A TETOVÁLT LÁNY

Eredeti cím: The Girl With the Dragon Tattoo

Készült: 2011

Műfaj: krimi, thriller, dráma

Rendező: David Fincher

Főszereplők: Daniel Craig, Rooney Mara

A különc hősnő, Lisbeth Salander történetéről a híres svéd író Stieg Larsson összesen 10 könyvet készült írni, ám 2004-ben bekövetkezett halála miatt a nagyszabású regénysorozatból mindössze három jelenhetett meg. Larsson még csak műveinek nagy sikerét sem élhette meg szívrohama miatt, pedig távozása után a három Millennium kötet több mint 65 millió példányszámban kelt el. A svéd adaptáció-sorozatot Niels Arden Oplev rendező kezdte Noomi Rapace és Michael Nyqvist főszereplésével, ami főleg Rapace-t emelte azonnal sztár-státuszba – azóta a hollywood-i blockbusterek arca is lett az első tetovált lány a Sherlock Holmes folytatásban, valamint hamarosan újabb kult-jelölt filmben bukkan fel Ridley Scott rendezése alatt (Prometheus). Az amerikai adaptáció már nem sokkal a regény sikere után szóban forgott, azonban míg kész projekttel nem rukkoltak elő, valamit Fincher is más filmekkel foglalkozott, addig a svédek beelőztek. A svéd trilógia első felvonása beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a siker garantált volt, de a rendező-jogi staféta átadása a következő két részre mintha kiszippantotta volna a trilógiából az erőt, és az eredmény egy TV-s film zamatú felszínes próbálkozás lett. Ha elsősorban nem is (a történet az amerikai piacon való felavatása is szerepet játszik ebben), de ez a tendencia valahol megindokolja a létjogosultságát az amerikai feldolgozásnak is, ami meglepő módon 2 évre az első feldolgozás után mégiscsak premier-dátumot kapott, a rendezői székben pedig a különleges vizuális képességekkel rendelkező Fincher dirigálhatott.

Míg a rendező legendás Város trilógiáját (Hetedik, Játsz/Ma, Harcosok klubja), a szakma és a rajongótábora örökségként imádta szüntelen, addig Finchernek sikerült rendezői eszköztárának eddig ismeretlen szegmenseit is megismernie. Habár a 2001-es Pánikszoba a 90-es években készült filmjeire jellemző stílusjegyeket hordozta, egy nagyobb szusszanás után zsinórban olyan filmeket szolgált fel, melyek színesebb, drámaibb, változatosabb hangulat-orgánumú panelekből építkezve beszéltek el nagy ívű történeteket (Zodiákus, Benjamin Button, Közösségi háló). Persze Fincher ezen ciklusában is elkönyvelendő a siker, de ugyanakkor a sürgetés figyelői részéről is érthető, miszerint a rendezőnek ideje visszatalálnia a tabudöntögető, sötét expresszionista stílusához. A Tetovált lány lett a nagy visszakanyarodás eredménye, amiben érdekes meglepetésszerűségként a rendező mindkét filmes ciklusának védjegyei kombinálódtak. A nagy ívű krimi külalakjában egy fincheresen groteszk szocio-thriller duzzad, ami egyben a könyv koncepciójának méltó és pontos feldolgozását is garantálja.

