BLACK SWAN - Fekete Hattyú

„A Fehér Hattyú egyszerű... Az igazi munka azonban az átváltozás lesz a sötét ikerpároddá.”

Eredeti cím: Black Swan

Készült: 2010

Műfaj: dráma, thriller, pszicho

Rendező: Darren Aronofsky

Főszereplők: Natalie Portman, Mila Kunis, Vincent Cassel, Winona Ryder

Nina a New York City balett társulat tagja, akinek minden idejét felemészti a tánc. A lányt kiválasztják az ártatlan fehér hattyú szerepére, az új táncos, Lily pedig a fekete hattyút személyesíti meg. A két lány rivalizálása furcsa barátsággá alakul, Nina ekkor kerül közelebbi kapcsolatba sötét énjével, és félő, hogy a vakmerősége tönkreteheti őt.

Sokak számára a doppelganger fogalma nem sokat mondd, de az, amit a szó takar, a legtöbbeknek (filmszeretőknek, könyvmolyoknak) a legelegánsabb karaktervitelt jelentheti. Aronofsky pedig ebből is a legelegánsabbat faragta.
A fogalom terminológiája az irodalomban gyökerezik, de a pszichológia és pszichiátria is előszeretettel nevezi meg. Azt a lelki síkon történő metamorfózist jelenti, amikor az ember találkozik önnön sötét alakmásával, befolyása alá kerül, teret enged annak, hogy lerombolja mindazt, ami eddig személyiségünket alkotta.
Nina Sayers is ezen az átváltozáson megy keresztül. A visszahúzódó, magányos, anyja pesztrálásában álmodozó lány maga a frigiditás típuspéldánya, aki számára idegen a csáb, és a szexuális elhatározottság fogalma. Amikor azonban bekerül az egyik legpatinásabb new york-i balettegyletbe nem csak az álmai válnak valóra, hanem élete kihívásaként fentebb említett frigiditását is kénytelen legyőzni. A Fehér Hattyú eljátszásához minden képessége adott, de a Fekete Hattyú intenzívebb, bujálkodó, és érzéki személyiségéhez túl üres. Ártatlanságában csak alig lappang az a feltörekedni vágyó ÉN, ami ehhez kell. Azonban a lappangás némi instrukcióval teljes átalakuláshoz vezethet.
Az alakmásunk - úgy a Ninaé is - relatíve bárhonnan farkasszemet nézhet velünk, irányítani való vágya felsejlik akár egy pillantásból, amint egy tűkörbe nézünk. De az sem kizárt, hogy Nemezisünkre lelünk és az lesz a katalízis a kitöréshez.
Leroy a perfekcionista, gyakran gyanúsan kéjvágyó rendező zsarnoki instrukciói rávezetik Nina-t az útra, hogy megismerje a Fekete Hattyút. Azonban ennek következményei még csak apró repedések Nina ártatlanságán ahhoz képest, hogy milyen élményekben részesül a Lilly-vel való megismerkedés során. A lányban önnön tökéletes nemezisét fedezi fel. A realitás lassan betorzul, a tűkörből figyel valami, az indulatok teret kapnak, siker- és bosszúvágy keveredik a légkörben, kiszakadás a közegből, menekülés múlt és személyiség elől. Metamorfózis…
Avagy átalakulás, ami lassan szürreális köpenyt ölt és a pszichózis végleteibe tart. A doppelganger sosem dominál cél nélkül, azonban legvégső célja lehet minden emberi vonás elpusztítása - és ez lehet akár a súlyos áron elért tökélyre való fejlesztése a szenvedő ÉN-nek, vagy maga a halál. A film ezen mély gondolatiságával egyszerre a foglalkoztatott témájának, a Hattyúk Tavának a metaforájává válik. A Fekete Hattyú ki elszereti Fehér testvére szerelmét, és megfosztja mindentől, majd végső elkeseredésében a Fehér végez magával. Avagy a sötét én, aki felülkerekedik Nina-n, és kiteljesedik a tökély nevében, majd megfosztja életétől az esetlen frigidet.
Innen már csak egy dolgunk maradt. Ismét megnézni a filmet és megfejteni Nina eltévelyedését saját egójában, spekulálni azon, hogy Lilly karaktere mennyire is számít ténylegesen mérvadónak ebben az átalakulásban. Minden egyéb rajtunk múlik.

Natalie Portman ezzel a filmmel a maximális tehetségét eddig béklyóba verő frigiditását volt képes megtörni. Nem hiába a rengeteg sok ajnározás, jelölgetés – ez a lány tényleg csúcsra járatja minden képességét ebben a filmben. Az ártatlan Ninának esetlenséget, szégyellőséget, zavarodottságot, határozatlanságot, jellemi gyengeséget adott, hogy aztán kikeljen magából mint a „Fekete Nina”, kinek könyörtelenséget, perverziót, gátlástalanságot, eltökéltséget, és beteges, frászkeltő tekintetet adott…
A film vizualitása egy első és cinikus blikkre talán nem tűnik többnek egy ázsiai horror látványvilágánál, azonban Aronofsky egy nem nagyköltségű, és egy nem precíziós CGI-vel is be tudja bizonyítani, hogy nem most jött le a falvédőről, és nem konzultál a hatásvadászattal. Horrorisztikus riogatásai, és szürreálisnak ható, a sötét én jelenlétére asszociáló jelenetsorai ok-okozati függvénye egy termés, egy filmnyelvi gyümölcs, amit megannyi futószalagon gyártott horror kitanulmányozhatna, és használhatna. Képi hatásokra természetesen ráemel Libatique fényképezése, aki imbolygó kamerával a balerinákkal kecses szinkronban táncol a színpadon.
Clint Mansell zenéje ha nem is annyira kísérletező mint a Pi DnB ütemei, nem is annyira emblematikus és jellegzetes, mint a Rekviem egy álomért, vagy a Forrás dallamai, mégis tökéletesen integrálódik a film egészéhez, és Nina átalakulásához. Kezdetben szemlélődő és mérsékelt, később egyre bátrabb, intenzívebb, és félelmetesebb.

Amúgy érdekes szimmetriák és ellentétek fedezhetők fel a Pankrátor és a Black Swan filmek közt. Figyelembe véve néhány vonatkozást a két film egyfajta kameramozgási kultúrát fogalmaz meg. Mindkét filmben felsejlik egy kis voyerizmus jele, a kamera hátulról követi az előre haladó főszereplőt. Vagy betekintést nyerünk a főszereplő mindennapjainak, vagy foglalkozásának aprójába is: a pankrátor kézkötéseinek felcsavarása – a balettcipő felhúzása. Akár nagyobb motívumokban is gondolkodhatunk: mindkét filmben a főszereplő a magányából igyekszik kitörni, mindkét szereplő életében és karrierjében fontos szerepet jelent a szereplés és a közönség befogadó magatartása. Hasonlóképp tárgyalható mindkét film végkimenetele akár.
Ugyanakkor szöges ellentétek is felfedezhetők: a Pankrátor csupa tesztoszteron főhőse a szorítóban valami bizarrat, brutálisat és kegyetlent produkál, míg a balerina kecsességet, erotikát, szépséget, csupa pozitív esztétikai kisugárzást ad a színpadon.

Bár az ellentétek végül mégiscsak egy újabb szimmetriához vezetnek. Bármily különbség is legyen balerina és pankrátor, férfi és nő között, az őszinte érzelmek felemelően hatnak Aronofsky filmjeiben. A Black Swan lassan betorzuló Ninája arra enged következtetni, hogy a rendező minden nemű aspektusból képes megérteni az emberi lélek működését, és szenzációs formában tudja továbbadni a nézőnek. A Black Swan sem különb… sőt…

„Tökéletes…”

100%

NEGYEDIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK

Eredeti cím: The Fourth Kind

Készült: 2009

Műfaj: horror, sci-fi

Rendező: Olatunde Osunsanmi

Főszereplők: Milla Jovovich, Will Patton, Hakeem Kae-Kazim

A történet az alaszkai Nomeban játszódik, ahol 1960 óta jelentik az eltűnéseket. Az FBI többszöri, mindenre kiterjedő nyomozásai ellenére, az igazság nem derült ki. Itt, ezen az Isten háta mögötti helyen, Dr. Abigail Tyler pszichológus elkezd gyűléseket tartani traumás páciensekkel. Akaratlanul is, de felfedezi az idegenekkel kapcsolatos összefüggő elbeszéléseket és dokumentálja is ezeket.

Erich von Däniken teóriája az, miszerint intelligenciánk, és technikai, kulturális, valamint szellemi fejlődésünk egy távoli, földöntúli civilizációnak köszönhetjük, és minderre számos történelmi és kulturál-antropológiai adat szinte meggyőzően utalhat. Egyesek szemszögéből ez egy radikális újrafogalmazása az emberiség eredetének, de tagadhatatlanul egy elterjedt kultuszt vont maga köré a világ minden részéről, egyes régiókban már-már része a folklórszokásoknak és popkultúrának, amint a klasszikus UFO hiedelem, és egy egzisztencialista teória lassan egybefonódik irodalom, hagyomány, és megszállottság miatt.
A Negyedik típusú találkozások ebből igyekszik markolni egy adagot, hogy sokkoló képesorok révén felébressze bennünk azt az ominózus kérdőjelet: mi van ha...?
De ahhoz, hogy végérvényesen célját érje a film, ahhoz túl mű, túl áldokumentumszerű. A valódinak feltűntetett felvételekről annyira lerí, hogy hamisak, hogy az már szinte irritáló. Szerintem nem elég autentikusak ahhoz, hogy kollektívé akkora zűrzavart ébresszen, mint a sokak által hihetőnek vélt Blair Witch Project anno. Mindez megtörtént anélkül, hogy a B. W. Project alkotói az abszolút megtévesztés és félrevezetés szándékát erőltették volna a nézőre. A Negyedik típusú találkozások leleplezéséhez azonban nem diploma, csak internet előfizetés, és írástudás szükségeltetik: gugli barát szerint Nome egész közössége nevetségesnek tartja a filmben látottak tényként való kezelését, és előadásmódját. De hát az urban legendáknak a megszokottnál bizarrabb, titokzatosabb eset is elegendő, hogy automatice eladják magukat, mint rendkívüli filmötletet.
De elvonatkoztatás nélkül nem lehet csak úgy tovább lépni ezen a filmen. Leszámítva, hogy spekluatívvá igyekszik provokálni a nézőjét, van némi "tulajdonképp" ebben a moziban. És a fogalom alatt megemlíthetjük Milla Jovovich nem slágerkaliberű, de szórakoztató játékát, az olykor paranoiddá fokozódó feszültségteremtést, szinte zavarba ejtően cseles vizuális megoldásokat, és megannyi eltalált hatáskeltést, figyelemreméltóan ügyeskedő operatőri munkát (pl a bagoly megkerülése több tekintetben akár egyszerre gyönyörű, baljós, félelmetes, túlontúli).

