természet sokkoló hirtelenséggel állítja meg őt: Aron keze egy sziklafal és egy méretes kő közé szorul. A szerencsétlenül járt hegymászó 5 napot tölt el minimális étkészlettel és felszereléssel a kietlen szakadékban, miközben szürreális víziói kellemetlenül rávilágítanak főhősünk visszataszító hibáira. Azonban Aron képes megmutatni, hogy az élet és az emberi akaraterő képes bárhol utat törni. Életlen bicskájával amputálja le a kezét, hogy új esélyt adjon magának élete rendbe hozására. Az egyszerű ember újjászületésével a 127 óra egy feledhetetlen spirituális élményként rögzül be, és örökül marad a filmtörténelem számára.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Christopher Nolan - akinek az újkori Batman filmeket köszönhetjük - egy rég dédelgetett tervét valósította meg 2010-ben. Hősei az álmokban, az ember tudatalattijának rétegeibe utaznak, hogy elkövessék a tökéletes bűntényt. Dom Cobb (Leonardo di Caprio) azt a megbízást kapja, hogy naprakész csapata oldalán, 3 álomrétegen keresztül átverekedve, módosítsák egy cégtulajdonos szándékát vállalkozásának jövőjével kapcsolatban. Az Eredet főként azzal válik eleven szenzációvá, hogy sajátos cselekménybeli szabályokat épít ki fantáziája részére, és azoknak való megfelelésével bontakozik szövevényessé, intelligenssé, bonyolulttá - ugyanakkor képes meglepő fordulatokkal és érzelmi katarzisokkal odaszögezni a nézőjét ahhoz a két és fél órás játékidőre, ami szinte észrevétlenül elillan az álomrétegek közt vívott harc izgalmában.
-------------------------------------------------------------------------------------------------
Darren Aronofsky új filmje a szemünk előtt válik magának a művészetnek a metafórájává. A visszahúzódó, magányos, anyja pesztrálásában álmodozó Nina (Natalie Portman) maga a frigiditás típuspéldánya, aki számára idegen a csáb, és a szexuális elhatározottság fogalma. Amikor azonban bekerül az egyik legpatinásabb new york-i balettegyletbe nem csak az álmai válnak valóra, hanem élete kihívásaként fentebb említett frigiditását is kénytelen legyőzni. A Fehér Hattyú eljátszásához minden képessége adott, de a Fekete Hattyú intenzívebb, bujálkodó, és érzéki személyiségéhez túl üres. Ártatlanságában csak alig lappang az a feltörekedni vágyó ÉN, ami ehhez kell, azonban a lappangás némi instrukcióval teljes átalakuláshoz vezethet. Nina kényszeres megfelelési vágya paranoid sóvárgássá alakul: feltörekszik benne az a művészi hajlam, mely megszállottsággal próbálja elérni azt a meghatározhatatlan állapotot, amit tökélynek nevezünk.
A Fekete Hattyú születése számomra a 2010-es év legelsőrangúbb élményszáma, mely egyszerre kielégítően, és nyomasztó mód hordozza a kedvelt rendezőúr szimbolikáját, stílusát és ars poetica-ját - alighanem filmográfiájának legkolosszálisabb darabja.
A jövő titkai
Búcsúzván a finomvegyes 2010-től, 2011-ben újabb folytatások, képregényfilmek, blockbusterek várnak ránk. Januárban rögtön érkezik a Zöld Darázs, majd Fabruárban az I am Number Four. Március kissé sűrűbben fogja felkelteni az érdeklődésemet számos oldalról: Rango (animációs), Battle Los Angeles (sci-fi), Sucker Punch (fantasy). Áprilisban érkezik Duncan Jones (Hold) rendező új filmje a Source Code, valamint a Your Highness, az év R-es komédiája Natalie Portman-el, és James Franco-val a főszerepben. Május a Thor, Másnaposok 2, Karib Tenger Kalózai - Ismeretlen vízeken és a Kung Fu Panda 2 szezonja lesz, azonban az igazi nyári filmszezon Júniusban indul be a várva várt X-Men: First Class-al, a kevesbé várt Green Lantern-el, valamint a titokzatos Super 8-al. Július főslágere a Transformers trilógia záródarabja lesz, a Dark Of The Moon, valamint a Harry Potter utolsó része (A Halál Ereklyéi 2. rész). Augusztus környéke lesz talán az uborkaszezon, olyan gyalázásokkal, mint a Hupikék Törpikék (Hollywoodnak semmi sem szent). Szeptember-Október a 3D hónapja lesz, horror remake-ekkel és folytatásokkal, míg November az alkonyathisztéria hava lesz, és csak remélem, hogy decemberre érnek még olyan meglepetések, mint 2010-ben (talán majd Spielberg War Horse-ja). Bár a svéd gyártású adoptáció, a Tetovált lány 2009-ben korrekt munkának bizonyult, David Fincher mégis elkészítí annak amerikai remake-jét Rooney Mara főszereplésével. Ben Kingsley és Sacha Baron Cohen főszereplésével, Martin Scorsese 2011-es dobása a Hugo Cabaret lesz. Von Trier sem fog pihenni, Melancholia című katasztrófa-drámája iránt is érdeklődöm. Az év talán legjobban várt darabja nálam Terrence Malick új filmje, a Tree of Life, Brad Pitt-el és Sean Penn-el a főszerepben (trailer).