De ezen kívül miben más a Tetovált lány a többi kriminológiai filmtől? Elsősorban karaktereinek példátlanul mély ábrázolása emeli műfaja csúcsára a mozit, aminek köszönhetően a szereplők teljes egzisztenciája és tetteik többé lesznek annál, mint amennyit egy ügy egyszerű izgalmakat kínáló felgöngyölítése nyújthat. Mikael Blomkvist oknyomozó és újságíró tekintélye megcsappan, amikor ügyesen átejtik a palánkon, miközben egy korrupt vállalatvezetőt igyekszik megingatni hatalmából. Karrierje és kiadója bánja meg a lecsúszást, de az első kínálkozó lehetőség kapaszkodónak tűnik. A szörnyű titkokat rejtegető Vanger családhoz szegődik, mint a család történetének írója, és oknyomozója. Henrik, a család fője főként a 40 évvel ezelőtt eltűnt Harriet Vanger-re irányítaná Mikael figyelmét, ugyanis Henrik szerint az akkor 16 éves lányt minden bizonnyal egy sorozatgyilkos ölte meg. Mikael elbizonytalanítóan lassú nyomozásán később az lendít, amikor melléje szegül az a fiatal hacker lány, aki korábban már szállított információkat Mikael-ről a Vanger család megbízásából. Lisbeth Salander meghökkentően különc lány, antiszociális, beilleszkedni képtelen, biszex, stílusa miatt gyakran támadások célpontjává válik. Karakterének jelentőssége és szimbolikája megkerülhetetlen a történetben, ugyanakkor ironikus, hogy egy olyan közegbe illesztve, ahol a hímsovinizmus szinte a történet mellékszereplőjeként lép elő, a karakter már külsőségei miatt is felprovokálja az intoleranciát. Pont ezért Lisbeth egy hamisítatlanul egyedi hősnő, egy feminista bosszúangyal, aki vakmerően és kíméletet nem ismerve szembeszáll az erőszaktevőkkel. Mivel beszámíthatatlannak tartják Lisbeth-et, úgy a szülei halála miatt még 23 éves korában is gyámságra van szüksége. De az amúgy sem szokványos hétköznapjai még nagyobbat fordulnak, amikor előző gyámjának agyvérzése okán egy másik gyámra kényszerül, aki mindennemű perverz tettel zsarolja Lisbeth-et, ha a lánynak pénzre van szüksége (orális-, anális közösülés, bilincs, kék-zöld foltok, sebek és egyéb agyrém). Mindez talajt ad Lisbeth démoni gyűlölettel töltött bosszújához, így a tetovált lány azzá a hőssé szilárdul idővel, aki a fájdalom mennyiségével egyenes arányban szolgál vissza minden elszenvedett sérülést.

Akárcsak maga a megoldandó rejtély, a két külön utat járó, majd egymásra találó karakterek kapcsolata is lebilincselően komplex, főleg Lisbeth jellemfejlődése ég belénk leghamarabb. A magába burkolózó, törött, férfiaktól csak bántásokat elszenvedő nő Mikael-ben felfedezi az igazi férfi archetípusát, a nem tökéletes, de biztonságérzetet sugárzó, előítéletektől mentes várfalat, és egy becsületes, motivált társat a korrupció, és a nőgyűlölet elleni harcban. Daniel Craig és Rooney Mara stílust és eleganciát nem nélkülöző alakításaikkal remek párost alakítanak a történetben, karaktereik sikerrel domborodnak a néző figyelmébe, ezáltal kiváló egyensúlyt képezve a filmnek így két egyenrangú központi témája adott: Harriet ügyének nyomozása, valamint főszereplőink lebilincselő kapcsolata.

A „miért kell 2 évvel a svéd verzió után remake-et gyártani?” és „ki a jobb tetovált lány?” felmerülő kérdései kapcsán szinte nem lehet nem állást foglalni. Szerintem Fincher rendezése a maga 2 óra 40 percével is sokkal dinamikusabb elbeszéléssel rukkol elő, így ennek tükrében a svéd előd szinte lendületlennek és erőtlennek is tűnik, amit persze lehet úgy is szeretni, hogy a sötét atmoszférája inkább elnyeli mintsem felemelné, ahogyan az épp ellenkezőleg történik Fincher keze alatt. Fincher javára szól még a rendszerinti remek vágási technika és a stílusosan szép fényképezés (főleg a nagy totálok, az épületekről, vagy az elhaladó vonatokról), valamint a Trent Reznor és Atticus Ross által komponált mérsékelt és találó soundtrack. Ráadásul hinnem kell azoknak a jártasabb egyéneknek is, akik szerint Fincher filmje pontosabban, részletesebben dolgozza fel Larsson regényét. Rooney Mara tetovált lánya is jobban tetszett, talán mert kisebb termetű és törékenyebb és talán „csinosabb” is mint a Noomi Rapace féle verzió, akinek azért természetesen a szigorúbb tekintete maradandó jelenségként megkerülhetetlenül belém ivódott a svéd verzióban.