Egy horrorfilm szerintem akkor képes kiemelkedni zsánere kliségödréből, amikor zavart tud ébreszteni a nézőjében, az elhatározhatatlanság kíméletlen és kellemetlen szituációjába sodorva őt. A Negyedik típusú majdnem egy ilyen találkozás volt, csak az apró részletek, amiknek a dolguk, az autentikus hatás, és az elhitetés lett volna túlságosan árulkodóra sikeredtek, annak ellenére, hogy a film "tulajdonképpen" technikailag és koncepciójában egy érdekfeszítő darabnak számíthat.

65%

RÖVID KRITIKÁK 1. (Predators, Idétlen Időkig, 21 Gramm, Az ember gyermeke)

PREDATORS - RAGADOZÓK

Készült: 2010 - Műfaj: akció, horror - Rendező: Antal Nimród - Főszereplők: Adrien Brody, Laurence Fishburne, Alice Braga

Így másodszori megnézésre a film eleji feszültségkeltés továbbra is célra tart, de összességében szinte semleges és hatástalan az egész film, tipikusan amerikai átlagos akciódömping, amibe a költségvetés kapcsán véletlen nagy múltú színészek és egy kultikus szörny is belekerült. Határozottan jobb mint a "semmirőlseszól" AVP2, de ha szigorúan a Predator franchise korlátai közé szorítom, legfeljebb csak kedvcsináló a régi epizódokhoz - és hogy ezt gondoljam nincs szükségem elfogultságra a klasszikusok iránt. Azokat se misztifikálom úgy túl, de ez még odáig sem ér. Elég szomorú…

Színes karakterek következetlen végzettel, egy ismerős sémákra épülő forgatókönyvben. Elviselhető, de a közmondásosan jó film fogalmához ez még azért elég primitív.

Brody nem rossz, a suspense 30 percig érdekkeltő, a hangulat is megidéz ezt-azt a régiből, és néhol a kreativitásnak tűnő valami itt-ott hozzátesz egy kis pluszt a mítoszhoz - csak, hogy ne a rosszra kelljen végig emlékezzek.

55%

IDÉTLEN IDŐKIG

Eredeti cím: Groundhog Day - Készült: 1993 - Műfaj: romantikus vígjáték - Rendező: Harold Ramis - Főszereplők: Bill Murray, Andie MacDowell, Chris Elliott

Idétlen időkön át, minden nap, újra és újra meg újra... így maradt ki ez a film a perspektívámból, de a jég megtört, akárcsak Phil egója. Bár az előzetes elvárásom egy átlagos de szórakoztató romantikus vígjátékot jelzett előre, a lebilincselő forgatókönyv minden remekbe szabott mozzanatával, és színészi ragyogásával azonnal klasszikussá emelte az egészet. Bill Murray-ra korábban sem nehezteltem, most jócskán megkedveltem, és állítom, hogy ez pályafutása legszórakoztatóbb játéka.

Mi történne, ha elvesztenénk a jövőt? Ha minden reggel ugyanarra a napra ébrednénk? S ha ez a nap ráadásul a legfantáziatlanabb nap lenne? Ez történik a film főhősével, és épp egy gyagyás folklórünnep napján, az isten háta mögötti Punxsutawney-ben, ahová tudósítani küldték. A pökhendi Phil mindent kipróbál, hogy szabadulhasson, de csak egyetlen út vezet a jövőbe: a szerelem.

Bár nem hibátlan, az ötlet megannyi lehetősége személyes elképzelésemben kiaknázatlan maradt, kiérdemelten a 90-esek nagyjai közt fogom számon tartani.

80%

21 GRAMM

Eredeti cím: 21 Grams - Készült: 2003 - Műfaj: dráma - Rendező: Alejandro González Inárritu - Főszereplők: Naomi Watts, Sean Penn, Benicio Del Toro

Ha nem csal a memóriám Karinthy Frigyes egyik nagy idézete szól hasonlóképp: a világ összes embere egytől egyig kapcsolatban áll egymással valamilyen formában, mint egy nagy hálózat.

A Bábel és a 21 gramm alapján Guillermo Arriaga ars poetica-ja sem szólhat másképp. Egymástól "független" emberek sorsa kapcsolódik össze egy adott esemény során.

Paul Rivers boldogtalan házasságban él angol feleségével, Maryvel. Cristina kábítószeresből kétgyermekes háziasszonnyá vált középosztálybeli nő. Jack Jordan börtönből szabadult férfi, aki a keresztény tanításokban talál erőt családja támogatásához. Egy tragikus autóbaleset mindhárom család életét örökre megváltoztatja. A látszólag összefüggéstelen eseménydarabok lassan összeállnak, az óriási kirakójáték az élet és a halál hátborzongató képét tárja elénk...

A cselekmény ezúttal a megszokott nonlineáris történetvezetés terminusát is megdönti, és mégis éppen ettől lesz kivételesen megkapó. A különböző karakterek kontrasztolása és adott időben való érzelem-állapoti árnyalása hatásosabb eddig mindennél. A történet tudatosan kiragadott panelekből építkezik, melyeknek felsorakoztatása egyaránt invitál memóriajátékra, és kihívásként mérettet meg a karakterek sokrétű érzelmi aspektusai miatt.

Már az kihívás, hogy a színészek közül a legjobban teljesítőt válasszam. Naomi Watts a Mulholland óta rendszerességgel leteszi az alapjait annak, hogy őt egyszer s mindenkorra sose feledjék a legnagyobbak soráról. Sean Penn zseniálisan váltott elegancia és a sebezhető beteg közt. Del Toro pedig a totális hitelesség alfája és omegája (rémület, önmarcangolás, az arcára volt írva a bűntudat).

Bár Inarrítu munkássága nyomán legtöbbet az ő nevét emlegetik, és többnyire ő aratja a babérokat, azért anélkül, hogy konspiráció hadjáratot, vagy véres vitát hoznék létre kiáltanám GUILLERMO ARRIAGA nevét is, akinek a precíziója, fantáziája, és különleges pókösztöne szülte ezeket a remek történeteket (Amorres Perros, 21 gramm, Babel). Természetesen Inarrítu higgadt, mértéktartó profizmusa, lelkesedése és türelme barátja irományai iránt éppúgy hozzátesz a végeredményhez, de kíváncsi vagyok, Arriaga nélkül mit vinne a mozgóképre? Bár csak sejtem, és csak majdnem állítom, hogy a fentebb említett filmek markoló stílusjegyeit Arriaga számlájára írhatjuk. De erről ennyit. A 21 gramm zseniális mű. Itt legyen a pont.

90%

AZ EMBER GYERMEKE

Eredeti cím: Children of men - Készült: 2006 - Műfaj: sci-fi, thriller - Rendező: Alfonso Cuarón - Főszereplők: Clive Owen, Julianne Moore, Michael Caine

A Föld tartalékai teljesen kimerültek, a jövő kilátástalan, 19 éve nem született gyerek. A széthulló társadalmi rendszerek közül egyedül Nagy-Britannia élte túl a belső harcokat. A rendszer diktatórikus eszközökkel tartja fenn a hatalmat, és erőszakkal lép fel az illegális bevándorlók ellen: táborokba hurcolják és deportálják őket. Theo egykor a változás élharcosa volt, de mára kiégett, megkeseredett ember. Minden megváltozik, amikor egykori szerelme, Julian szívességet kér tőle. Egy fiatal nőt kell kijuttatnia az országból. Hamarosan kiderül, hogy Kee nem egyszerű menekült.

Zseniális disztópia tele reménységgel és az egyenértékűség optimizmusával. Mint tudományos fantázia úgy sántít a behatárolása a filmnek. A koncepció szigorúan erkölcsi és érzelmi vonatkozásokra épít. A tudományos értelembe vett háttér egy része ködbe borúl, más része meg megválaszolatlan. Elképzelhető a világ ilyen válságba való jutása, de a lassú pusztulás okai csak úgy vannak. De persze nem ez számít, hanem az üzenet, ami maradéktalanul ki lett fejezve.

A színészek szerintem remek alakításoknak adnak helyet a filmben. Owen többnyire száraz, elfásult Theo-t játszik, mindaddig míg a benne gyülemlő fájdalom egycsapásra ki nem tombolja magát. És a színész ennek tökéletesen átadja magát. Michael Caine meg mikor nem vagány ha egyszer kamera elé áll?