2012
Búcsúzóul még tovább lépnék a jövőlátással, ugyanis a készülő filmek terén nagyobb érdeklődést vált ki belőlem a 2012-es év felhozatala. Az év legvárósabb darabja minden bizonnyal Nolan Batman trilógiájának befejező része a The Dark Knight Rises, de képregényes körökből további érdekfeszítő darabok is várnak ránk: Pókember reboot, Avengers. Egy másik, ugyancsak rettenetesen várt film, Ridley Scott új Alien univerzumához csatlakozó epikus sci-fije a Prometheus, melyről a blogon a későbbiekben írni is fogok (gyártási előkészületek, hírek stb.)
Jól felvezetett és élvezetes, izgalmas, olykor feszült, vagy épp megindító gyorstalpalók sorozata vezeti be a nézőt az X-Men világába, kihangsúlyozandó a főbb karakterek származását, és azt a megmérettetésekkel tűzdelt világot, amihez kénytelenek lesznek felnőni. Vaughn azonban a sci-fi akció vonal mellett megpendíti a klasszikus kémfilmek mára már ritkábban használt, de annál élvezetesebb és feszültségtelibb tárházát (mintha csak egy elegáns James Bond filmet néznénk, ami épp most folyt át a Marvel csodálatos képregénypaneleinek szűrőjén). A Hidegháború tombolása a szuperhatalmak közt a kubai rakétaválsággal pattanásig feszül. A CIA a mutánsoktól kér segítséget, akik erejükkel képesek lennének megoldani a krízist. Azonban Shaw - aki megannyi fájdalmat okozott a fiatal Erik-nek - nem elégszik meg azzal, hogy a mutánsok kéz a kézben, ünnepélyesen integrálódjanak a társadalomba. Fajtájának, a Homo Superior-nak egyeduralkodónak kell lennie a bolygón, így készen áll, hogy szabotálja az Államok és a jó mutánsok minden erőfeszítéseit a háború megakadályozását illetően, előidézve egy elsöprő világégést, és a civilizáció hanyatlását. De a film elsosorban csak ugródeszkaként használja a krízishelyzetet, hogy utólagosan ágyazzon meg annak a hatalmi felállásnak ami jellemzi a mindenkori X-Men univerzumát. Elszenvedett gyermekkori gyötrelmei (náci haláltábor, kísérletező tisztek, a szülei lemészárlása) vérszomjas bosszúállóvá avanzsálja Erik-et. Élete első fordulópontjához ér, amikor megismerkedik Xavier-el, és a fiatal professzor vallott eszméivel. Ha a kémtörténet, és a háborús krizishelyzet másodlagos, akkor - az amúgy a remek Bacon által megformált - Shaw gonosz tevékenykedése is annak számít, ugyanis a filmben elsőbbséget élvez a mindenkori Magneto ébredése. Fassbender beváltja a hozzá fűzőtt reményeket amikor a vérszomjas bosszúállótól a reményt sikertelenül kutató, megszelidült mutánson át elvezeti Magnetot az "emberiség esküdt ellenségéig", a "Mágnesesség Uráig" - mindezt precízen eltalált, átérezhető, túlzások nélküli drámai hangnemben. A remek színészek sora persze nem merül ki ennyiben. McAvoy is épp annyire élvezte a szerepét: "Jé, Xavier vagyok, fiatal, bohó, kíváncsi, hiperaktív!" Ugyanakkor Kevin Bacon testesíti meg az aktuális főgonoszt, aki amúgy prototípusa lenne annak, amivé később Magneto is alakul, de hihetetlen lazasága nem teszi zavaróva azt, hogy ismert formulát látunk megelevenedni. Lawrence kisasszony - akinek külleme figyelemreméltó, köszönőviszonyban sincs Mistique örökös karcsú, magas, szófukar villongásával - vártnál kellemesebb meglepetés volt: rajta tűkröződött vissza a két "vezető" (Xavier, majd Magneto) világnézete: Tanuld meg széppé tenni magad, hogy elfogadjanak - Szép vagy ahogy vagy, pusztuljon aki másként gondolja.
Ezzel szemben a legtöbb szereplő steril és érdektelen olykor - és ez volt nálam a film legnagyobb hibája. Nem is rúghattak volna labdába a Fassbender - McAvoy - Bacon - Lawrence felállás mellett. Talán még Emma Frost, mint a főbajkeverő csillámló, de rideg jobbkeze nem elhanyagolható. De elrettentő példának ott van Angel, aki előszőr örül, hogy társakra lelt Xavier toborzása után, majd áttáncol Shaw-hoz, hogy mint a gonosz terv kivitelezésének járulékos veszteségeként letépjék a pille szárnyait. Azon túl, hogy a másik oldal is egy jó alternatíva a túlélésért, sok motivációval nem áldatott meg a karakter.
85%
Hatalmas szörnyeteg ez a film, ami vizuális orgiától az érzelmi terrorizmusig mindent elkövet. A kamera egy olyan végtelen labirintust barangol be, ahol a halluciónáció, a pornográfia, az autóbaleset, a kisgyermekek szüleinek borzasztó szörnyhalála, az éjszakai élet ijesztő valója, a szeretet, a remény, a halál, és nem utolsó sorban az élet és annak a szépsége egy sajátosan összefüggő egészben lakozik.
Azt hiszem megállapodhatunk abban, hogy azért jó benefitnek számít, hogy a Marvel saját kezüleg intézkedik adaptációi felől, és immár (egyes) autonóm megfilmesítési jogait nem szórja szanaszét boldog boldogtalannak. Bár a gőgös, büszke, és hipermakacs dörgésisten belépője a mozgóképre most sem jelent éppen forradalmi szellemi fejlődést a műfaj marveli ágán, mint amilyent a DC ünnepelhet újkori Batmanével, de az alázatos hozzaállás, és annak szórakoztató végeredménye garantált.