Mivel Fincher belevágott a saját Millennium trilógiájába, egy ideig nem várhatunk tőle egyedi munkákat, és a Tetovált lány történetei sokak szemében nem avatják majd ismét szentté úgy a rendező stílusát, mint tette az a Harcosok klubja, viszont az nem is vita tárgya, hogy ez a trilógia is remekül áll majd a rendezőnek. Azok sorát bővítem majd, akik várva várják a következő felvonást 2013-ban (A lány, aki a tűzzel játszott).

90%

Lebilincselően izgalmas és szövevényes harc a korrupció és a nőgyűlölet ellen.

LOST – 3. Évad (Többiek)

A 2. évad mindent egybevetve páratlan sikerrel zárult ugyan, de az évad lecsengése után az alkotóknak szembesülniük kellett az első komolyabb negatív visszajelzés-sorozattal, ami főként technikai vonatkozású problémákra utalt. Az ABC csatorna vetítési rendje szerint az évadokban megesett, hogy az epizódok közt akár 2-3 hét szünet is volt, amik alatt kizárólag ismétléseket sugároztak. Mivel a Lost egy nem epizódikus szerkezetű, hanem egyetlen összefüggő történetet elbeszélő sorozat, a rendszeres nézőket rettenetesen idegesítette a sok szünet, és az, hogy bizonyos esetekben 2 hetet is kellett várni egy új epizód adásba kerüléséig, valamint ezek az esetek túl gyakoriak, és rendszertelenek voltak. Bár az ABC sosem tudta végérvényesen kiiktatni ezt a nem túl nézőborát programálási gondot, azért a 3. évadra megpróbált egy új rendet alkalmazni. Damon Lindelof, Carlton Cuse, és az ABC programigazgatói így azt a tervet alkalmazták a 3. évadra, hogy kettéosztották a szezont, két tömörebb blokkba szervezve az epizódokat, és a két blokk közti szünetre terhelték az üres, „Lost mentes” heteket. Az évad első etapja 2006. október 4.-én kezdődött, és 6 epizódot tartalmazott.