Azonban a legnagyobb érdem a rendezőt, és a technikai stábot illeti. Remek elképzeléshez fenomenális, impresszív kivitelezés jár. A romló világ képe láttán elszorul a gyomra az embernek és egy ideig nem vagyunk képesek szabadulni a látottaktól. Cuarón jelen világunk realizmusát ültette be a közel jövőbe: igen, ilyen a háború, és a totális züllés, ami meglehet, képes akár ilyen nagy méretet is ölteni - előbb vagy utóbb. Azonban nem kell feladni a reményt a fellélegzésre, ameddig egy újszülött sírása képes fegyverek százait csendre inteni.

Lassú, keserű, megindító, de tagadhatatlanúl értékes darab, ami mind morális, mind technikai szemszögből egy kisebb mozgóképes csoda.

80%

AZ UTOLSÓ LÉGHAJLÍTÓ

Eredeti cím: The Last Airbender

Készült: 2010

Műfaj: fantasy

Rendező: M. Night Shyamalan

Főszereplők: Jackson Rathbone, Noah Ringer, Dev Patel

A négy elem nemzetségei között háború tör ki, amikor a Tűz népe háborút indít a többiek ellen. A csata viszont elhúzódik, már vagy 100 éve tart a pusztítás, amikor Aang rájön arra, hogy ő egy Avatar, aki mind a négy elem irányítására képes. Talán ő az egyetlen, aki véget vethet az öldöklésnek...

Az Esemény primitív módon erőltetett álfeszültsége után lelohadt a kedvem s reményem, hogy valaha Shyamalan képes lesz rendezni egy épkézláb filmet. Bár nálam a Léghajlító semmivel sem több egy jó alapsztoriból összepumpált átlagfantasy-nál, azért a fantáziálatlan banalitás feledhető "Eseményénél" valamivel élvezhetőbb. Avagy fogjuk rá, hogy épkéz film, de lába egynél is kevesebb.

A koncepció maga egyszerűen jó, ezt szerintem igazolja a rajzfilmsorozat is, aminek sikere nem elvitatható. A film persze ehhez viszonyítottan is minimálisat eszközöl, - egyszerű, mint a zsíroskenyér, de (hellyel közzel tűrhető) tempója révén egyszeri alkalomra fogyasztható esős időben (úgy legalább nem minősül időpazarlásnak az az 1óra 40perc). Erre rásegíthet az is, hogy a digitális technika kivitelezése ugyancsak kellemes a szemnek, de ez egy mesés látványfilm esetében azért alapkövetelmény - ráadásul ahhoz viszonyítva, hogy a WETA mit művel manapság a mühelyében, a szemfüleseknek még ez is átlagos - de amiről beszélek az egyelőre kiváltságos filmek gyümölcse. A film legerősebb plusszpontját az operatőri munkában tudtam felfedezni. A hosszú snittek és a koraográfiák összhangja valamint a látványelemek izgalmasak (de ettől is legfeljebb csak kedvcsinálót kaptam mondjuk Cuarón-hoz, vagy Lumet-hez).

Ezen felül a színészek, a dialógusok és a humor egyes megoldásai nekem csak kiábrándítóak. Kollektíve gyerekes szituációk halmaza, bár tudom, hogy a célközönség sem épp kizárólag a felnőtt szféra volt (Nickelodeon - ez a rendező süllyedésének hajnalán már be volt jósolva, és az Esemény volt az útlevele - gratulálok hozzá).
De ettől függetlenül is a karakterek üresek, a beválasztott színészekben sem láttam semmit az égvilágon. Érdemi tartalomnak, akár intelligenciának, mélyebb impresszióknak, vagy üzeneteknek még csak nyoma sincs.

Hajdanán Shyamalan egy kasszarobbantó, innovatív, merész, intelligens szerzői filmes volt. A Hatodik Érzékkel visszaadott valamit a horrornak és a suspense-nek, ami azelőtt elveszett, vagy tán meg sem volt. Egyedi látásvilágú hódolat a képregények varázslatos világa után egy átértelmezett hősmesébe burkolva - Sebezhetetlen. A hit elvesztése, majd újonnan való felismerése egy félelmetes invázió közepette - Jelek. Bigott idegológiát és életstílust valló közösség egy illúzióból épített környezetben - A falu.
Aztán egy felemás tündérmese - Lány a vízben - , és egy horrornak nevezett rossz vicc, amit még az Entek se értenek, hogy lehetett ennyire hatásvadász és nevetséges. - Az Esemény.

Mi történhetett az indiai SZERZŐI filmessel, hogy újabban legfeljebb a kultusz által megkövetelt, aztán kihányt adaptációkra kényszerült? 
Nem merném elemezni, mert a csalódottságom így is már könyörög: a Devilt meg se próbáljam megnézni. A kreativitás eszköztára kiapadt. Ami jó volt Shyamalan filmográfiájában, az meg is marad jónak, de amilyen irányvonalat vett a pályafutása az nem sok jót ígér. Legfeljebb már csak jó iparosi munkákra lehet számítani, de ahhoz minimum egy lépéssel érettebb forgatókönyvig kellene a pórázt ereszteni.

40%

PARANORMAL ACTIVITY

 Figyelem! Véleményem spoilereket tartalmazhat!

Készült: 2009

Műfaj: horror

Rendező: Oren Peli

Főszereplők: Katie Featherston, Micah Sloat

Blair Witch Project, Cloverfield, [REC], avagy a kézikamerás filmek korát éljük, melynek termése kisebb-nagyobb sikerekkel éri el hatását világszerte. Bizonyos fantasztikus, vagy épp horrorisztikus élethelyzetek így sokkal közelebb kerülnek a nézőkhöz, a teljes bele- és átélhetés lehetőségének ígéretével. Ezt a hatást igyekszik kelteni Oren Peli minimalista horror meséje, a Paranormal Activity is. 

A történet főszereplői egy fiatal pár, akik új otthonukba, egy új kísérlettel próbálkoznak lencsevégre kapni valami szokatlant. Katie gyermekkorából emlékszik egy iszonyatos kísértésre, mely akkor és ott mély nyomot hagyott benne. Úgy érzi, ez a valami mindenhova követi, egészen az új lakásukba is, ahol jelenléte hátborzongató és félelmetes következményekkel jár. Micah hinni akar párjának, miszerint egy szellem garázdálkodik körülöttük, így vásárol egy felszerelt HD kamerát, mellyel a nap 24 órájában rögzíti életük minden eseményét. A terv beválik. A jelenségek a lencse előtt is megtörténnek, sőt egyre intenzívebbekké válnak, és a veszély egyrecsak fokozódik. 

A film igazán hatásos, főleg abból adódóan is, hogy a készítők nem a kor tucathorrorjainak kliséhalmazával kísérletezve kezdenek laboránskodni. A film alig párszereplős cselekményében az egyedülálló, zárt helyszínen egész kreatív megoldásokat eszközöl. Míg a paranormális jelenségek intenzitása egyre nő, úgy kezd a pár belefáradni a harcba, és úgy kezd megroskadni a folytonos félelem és a pszichológiai terror terhe alatt. A minimalista elgondolás, a kamera perspektíva és sötétben való tapogatózás átélhető közelségbe hozza a nem mindennapi történéseket. Bár a hasonlítgatás nem kényszerű, nálam a témában az Ideglelés (Blair Witch Project) toronymagasan a bajnok.

A színészek éppoly átlagosak, mint azt a szerepkörük is megkívánja. A legtöbb helyen teljesen átélhetőek az érzelmi reakcióik - már-már elhisszük, hogy ez a dolog megtörténhet, és ha igen, akkor mi is eképp amortizálódnánk el a félelem sötétjében. Azonban néhol a cselekmény kiugrik önmagából, és a dialógusok kényelmetlen perceket is okozhatnak. Néhány konyhai csetepaté, valamint a pár szolid együtműködéséből egymás anyázásáig erőltető momentumok számomra rontottak az összképen. A rendező tán játszani akart a türelmünkkel, de ezzel a film tempójából és hangulatából csorbított csak. 

Tehát a film vizuális megoldásai, a cselekmény többnyire kimért felépítése, az események finoman kibontakozó ok-okozati összefüggése egy meglehetősen jó filmet eredményez. Azonban az apró hiányosságok mellett személyes olvasatomban a film befejezése a legnagyobb probléma. Megannyi horrorisztikus mozgóképes élmény után felüdülés volt úgy nézni filmet, hogy a jelenségeket okozó entitást nem látjuk közelről, rajtunk áll, hogy minek akarjuk hinni.  Ennek okán reméltem, hogy a befejezés sem egy megszokott papírforma lesz, de a magyarázat mégiscsak a megannyiszor látott megszállás. Persze ez a történet kimért menetét és magát a műfajt illetően nagyszerű végpont (no happy end, a gonosz győz, beteljesül a célja, gunyoros mosoly a megszállott arcán, juj most mi lesz... stáblista... vagy még az se... ?). Kb mintha a végállomás előtt az utolsó kanyarban ugranék le a vonatról, márpedig én a végállomásig készültem. :D Hasonló érzés volt a film hirtelen befejezése is. Bár gőzöm sincs mit vártam "más" végpontnak, a lényeg, a film nem tartott odáig.

Ettől független velőtrázóan jó élmény volt a film a maga egyszerű, de jól kivitelezett "valóságszagú" megoldásaival. A folytatásra is kíváncsi leszek, de sok reményt nem fűzök, hogy valami nagyot dobbantó eszelős magyarázattal újjal lepik meg az egész műfajt. Bár a [REC] (cikk hamarosan) folytatása is ezen aggodalmam jól cáfolta (ott a történet 2. része egy frappáns fordulattal új szintekre emelte az alapötletet).

70%

MULHOLLAND DRIVE

"Ne akarjunk minden áron értelmezni egy filmet."

(David Lynch)

Készült: 2001

Műfaj: misztikus, thriller, pszicho

Rendező: David Lynch

Főszereplők: Naomi Watts, Laura Elena Harring, Justin Theroux

David Lynch ars poetica-ja nem más, mint magának az álomnak a költészete. A Twin Peaks, a Radírfej és az Elefántember révén elhíresült, egyedi látásvilágú rendező pályájának a csúcsa a Mulholland Drive – A sötétség útja, mely méltán a misztikus filmek koronázatlan királynője. Korábbi, azonnal kultikussá váló művei már akkor meghatározták a rendező stílusjegyeit, a szürrealitáshoz, a titkokhoz, a bizarr témákhoz való vonzalma már ott megmutatkozott. Azonban a Mulholland Drive sokkal több ennél. Sőt, messzebbre merészkedek: sokkal több mint amit film fogalma alatt értünk. Egy nem hétköznapi vízió, a rendező és az általa teremtett karakterek valóra vált rémálma ez, mely magába szippant, kérdőre vonja még saját elménk épségét is.

A helyszín Hollywood, ami ezúttal a fényűzés illúziója, ugyanakkor a rendező kritikájának célpontja lesz. Betty, a vidékről érkező csacska szőke lány egy fényes karrier reményében ugrik fejest a filmbirodalom csillogással és színnel teli világába. Megismerkedik Rita-val, aki korábban egy autóbalesetetet szenvedett, és elvesztette az emlékezetét. Kettejük barátsága előszőr egy izgalmas tényfeltárásba merűl el: Betty igyekszik minél többet segíteni újdonsült barátnőjének, hogy kiderítsék, milyen titkok rejlenek Rita balesete mögött. Kapcsolatuk azonban másodsorban az érzékiség talajára is téved: felfedezik egymás labilis nemi identitását. Szinte meseszerű a két nő szerelmi kapcsolata, és már-már annyira ideális és természetes, hogy a klasszikus értelembe vett romantikus mozikkal vagyunk kénytelenek párhuzamba hozni, figyelmen kívül hagyva, hogy ezúttal két leszbikus nő a főszereplője a furcsa románcnak. Bár legmélyen érezzük, kettejük kapcsolatára a késztetés a filmbirodalom városát alapjában megrontó Gonosztól származik… Betty belépője Hollywood porondjára izgalmat sikert, kalandot tartogat számára. Mindezt tetézi az, hogy meghallgatása bombasztikus eredményt ér el, ami számára egy biztos útlevél ahhoz, hogy igazi sztár legyen, egy feledhetetlen filmcsillag.

Eközben Adam, a Betty filmjét vezénylő rendező a felette hadakozó döntő hatalmak kereszttüzébe keveredik. Bár szinte hősként küzd a becsületéért, mégis megfosztják szereplőválogatói jogától, a felesége megcsalja, producerei irányítani akarják. Lassan úgy érzi, életét valami túlontúli elemi erő igazgatná valaki másnak a javára. Talán pont a Betty-ére, akinek annyira kell a szerep, és a rendező szerelme, hogy végre azzá legyen, aki mindig is szeretett volna: egy igazi filmsztár. Úgy néz ki valóra válnak Betty vágyai.

Azonban Lynch morbiditása az idill illúzióját nem hagyja célba érni. Egy új perspektíva révén ráeszmélünk, hogy a történet újrakezdődik, de immár minden a visszájára fordul. Lynch eljátszik a gondolattal, és eljátszik ugyanakkor a mi tűrőképességünkkel is: mi van ha a film első két órájában látottak nem igazak? Mi van, ha Betty nem Betty? Mi van, ha nem sikerül számára az amerikai álom valóra váltása? Mi van, ha a filmbirodalomban betervezett karrierje pont ellenkezőleg sült el? Mi van ha Rita csak egy ballépés, ugyanúgy a rendező Adam is, aki immáron öntörvényű, Betty ellen döntő filmes hatalom: nem modern hős, hanem a pokoli birodalom egyik bábjátékosa. Mi van, ha az egész csak álom volt, Betty vígasza a megaláztatásra, a szétcsúszásra és az őrületre, aminek részese kellett legyen vidékről való idejövetele után? Hollywood gonosz érintése a sötétségbe vezet. Dyane, a mi főhősnőnk, aki sorsát mit sem sejtve a sötétbe merészkedett hogy a gonosz elkerülhetetlen érintésétől szenvedjen. Betty csak egy idea, egy válasz arra, hogy a megalázott nő miként szerette volna túlélni a mélyrepülést a filmbirodalom poklában… Lynch meséje nem sikerdráma, hanem egy megalázott, huszadrangú színésznő szilánkokra tört és végső ábrándokba elfojtott életének pszicho-analízise.

Lynch kétszer meséli el a történetet, kétszer kezdődik el a film egyazon játékidő alatt, azonban relatív értelemben a végsőkig boncolhatjuk, hogy mindez időrendileg mikortól, milyen konkrét értelemben, miért, és hogyan történik. Egy olyan pszeudo intellektuális rubik kocka ez, melyet nehéz erő árán sem biztos, hogy képesek vagyunk egy szilárd magyarázattá, megoldássá kovácsolni. A rendező rafináltsága, megtévesztő narrációs megoldásai és szimbolika-rendszere becsapja a nézőt. Olyan állapotot utánoz le hiánytalanul a filmjében, melyben az álom a folytonos és következetes világ, míg a trauma terhe alatt a valóság válik töredezetté, görbévé, kuszává. A film félelmetes komplexitásához és fantáziájához már csak a nehezen analizálható jellege mérhető.

Azonban Lynch esetében megengedett a részrehajlás. A film logikai útvesztőjét kiaknázatlanul hagyva is átadhatjuk magunkat az impresszióknak, az érzelmi benyomásoknak és szuggeszcióknak. A film logikailag ugyan távol áll az ember hagyományos értelembe vett felfogóképességétől (de ez nem végletes akadály, nem a megfejthetetlenség magyarázata: a film igenis kibogozható), ugyanakkor érzelmileg épp ilyen közel állhat hozzánk. Betty/Dyane karaktere a film ezen vonatkozásának a legtökéletesebb epicentruma. Naomi Watts legkiforrottabb képességeit veti be a film első percétől az utolsóig. A jelenet a vacsoránál különösképp Watts legjobb momentuma, sőt nem félek messze menni: egyenesen a 2000-es évek egyik legjobb női alakítása. A megaláztatás pillanatait lassan átélő nő játéka azonosulásra invitál. Szenvedélyes szenvedés nézni azokat a reakciókat. Valamint a film egyenesen fürdik a Lynch hangulatban ami ezúttal mélysötét fenyegetést, és nyomasztó feszültséget eredményez.

Bár remek alakításokból jócskán akad a filmben, nem szabad elfeledkezni Laura Elena Harring-ről sem, és persze Justin Theroux-ról sem. Ahogy Watts karaktere, úgy a fontosabb mellékszereplők is egyazon álom-valóság polaritáson érvényesülnek, avagy két eltérő szerepet játszanak.

Az emocionális mélységeket, és annak főként sötéten szivárgó atmoszféráit Badalamenti zenéje szintén meghatározza. A morajlás és a szintetizátordallamok mintha külön életet élnének, és nem evilági kívülállóként, de "értőként" tolmácsolnák a szereplők mélymerűlését Hollywood káprázatba csomagolt bugyros poklában. A betétdalok úgyszintén frenetikusak. Pozitív kicsengésű dalszövegeikkel és bájos hangzásvilágukkal válnak a főhősnő érzelemvilágának metafóráivá, ugyanakkor a mélytónusú suspense szövetén már-már morbidnak hat a felcsendülésük. Az I've Told Every Little Star (Linda Scott) című dal talán mindközül a legmegbabonázóbb.

Lynch pszichonauta gépezete az elvont szürrealizmus modern és forradalmi archetípusa lett, mely olyan értelemben áll messze a hagyományos film fogalmától, hogy az józan ésszel aligha kimagyarázható. Az élő lélegző szürrealizmus ez, melyben az olyan egyszerű fogalmak, mint karakter, cselekmény, fordulat, valami egészen más,... torz jelenségekké, absztrakt, metafizikai formákká változnak, tökéletesen keltve annak a látszatát, hogy mindezek tudatalatti kivetülések, melyek együttesen formálnak egyetlen nagy álmot. Pontosabban egy Lynch által mesterségesen leimitált, tökéletes rémálmot.

Ajánlott azoknak, akik agytekervényeik minden szekciójával a film beláthatatlan végtelenségébe kívánkoznak elmerűlni, vagy egyedi sugallatú hangulati benyomásokra, feszültségre éheznek: Lynch világa ebben páratlan. A Lynch hangulat ma már fogalom és a Mulholland ennek energiájával a filmtörténet legszuggesztívebb és legprovokatívabb agyjátékává emelkedik . Azonban akik a filmtől azonnali szolid logikai magyarázatot kívánnak, azok ne kísérletezzenek. Ez nem a realizmus. Ez a tudatalatti költészete.

100%

Színes és absztrakt, ugyanakkor hátborzongatóan sötét és rémálomszerű egyensúlyozás egy megalázott nő vágyálmai és összeomlott valósága közt.

MACHETE

"Mit szolnál, ha megölnélek te kis majom?"

Készült: 2010

Műfaj: akció, thriller

Rendező: Robert Rodriguez

Főszereplők: Danny Trejo, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Jeff Fahey

Azóta várom a Machete-t, amióta előszőr felbukkant mint fiktív trailer a Grindhouse elején. Bár úgy érzem a sok várakozást alulmulta kissé nálam. A Terrorbolygó eleresztett fantáziája, és korlátlan gusztustalansága után Rodriguez-t sokkalta bátrabbnak gondoltam volna. Hogy mit vártam volna még el a Machete-től? Talán túl sok mindent ahhoz, hogy körűl tudjam írni. A lényeg a lényeg: nem kaptam meg, de totálisan becsapva sem érzem magam. Időszakonként kell egy-egy trash titán, egy exploitation (itt talán mexploitation?), slasher, meg húsdara. Tarantino és Rodriguez ennek a zsivány filmes irányzatnak a fénykorát hozták el nekünk, és bizony a Machete is fémjelezni fogja mindezt, tartson bármeddig is. 
A történet egyszerűségében maguk a humorosan kianázott klisék a legérdekesebbek. Bosszú film, nem sok fordulattal. Minden egyebet az erőszak, a fröcsögő vér és az alpinistakötélnek használt vékonybél pótolja. Természetesen didikért és a sima kerek popsikért, meg a vérgőzös akciókért részemről hi5 a rendezőnek. A karakterek hol laposak, hol egyszerűen okvetlen nagyoltak, rajzfilmes korszakomban tán bálványoztam volna is őket - annyira erőlteti ezt a film. Bár ez a fogás is része ennek a hullámnak.

Így összességében a Grindhouse ikertámadáshoz mérve kissé halkabban szólt ez a film, de tekintettel arra, hogy a műfaj nálam nem feltétlen igény, egy szezonra pont megteszi.

75%

ANTIKRISZTUS

"A természet a Sátán temploma."

Véleményem spoilereket tartalmazhat!

Eredeti cím: Antichrist

Készült: 2009

Műfaj: horror, dráma

Rendezte: Lars von Trier

Főszereplők: Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg

Trier...
A Dogville és a Táncos a sötétben ékes ikonjai után számomra zavarbaejtő fekete folt ez a film. Valóban személyes belső félelem a rendező mélyen sötét világából, vagy egy stílusosan kitervelt provokáció? A kérdés folyton előttem leng, de a válaszra valahogy mégsem vagyok annyira kíváncsi, a film által prezentált üzenet és végkövetkeztetés valami egyebet magyaráz. Elvonatkoztatás amihez elkél az emésztőpasztilla.

Egy házaspár egy életciklusát követhetjük figyelemmel. Gyermekük halála és annak gyászának feldolgozása a nő számára mérhetetlen teher, melyen nem képes túltenni. A sötét bánat, és depresszió lassan kiszámíthatatlan tűnetekké változnak. A pszichiáter férj minden erejét beveti, hogy változtasson a helyzeten, és megmentse feleségét az összeomlástól. Egy időre kiköltöznek az erdei nyaralójukba, ahol a nőnek szembesülnie kell félelmeivel, azonban minél mélyebbre ásnak a gyászban, annál közelebb kerülnek a nő megmagyarázhatatlan viselkedésének indítékaihoz, mely jócskán túlmutat a lélek betegségein is. A természetben maga a gonosz lakozik, gyermeke pedig a gonoszság messiása, a természet legszebb teremtménye, maga a NŐ!
A sötét mítosz mely a filmet is foglalkoztatja egy kicsit mindenki félelme, de Trier vizuális agymenése új okot és eredetet ad a gonoszság fogalmának. Terítéken a nő, mint eleven Antikrisztus. "A természet a Sátán temploma" - Trier-nek baljósan és kísértetiesen igaza lehet. A nő a természet legnagyobb gyönyöre, egy forrás, egy bálvány - kimondatlan logikáját a rendezőnek így képzelem. Ergo: a női nem maga a gonosz epicentruma... (?) Világképem szöges ellentéte született meg Trier elképzelésében: számomra a nő minden de nem maga a gonosz. Trier komolyan gondolja? Vagy csak simán jóleső érzés megjátszani amint sorozatosan belerúg a szebbik nembe, aztán háttérből nézi, miként reagálja le mindezt a közönség? Vagy csak az egész az én individuális értelmezésem hibás asszociációja? Nehezen elfogadható üzenet ez, provokatív fantáziavilágba ültetve.
A film vizualitása roppant eredetiségre vall. Egyes jelenetek festői árnyalása, szinte trip-szerű lassítása és tompítása már harapható sötétséget szül, lélegezhető melankóliával. A naturalista ábrázolásért nagy pacsi a rendezőnek. Végtelen ingerküszöbömet megsímogatja az ilyen eltökélt, burkolatlan, kifejező látásmód (gondolok itt a véres jelenetekre - bár a korlátokat ismerem: a többség elszörnyedne, így nem tenném a vitrinbe a képsorokat.)
A fűben dögledező róka egyenesen ijesztő volt, bár CGI eredménye - mi lett Trier dogma szándékaival? Feladta a hitvallását?
Dafoe alakítására kevesebbet egy közhelynél is: OK!!!
Charlotte Gainsbourg-ot meg lehet, hogy nem akarom többé filmben látni 

Összegzésnek egy nem hétköznapi film a legmagasabb hatványon, igazán egyedi megvalósításokkal, gyenge idegzetűek ellen végzetes fatális szuperfegyver.

80%

HALÁLSORON

"A szeretetüket használta fel ellenük, és ez így megy minden nap, szerte az egész világon."

Figyelem! A véleményem spoilereket tartalmazhat.

Eredeti cím: Green Mile

Készült: 1999

Műfaj: misztikus, dráma

Rendezte: Frank Darabont

Főszereplők: Tom Hanks, David Morse, Michael Clarke Duncan

Egyszerűen imádom ezt a fenomenális filmet. A nagyszerű rendezés és a briliáns alakítások i-jére egy igazán elsőrangú atmoszféra elsöprő hatása teszi fel a pontot. Masszív három órás játékidő, ami nem hagy maga után kívánnivalót: a film minden mozzanatának egy sajátos jelentésvilága és tartalmisága van mely maradéktalanul fenntartja az érdeklődést (legyen szó a Percy által keltett belső viszályról, a kivégzések feszültséggel teli folyamatáról, Csengettyű úr rácsodálkozást követelő mutatványairól, Wild Bill őrjöngéseiről, Edgecomb egészségügyi problémájáról, vagy éppen Coffey kisugárzásáról).
A történet egy roppant mély karakterdrámával indít melynek legfigyelemreméltóbb jellemzője a szereplők jellemkülönbségeinek hatásos érzékeltetetése. Például Percy elfogadhatatlan, kicsapongó, szánalmas, erőszakos, és erkölcstelen viselkedésének tűkében látjuk és érezzük igazán, hogy az őrök (főként Edcombe és Brutal) milyen nyíltszívű, temperamentumos egyének, előítéletektől mentesek, az emberség és az erkölcs megtestesítői, a becsületesség alfái és omegái. Mindez a King - Darabont - Szereplők mesterhármasának páratlan eredménye. Ez az irányvonal a film végéig hibátlanul fennmarad, azonban a film egy határozott fordulattal Coffey szerepköréből kiindulva egy megkapó, lebilincselő misztikus történetként épül tovább. Coffey csodatettei, és szinte pulzáló ártatlansága új aspektusba helyezi a már említett karakterek eltérő színű tulajdonságait is. Edgecomb-nak lassan rá kell ébrednie, hogy Coffey éppoly ártatlan, mint amilyennek tűnik a viselkedése alapján. Kettejük kapcsolata Edgecomb számára valami új, természetfeletti csoda megtapasztalását ígéri, de ugyanakkor egy gyors, és elkerülhetetlen sodródást egy igazságtalan végkifejlet irányába.
Coffey krisztusi tragédiája elkerülhetetlennek látszik, mely nyomán mély melankólia ülepszik a film végére, - úgy a nézőre is - és hosszú ideig nem ereszt.
Coffey képessége bizonyos értelemben igazságot szolgáltat, azáltal, hogy megváltó módjára bünteti meg a gonoszságot: Percy-n keresztül végez Bill-el, magát Percy-t pedig az őrületbe süllyeszti. Azonban Coffey maga nem részesül az igazságból. Csak azon kiváltságosak láthatják a csodát benne, akik mellette voltak és "nem gyűlölték" - bár a kivégzése így nekik fájt a legjobban. A laikusok, mint háborodott farizeusok szánalmat és sajnálatot nem érezve kárörvendtek a csoda a fény, és az élet megalázásán.
A film minden mozzanata valami egyedit sugall, sajátos üzenetet hordoz, de összességébe véve rólunk szól, és emberi tulajdonságaink sokféle aspektusáról, a perverz aljasságtól, a gyáva szánalmasságon át, a bátor becsületességig - szándékosan elkövetett jótettek felemelő érzéséről, de ugyanakkor emberi hibából-félreértésből adódó, nyugodni nem hagyó igazságtalanságról, melynek tragédiája lelkünk legmélyebb traumája. 

Halálsoron - egy mindenki számára kötelező film, mely méltán a filmtörténet egyik - ha nem épp - a legszebb mozgóképes csodája.

100%

VIHARSZIGET

"Jobb meghalni jó emberként, mint szörnyként élni tovább..."

Figyelem! Véleményem spoilereket tartalmazhat!

Eredeti cím: Shutter Island

Készült: 2009

Műfaj: thriller, pszichológiai

Rendező: Martin Scorsese

Főszereplő: Leonardo DiCaprio, Mark Ruffalo, Ben Kingsley

Semmi spoiler, semmi információ áramlás a megtekintése előtt... jófármán a műfajt sem tudtam, csak a rendezőt, a címet, és a főszereplő színészt. Mégis 20 perc eltelte és némi spekuláció nyomán rögtön szöget vert a fejemben a megoldás amire a film is a végén kilyukadni kívánkozott.
Ez a katarzis majdhogynem teljes elmaradását vonta maga után, de a garancia az elégedettségre nem foszlott szét, és ez főként a rendezésnek köszönhető. Scorsese neve egy lapon emlegetve a pszichológiai tartalmisággal már fogalom a filmtörténelemben, és új filmjével bizony méltóan követi a vonalat. A pszichózis központjában immáron di Caprio, aki egy felettéb furcsa közegben, egy még annál is hátborzongatóbb történetben találja magát... a saját elborult elméjének csapdájában. A cselekmény lassú, magabíztos előrehaladása, a mély örületet lehelő közeg, folytonosan baljós atmoszféra, remek színészi alakítás egyvelege képezi a filmet.
Di Caprio nem hagy maga után kívánnivalót, sőt a film végén ámulatba ejtően brillírozik. A tiszteletre méltó sir Ben Kingsley pedig épp olyan bájos és nagyszerű, mint amilyennek neki lennie kell. Ráadásnak kellemetes meglepetés volt Jackie Earle Haley (az örök Rorschach) George Noyce-ként.
Ugyan mint mondtam, a végső csavar nem ütött akkorát, mint azt a rendező szánta volna - gondolom - , de a teljes igazság apránkénti lelepleződése megért egy hatásos rácsodálkozást. Anagrammák, kifordított víziók, szerepjáték - minden ami a filmben szerepet kapott egy másik világ, egy valóság másként értelmezett elemei, melynek leleplezése abban a bizonyos csavarban kulminál. Minden apró részlet, mozzanat jelentősséggel bírt, melyet azonban egy lelki trauma alatt megtört elme egy szürreális világgá torzított.

A film végi idézet deja-vu, ugyanakkor nyugtalanító.
A film összességében zseniális munka, azonban az abszolút mind-fuck elmaradt. Ahogy nem épp világmegváltó film, úgy a viszonylagos cselekménybeli fail sem a világvége. Én elkötelezem magam még néhányszori újranézését.

90%

EREDET

„You mustn't be afraid to dream a little bigger…”        

 Eredeti cím: Inception

Készült: 2010

Műfaj: sci-fi, thriller, akció

Rendező: Christopher Nolan

Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Joseph Gordon-Levitt, Ellen Page, Tom Hardy, Ken Watanabe, Cillian Murphy, Marion Cotillard

Mr. Nolan. Maga tudja, hogy Ön egy zseni? Ha nem is növesztett szárnyat még, azért tudatában kell, hogy legyen képességeinek, mert ilyen masszív nyári mozgóképes orgiát nem cseszett a világ, mint amilyennek szülte az Eredetet. Ha két szóban jellemezhetném a rendező munkáját, akkor azt mondanám: VIZUÁLIS, INTELLEKTUÁLIS. Ugyanez elmondható lenne a filmről is, de csak lenne, mert bárhogy is akarnánk erről a filmről, nem lehet csak két szóban beszélni, egyszerűen pofátlanság volna (bár az összes szó is kevés, hogy leírjam mit képes ez a mozi ébreszteni az érdeklődő nézőben)– és akkor most tessék petíciót adni, hogy lassan szálljak le a rózsaszín felhőbuborékjaimról, de nem fogok. Jó ez így. :D

            Nolan a tudatalatti rejtelmeibe kalauzol el minket, melynek sajátos világot teremtett precízen kiszabott mesterséges játékszabályokkal. Saját mítosz ez, mely nem tagadtan merít létező tapasztalatokból, hogy aztán mégis felül emelkedjen mindenen, amit eddig valaha is a témát illetően fantáziánk el mert szellenteni az idők során. Mint akció film egy az egyben innovatív, látványos. Mint lélektani dráma, érzékeny, őszinte, sallangmentes. Mint pszichológiai-filozófiai teória egyenesen kimagaslóan okos, magával ragadó. A film bármit is érint, ha csak egy fuvallatnyit is felszippant egy eszközből, kincsként adja tovább a nézőnek.

            A történet abszolút eredetisége a film elsőszámú masszív erőforrása, mely sok más filmtől eltérően maga viszi a hátán a remeklő színészeket. A karakterkészlet ugyan változatos, de Cobb és nem könnyűsúlyú személyiségét leszámítva a többi karakter leginkább a csapat megnyerő összképében, imázsában válik szórakoztatóvá. Nyoma sincs erőltetett hősöknek, túldalolászott hazafiaknak. Intelligens úriemberek, akik jól összeszervezik a dolgot, és két poén között lopnak egyet-egyet… álmokból. Alapjáraton is meredek és lenyűgöző ötlet már csak hallásból is, de leginkább a film azzal fekteti két vállra ízlésbingyóinkat, hogy a tolvajkodó kis csapatot egy olyan bevetésre indítja, melytől a szék alatt keressük az állunkat… de csak utólag. Lehajolni nem enged, míg nincs vége a bulinak… D

            A cél: immáron nem kilopni részleteket célszemélyek tudatalattijából, hanem beültetni kellene egy ideát, egy ötletet, mely képes az alanyt arra sarkalni, hogy a való életben módosítson elvein, olyasmit cselekedjen, melyet ez a mesterséges „parazita” parancsol. Az út veszélyes. 3 álom síkon kell átverekedniük magukat a tökéletes bűntény elkövetése érdekében, megküzdvén a tudatalatti védelmi rendszerrel, veszedelmes akadályokkal. Cobb azonban tudja, hogy miként kell sikerrel járniuk, és hogyan lehet végrehajtani ezt a cseppet sem egyszerű feladatot. Magabiztos tudásának eredete azonban egy mélyen sötét ködfolt a történeten, mely egy személyes tragédiát, és rengeteg bűntudatot takar. A csapat szervezkedése után elkezdődik a hajsza a tudatalatti síkjaiban, azonban a projekciók veszélye mellett új ellenséggel is szembe kell nézzenek: Cobb labilis szub-állapota projekcióként beivódik a küldetéseikbe, és szabotálni kívánja azokat. Leonardo di Caprio érces cinizmussal hozza a kissé keseredett figurát. Játéka nem spontán kiemelkedni akar, beépül abba a melankolikus, bűntudattal itatott, ellentmondásos karaktertörténetbe, amit a rendező szánt neki. Leo természetes, de ugyanakkor kellően súlyos teljesítményt hoz – nem lopja el más előle a filmet, vezér karakterre teremtetett, grammra kimérve meg is marad annak. Ez főként annak is köszönhető, hogy a többi karaktert a történet nem próbálja többé tenni, mint amire a tárgyilagos célja megkívánta. Cobb-on kívül nincsenek szanaszét és fölöslegesen ágazó, fárasztó, karakter dramatizációk – lehet ez másnak hiányozni fog, de én így láttam kézenfekvőnek, ahogy a rendező ábrázolta őket. A film egészét lefoglalja és uralja az álmok világa és annak akcióban és látványban dús bája, már-már önálló szereplőként elevenedik meg maga az eszkalálódó, fokozódóan izgalmas történet. Az szintekbe rendezett álmok szinte organikusak, sugallnak, hangulatuk van, meglepetéseket okoznak. Persze ettől még a karakterek adott helyzetekben kibontják tulajdonságaikat, és más-más módon szórakoztatnak, és adnak önmaguknak jelentőséget. Arthur, aki bravúros akrobata mutatványaival elmossa minden kor legbombasztikusabb harcjeleneteit is, ugyanakkor folytonos áldozata Eames csipkelődéseinek. Kettősük szolgálja a tudatosan kimért, remek poénokat. Marion Cotillard Mal-ként kísértetként szivárog be alkalmanként a történetbe, a film Mal és Cobb kapcsolatát illetően tud a legmélyebben sokkolni. Hatalmas dicséret Cillian Murphy-nek, nagyszerűen játszott, reakciói telitalálatok. A sorolást pedig inkább abba is hagyom, kollektívé az egész színészgárda nagyszerűen teljesít.

            A forgatókönyv és a rendezés a higgadt, eltökélt és lelkes profizmus színeit adja. A kijáró dicséretet meg elelőlegeztem a bekezdésben is, de ha a néző egyre mélyebbre ássa magát a filmbe, nem győzhet gyönyörködni benne. A történet vezetése fokozódó izgalmakat okoz, mely a cselekmény végén levő katarzisban kulminál, melynek nyomán nem maradnak elvarratlan szálak, Nolan még egy varrótűnyi mikro lyukacskát sem vétett el – legfeljebb néhány szuverén teória gyártására alkalmatos képletet ismeretlen számokkal. :D Ennek nyomán a film rajongói és érdeklődői körében hosszú-hosszú időkig vitatni való ínyencség marad. Sőt akár a film egésze is lehet egy nyitott kapu, amit mindenki oda tesz ahova akar.

            A film tehát felépíti saját világát, saját szabályokkal, fogalmakkal, melyeket teljes igyekezettel magyaráz (csak győzzük tartani az iramot, és fogadni az információkat) – és mindezt totálisan ki is használja. Emellett nagyszerű, változatos helyszínekkel szolgál. A digitális látványtervezés a top-on van, de ami igazán megragadó, az a természetes berendezés, és látványtervezés. Gondolok itt pl Saito tárgyalótermére, ahol nem győztem lesni a falon levő ábrákat, fényes csillárokat. Mondhatni minden, ami a kamera perspektívájába került ebben a filmben, az abszolút szemétgyönyörködtető tökélyre lett kihegyezve maximális sikerrel. Az akciójelenetek pedig dettó. A legnagyobb és legdurvább vizuális fogása a filmnek szerintem Arthur szállodai közelharca, a forgó folyósón (DUBLŐR NÉLKÜL GYEREKEK!!!). Brutálisak azok a mozdulatok, kamerabeállások, stb. A Matrix bullet time-ja se volt semmi, de ez itt MINDEN.

            És persze ki se felejtsem Hans Zimmert, aki ismét remek hangulati zenét komponált. Nem feltűnő, nem az évszázad melodikus score-jára pályáz, egyszerűen atmoszférikusságával felteszi a pontot a film amúgy is kitűnő hangulatának i-jére. Megragad, akár a film, így ez sem lesz könnyen felejtős. Tudjátok: a parazita, mely behálózza az agyunkat. :P

            Nolan megérdemelné, hogy az Akadémia immáron keblére ölelje. Több mint 10 éve dolgozik ez a félisten, és eddig egyszer sem hibázott, most meg képes volt legyártani egy igazán eredeti szerzői filmet, amitől az ember úgy érzi megérte megnézni, mert nem csak színes CGI-vel vagy öncélú ál-brutális véres kaszabolással, vagy plázacicák mű valagával csalogatja a nézőket a moziba.  Nolan ezzel a filmmel beszólt a popcornt gyártó pénzéhes fasziknak: „You mustn't be afraid to dream a little bigger…” Az Eredet az a film, ami pozitív értelemben lóg ki a sorból a sok amerikai szemét közül – végre valahára. Nincs az a kaptafa, amire dobni lehetne – még ha sokan akarni is fogják (ez sem lehet mindenki filmje). Legfeljebb a filmes polcomra dobom majd, ha kijön DVD-n. :P

 

100%

INCEPTION

Christopher Nolan egyike kedvenc rendezőimnek - ez egy korábbi bejegyzésemből is kiderülhetett. Az elme misztikummal teli labirintusában bolyongó, a morális züllést megfestő, hangulatban gazdag és látványos filmjei a modern mozizás fenegyerekévé léptették elő a rendező urat, és egyben Hollywood nagy reménységévé, aki bátran szakít a megszokott, már-már sablonná és klisévé kopott amerikai filmes stíluseszközökkel. Első robbantása a Memento, egyedi történetvezetésével, és karakterábrázolásával méltán került a 90-es évek végének egyik maradandó kult darabjának.
Azonban a nagy közönség számára akkor vált ismertté, amikor feltámasztotta poraiból a Batman filmeket. A korábban nevetségessé degradált, és a sárga földig lealázott képregényhőst új szintekre emelte, és eddig kétszeri alkalommal röptette újra a mozikban hatalmas sikert és elismerést megnyerve magának. Az új Batman filmek, mint szocio-thrillerek az elmúlt évtized legfelkapottabb, és legfontosabb filmes darabjaivá emelkedtek. Azonban a rendező nem enged a kötélnek, sem a skatulyák hívogató szavainak, és a Batman széria mellett saját ötletekkel is foglalkozik. A Batman Begins és a The Dark Knight között például a Tökéletes Trükk bravúros regényéből készített éppoly káprázatos, fordulatos, izgalmas filmet. Túl a The Dark Knight-on sem cselekedik másképp, azonban most egy teljesen saját ötlettel szolgál, melynek címe Inception (magyar fordítás szerint Eredet). A filmről nem sokat tudni, mindössze a két trailer alapján tudatosulhat bennünk, hogy egy igényes sci-fi elébe nézünk, mely egyaránt lesz mozgalmas akciófilm, és filozófiai mű.

Íme az ütős kis trailerek:

www.youtube.com/watch?v=7DwuVKfjctk
www.youtube.com/watch?v=S3XzUYd6nrU

A film tartalmáról nem tudni sokat, köszönhetően, hogy egész ügyes titok övezte a munkálatokat, azonban hamarosan beindul a marketing kampány. Korábbi interjúkban osztották meg véleményeiket a színészek a filmről, miszerint könnyen meglehet, hogy egy Mátrixhoz hasonlatos filmes filozófiai dömpinghez lesz szerencsénk, amitől elszáll majd az agyunk. Úgy legyen. És ha már színészek, akkor a nevek sem maradjanak el: Leonardo di Caprio, Ken Watanabe, Marion Cotillard, Ellen Page, Cillian Murphy, Michael Caine. Mind nagyszerű színészek, többen közülük Nolan visszatérő munkatársai, akik a rendező filmjeiben sosem hagytak kívánnivalót maguk után. Hát ez lenne a számomra legjobban várt produkció a 2010-es évben, melynek amerikai premierje július 16.-án esedékes.

És ha már Nolan kapcsán a Batman is említésre került: az Inception munkálatainak befejeztével a rendező készen áll a harmadik, és egyben befejező újkori Batman film elkészítésére. David S Goyer, a Batman filmek forgatókönyv szolgálatosa, ott is hagyta nem rég indult sorozatát a Flash Forward-ot (mely úgy néz ki nézőhiány miatt lassan a befejezésére hanyatlik), hogy Nolan-al megkezdjék a munkálatokat a történeten. Egyelőre, leszámítva, hogy az utolsó Batman film lesz a harmadik (trilógiává bővítvén a szériát), és ezennel végleg lezárul a Sötét Lovag pályafutása, nem sok egyebet tudni, hogy mi vár ránk. A lényeg, hogy magasat kell ugrani, hogy túlszárnyalják azt a lécet, amit a The Dark Knight-al hoztak létre.
De ne feledjük, Nolan addig sem hagy unatkozni minket: július 16.-án Inception a mozikban.

Jacob és a Nemezis

Jacob és a Nemezis

Korábbi posztomban a LOST egyik központi rejtélyével foglalkoztam, mégpedig Richard Alpert karakterével, kinek kapcsán számos érdekfeszítő teória keletkezett a rajongók által. A következő, és egyben S06 premier-előtti utolsó LOST cikkem immáron azon jelenségről mesél majd terjedelmesen, mely – sokak szerint – a sorozat legelemibb konfliktusa, és eme konfliktus fogalomtára körülöleli a sorozat teljes egészét. Ez pedig nem más, mint az 5-dik évad végén bemutatott Jacob és Nemezise „párbaj”.

Fekete és Fehér

Anno a sorozat legelején John Locke, amikor megmutatta Walt-nak a blackgammon titkait így szolt: „Két játékos: egy világos (fehér) és egy sötét (fekete)”. A sorozatban több alkalommal is visszatér a két ellentétes szín motívuma, mely talán a jó és a gonosz harcának örökös, találó szimbóluma. Jacob és Nemezise (neve egyelőre nem ismert) e két szín megtestesítője, mint ahogy azt a S05 fináléjában láthattuk: Jacob a fehér inges, a Nemezis a fekete inges. Jacobról először a harmadik évadban vehetünk tudomást, mint kiderült a Többiek vezetője ettől a titokzatos személytől kapja az utasításokat. Jacobot először egy kunyhóban láthattuk, és hallhattuk a dzsungel mélyén. Locke vele való találkozása felettébb kísértetiesre sikeredett. Arcát nem láthattuk, mély és zord hangján segítséget kért Locke-tól. Mint később kiderült, nem a kunyhó Jacob állandó lakhelye, hanem Tawaret szobrának alapzata. Ez talán arra adhat sejtetést, hogy félreértés történt, és a kunyhóbeli kísérteties személy maga a Nemezis. De mielőtt ebbe belebonyolódnánk elég csak arra emlékezni, hogy Jacob a sziget „legmasszívabb” rejtélye volt több mint két évadon keresztül. A két titokzatos alak jelenléte akkor vált igazán egyértelművé, amikor a sorozat meg is mutatta őket. A két különös alak meglehetősen emberi, de ettől független nem kizárt, hogy természetfeletti hatalmakkal rendelkeznek. Mondhatni ők a Sziget legmagasabb rendű hatalmai. A „fehér” Jacob, és a „fekete” Nemezis, már évszázadok óta a Szigeten tartózkodhatnak, ahol háborújuk mélyen a múltba nyúlhat vissza. A S05 fináléjának nyitójelenetében láthatjuk, amint Jacob a Sziget felé közeledő – valószínűleg – Fekete Szikla vitorlás hajóra várakozik a parton. A Nemezis csatlakozva Jacobhoz a hajóról kérdezősködik. Rövid párbeszédük egyszerre ledöbbentő, és sejtelmes. Már régóta fennálló konfliktusukat ellentétes világnézetük még jobban élezi. Míg Jacob hisz az emberi jóságban (ezért hoz embereket a Szigetre), addig a Nemezis véleménye merőben eltérő: „Idejönnek, harcolnak, pusztítanak, züllesztenek. Mindig így végződik.” Ez azonban korántsem győzi le Jacob lelkesedését, így a Nemezis reakciója lesújtó: ha megtehetné megölné Jacob-ot, de mivel nem teheti, egyszer majd megtalálja a kiskaput…

A kiskapu

A 19. században mondhatni a Nemezis hadat üzent Jacob-nak, jelezve, hogy majd egyszer megtalálja a módját, hogy hogyan végezhet vele. Mivel – vélhetőleg – a Nemezis nem ölheti meg Jacobot közvetlenül, ezért a kiskapunak, mint módszernek, valaki másnak kell lennie. Talán azért hoz embereket Jacob a Szigetre hogy megvédjék őt? Vagy talán az egész játékuk része, melyben az emberek, mint közvetett eszközök vesznek részt? Ez a része a dolognak még korántsem világos. De a kiskapu stratégia tükrében érdekes visszamennünk a sorozat legelejére, pontosabban idővonalban a 815 utasaihoz, hogy az elméletet fontolóra vehessük.
Jacob korábban tett látogatásokat a 815 túlélőinek életében, mégpedig különböző időpontokban. Például Kate-et, és Sawyer-t gyermekkorukban kereste meg, Jin-t és Sun-t esküvőjük napján, Locke-ot azután, miután apja kilökte a nyolcadik emeletről (úgy néz ki visszaadta az életét), Sayid-ot az Oceanic6 hazatérte után, felesége halála napján, Jack-et mikor rezidens sebészként bekerült apja mellé a St. Sebastien korházba, Hurleyt szintén a hazatérés után. És ami érdekes ezen találkozásokban, hogy Jacob mindannyiukat megérintette. Bizonyos elmélet szerint az érintéssel Jacob mintha megírta volna ezen személyek sorsát, és elhívta volna őket a Szigetre… Talán az egész Oceanic 815 zuhanás, és minden egyéb ami 5 évad alatt történt ennek az „embernek” a műve? Ő toborozta maga köré a kiválasztottakat, és társaikat, hogy megvédje magát?
A 815 lezuhant 2004 szeptember 22.-én a Szigeten. A túlélők hamar ráeszméltek arra, hogy egy nem szokványos szigeten landoltak. Hogy nincsenek egyedül a Szigeten, és ki vannak téve a Többiek fenyegetésének, az még korántsem minden. A füstszörny, a Sziget egyik nagy misztériuma jelentős veszélyt jelent számukra.
Egy elmélet szerint a füstszörny, azonos a Nemezissel. Amint a túlélők landoltak a Szigeten, a szörny azonnal felfedte jelenlétét, és utána számos más alkalommal riogatta, fenyegette, gyilkolta a túlélőinket. Talán a megfelelő személyt kereste a piszkos munka elvégzésére, azt a bizonyos kiskaput? A szörny tulajdonságai közé tartozik, hogy belelát az emberek fejébe, emlékeket rögzít be, és amint a Dead is Dead epizódban láthattuk, ítélkezni tud az emberek felett. Egy másik elgondolás, hogy a Nemezis (füstszörny) képes felvenni más emberek alakjait, pontosabban elhunyt emberek alakjait. Pl ilyen úton tett próbára számos személyt, hogy megjelent egy elhunyt hozzátartozó alakjában. Talán ez a módszer arra, hogy meglelje a megfelelő kiskaput… Ilyen megjelenések Jack elhunyt apja Christian, Eko testvére Yemi, vagy Hurley képzeletbeli barátja Dave (?). Mondhatni eddig a teljes sorozat alatt, párhuzamban a Nemezis ott figyelt a háttérben, és kereste a megoldást ellensége, Jacob kivégzésére. John Locke kezdetektől fogva a hit embere volt, hajszolva a végzetét, és rendeltetését a Szigeten. Később még Ben-t is jóformán kiütötte pozíciójából, és a Többiek vezetője lett. A Nemezis megtalálta Locke személyében a kiskaput… Terve emberi perspektívából korántsem volt egyszerű, de a kivitelezés mesterire sikerült. Egyetlen megoldás Jacob kiiktatására: Locke helyébe lépni, és manipulálni a nagy manipulátort, Ben-t.
Miután az Oceanic 6 hazatért a szigetről, Locke elszánt terve volt, hogy visszahozza őket a Szigetre. A Nemezis kihasználva az alkalmat, meggyőzte Locke-ot, hogy meg kell halnia annak érdekében, hogy visszahozza barátait. Locke pedig hajlott az önfeláldozó hős szerepére. Kijutott a Szigetről, és meg is halt. Barátai pedig felemás sikerrel, de visszatértek, és magukkal hozták Locke holttestét is. A Nemezis rögtön lépett, és felvette a halott Locke alakját, és elindult hogy egyengesse az utolsó száz métert, és végre végrehajtsa ördögi tervét. Kihasználva az időutazás jelenségét egy pontban eltalálta az igazi Locke feltűnését, és Richardon keresztül adott utasítást arra, hogy vissza kell hoznia barátait, és ennek érdekében meg kell halnia. Mivel senkinek sem tűnt fel, hogy a feltámadt Locke, valójában a Nemezis (ÁlLocke), Ben is szinte megalázkodik előtte.
A Dead is Dead című epizód utolsó jelenetében megérthetjük a Nemezis végső tervét. Ben lemegy a Templom alagsorába, hogy a füstszörny ítélkezzen felette. ÁlLocke (Nemezis/füstszörny) elkíséri. Ben bezuhan a templom alagsorába, ÁlLocke pedig elmegy kötelet hozni… legalábbis csak azt mondja, hogy elmegy kötelet hozni. Felveszi a füstszörny alakját, és megjelenik Ben-nek. Emlékképeken át, szembesíti a volt vezetőt a hibáival, és bűneivel, azonban megkegyelmez neki. Majd a füst visszahúzódik, és Ben figyelmén kívül felveszi elhunyt lánya Alex alakját, akire Ben hallgat (egy halottnak vélt személy megjelenése nem kis hatást érhet el). Alex agresszívan megfenyegeti Ben-t, hogy kövesse Locke minden utasítását, vagy hanem saját kezűleg végez vele. Ben máris fel van ültetve. Míg Ben maga alatt van, Alex (füstszörny) eltűnik, újra felveszi ÁlLocke alakját, s mintha mi sem történt volna, megjelenik a kötéllel, hogy kisegítse a lentrekedt Bent. Később Ben elmondja Locke-nek a tapasztalatát Alex-el, és hogy követi Locke minden utasítását. Ezzel ÁlLocke megbizonyosodott, hogy bármit kér a megvezetett Ben-től, az cselekedni fog – a terv működik. Ezért utasítja is, Jacob meggyilkolására. Ben, aki egész életén keresztül Jacob utasításait követte, holott sosem látta, megtalálta személyes okait, hogy bosszút álljon rajta. Ben annak ellenére, hogy mindig a Sziget szolgálatában érezte magát, megbetegedett, konfliktusokba keveredett, és elvesztette a lányát. ÁlLocke rátapintott ezekre a tényezőkre, és Ben-t a lelkétől és gyengepontjaitól fogva manipulálta, és bujtotta fel Jacob megölésére. Ben, pedig végre is hajtotta. A nagy manipulátor tökéletes manipuláció áldozata lett. Mikor Ben és ÁlLocke megérkeznek Jacob otthonába, Jacob felismeri Nemezisét: „Úgy tűnik megtaláltad a kiskapudat…” A bosszútól elvakult Ben nem láthatja át a dolgot, és válaszokat követel Jacobtól. Azonban az nem hátrál meg Ben fenyegető magatartásától, sőt, mintha még önmaga ellen provokálná. Így Ben habozás nélkül végez vele. A haldokló Jacob utolsó szava („Jönnek…”) hogy mire vonatkozik, az csak ezután derülhet ki. ÁlLocke elég elszörnyedt arcot vágott e mondat hallatán, majd utolsó döfésként a tűzbe rúgta a haldokló Jacob-ot.
Egy másik igencsak elterjedt és gyakran vitatott elmélet teljesen megegyeztethető a fent leírtakkal, azonban ez esetben a teória kettéválasztja a Nemezist és a füstszörnyet. A füstszörny esetében találhatunk a sorozatban számos utalást, mint védelmi rendszerre, megnevezést mint Cerberus, Hádesz kutyája, a pokol kapujának őre. Ha a Nemezist, mint természetfeletti gonosz személyiséget fogadunk el, akkor a füstszörny lenne a „kutyája”? Mint Hádesz-nek Cerberus, vagy Anubisznak a fekete démonja? (Utóbbinak ábrázolását a Templom alagsorának falán is láthattuk, amint a holt lelkeket Anubisz a démonja jelenlétében mérlegeli.) Mivel nincsen bizonyíték sem megerősítésére, sem cáfolására annak, hogy a szörny azonos-e vagy sem a Nemezissel, ezért mindkét elmélet egyaránt lehetséges.

Kik ők?

Leszámítva, hogy ez a két különleges személy a távoli múltba visszanyúló harcot vív egymással, nem sokat tudunk róluk, származásukról, kilétükről, természetükről. Jóformán egyelőre szinte semmi szilárdat nem tudunk róluk. Hogy kik, vagy esetleg mik lehetnek – vagy az alkotók milyen motívum alapján alkották meg őket –, arról akad néhány elképzelés.
Bibliai vonatkozás. Jacob nevéből kiindulva, valamint a sorozat gyakori bibliai inspirálódásából kiindulva egy elmélet szerint a két személy Ézsau és Jákob. Isten jobban szerette Jákobot, mint Ézsaut. Jákob ügyes csellel verte át számos alkalommal testvérét, aki ezért kereste az utat, hogy bosszút állhasson Jákobon. Később kibékültek.
Egyiptomi mitológia. Az egyiptomi elmélet szerint Jacob Ozírisz lenne, míg a Nemezis Seth. Seth a sötétség és káosz istene volt, aki két alkalommal ölte meg testvérét Ozíriszt, először egy késsel. Seth feje egy fekete – azonosíthatatlan – állatfej, azonban gyakorta jelent meg más alakban is (!!!). Ozírisz Seth aljas cseleinek volt gyakori áldozata, azonban amikor bajba került, mindig valaki a segítségére sietett, például Ízisz („Jönnek…”).
Jacob mint Jákob, Ozírisz, Sobek; Nemezis, mint Ézsau, Seth, Anubis, Apep, vagy éppen Sátán… Eme két furcsa szerzetről oldalakban lehetne felsorakoztatni a temérdek sok teóriát. De ne feledjük ezek „csak” teóriák. A fent említett Kiskapu teória véleményem szerint nagyszerűen működik, és szeretném, ha az elképzelés valóban így lenne, és a hamarosan érkező 6-os évad ezt a vonalat bontaná tovább a narratívjában. De ettől függetlenül megtörténhet bármi, és ez is csak azért biztos, mert a LOST-ról van szó. Legyen szó bármiről, a végső szó az alkotóké, és hamarosan hetenként adagolva közzé is teszik, saját elképzeléseiket, melyet lelkesen ajánlanak a rajongóknak, mint KIELÉGÍTŐT, MEGDÖBBENTŐT, SOKKOLÓT, EDDIGI LEGJOBBAT.
Várjuk. LOST S06 premier február 2-án. Már csak 17 nap.