Hogy a blokkokra való felosztás mennyire nem vált be az a későbbiekben kiderül. Előtte azonban fontos megemlíteni, hogy az évad milyen szeizmikus robbanással köszöntötte a rajongóit. A szezon első epizódja (Két város története) a sorozat eddigi legrafináltabb és legütősebb cold open-ével kezdett (cold open: egyfajta „in medias res” jelenet az epizódok legelején, ami rögtön a történések közepébe csöppenti a nézőt, valamint teaser, azaz felcsigázó funkciójából adódóan egyfajta mini-katarzisként is szolgál / a Lost esetében inkább jellemző, hogy ezek sokkolóak, mintsem katartikusak). A nézőknek egy fél tucat snittig gőzük nem volt mit néznek egyáltalán (csinos szőke nő sütit süt, csinos szőke nő könyvklubot tart, csinos szőke nő művészetről vitatkozik), mígnem megjelenik az első ismerős arc, Ben Linus, és a néző ledöbbenve konstatálja, hogy a jelenet a szigeten játszódik, ráadásul az Oceanic 815 zuhanásának fix pillanatában. A sorozattörténelem egyik leghatásosabb cold openeként maradt meg azóta is az ominózus jelenet. Miután Jack-éket elrabolták, és lehengerelt egy nyitány a szigeten civilizált környezetben élő, felszerelt és luxust élvező Többiek csoportjáról, úgy már várható volt, hogy a 3. évad a Többiekről fog szólni. Ez persze maga után vonta azt is, hogy az írók által beígért szokás szerint temérdek új szereplőt kapunk, azonban a 3. évad ezen a téren nem csapott fel zsúfolásba, és az egyetlen jelentős friss karakter a már említett csinos szőke nő, Juliet. A Többiek termékenységi kutatójaként, és Ben bábjaként Juliet kezdetektől fogva inkább hasonlít túlélőinkre, mintsem ádáz ellenségre. Elizabeth Mitchell remek választás volt a szerepre, a nézők azonnal megkedvelték a kissé összetört, de a még önmagáért harcolni képes hősnőt. A Többiek, akárcsak egy szekta, a nagy világtól elszigetelten élnek a Szigeten, megszállva a titokzatos Dharma Kezdeményezés elhagyatott állomásait (ezek közül a 3. évadra már elég sokat megismerhetünk). Sajátos kódexükön és attitűdjükön kívül ráadás a közösségükben a vezetőjük Ben Linus természete, aki a második évadban hamisan Henry Gale-nek adta ki magát. Az évad első etapja főként erre fekteti a hangsúlyt, hogy kiderül milyen szándékkal rabolták el Jack-éket a Többiek. Ben megingathatatlan vezetői tekintélyébe némi aberráció szivárog, amikor kiderül, hogy tumor nő a gerincén. Már szinte ironikusan jön képbe a Lost immár alapvető motívuma, miszerint véletlenek nincsenek: Ben első diagnózisa után egy gerincsebész zuhan a szigetre, a Többiek mindenre elszánt vezetője pedig mester-manipulátor készségeit bevetve szerzi meg azt, amit akar. Az egész Henry Gale játék, Michael csapdája, az elrablás, Kate és Sawyer zsarolási eszközként való felhasználása mind Ben egyetlen célját szentesítették: hogy Jack megmentse az életét. Az évad ezen időszakának egyik legfigyelemreméltóbb húzása nem más, mint az írók eszkalációs elvű elképzelése, ahogyan bizonyos, már jól ismert motívumok fokozódnak, átalakulnak. Ameddig a túlélőink a sziget sötét rejtelmeibe burkolózva, szinte maguk voltak egymással kizárólag interakcióban, addig Sawyer volt a „con man”, vagyis a nagy átverő. De csak addig, ameddig be nem mutatkozik Ben Linus, minden képességével, és a szakasztott „átverő-embert” profi átverésekkel móresre nem tanítja. Bár ez apró részlete ugyan a sorozatnak, de annál sokkal fontosabb, főleg a további évadok tükrében, ahol meglepetésszerűen újra és újra, lépcsőzetesen magasabb szinteket járnak meg azok az elemek, amikből az egész széria felépül.

Hasonló példát számtalant is lehetne még sorolni ettől az évadtól kezdődően, az írók ötleteinek megújulását bizonygatván, azonban arról sem illene megfeledkezni, hogy az első etapnak komoly fanyalgásokkal is szembe kellett néznie. Az etap eddig rengeteg új kérdést dobott fel, míg a válaszok adogatását többnyire elmulasztotta. Az úgynevezett „ketreces” epizódok túl hosszúra nyúltak, és mindez sokak szemében ingerlő volt amiatt is, hogy a túl civilizált, és fémes közeg, valamint a Többiek szervezett közössége tompítja a megszokott Lostos „misztikus dzsungel-hangulatot”. Soká lett mire Jack végre úgy dönt, hogy megműti Ben-t. Emellett erőteljesen hiányolták Locke karakterét, aki az első blokkban aggasztóan keveset szerepelt, és mindent egybevetve a „ketreces” epizódok háttérbe szorították a táborban maradottak cselekményszálát. Persze a mennyiségi rendellenesség szemet szúrt a rajongóknak, de a minőségi oldaláról nézve az eredmény tetszetősebb volt. Ha Locke ugyan kevesebbet szerepelt egyelőre a képernyőn, azért a meglepetés nem maradt el. Miután az öreg John Locke a bunker értelmetlen felrobbantása után magához tér, végre felismeri, hogy a Sziget igazi kihívásokat kínál, és minden, ami történik, az nem történhet hiába (persze néha újra úrrá lesz rajta a kétely). A megfelelő lökéssel a kellő mederbe terelték az írók a karaktert, önbizalommal, és némi céltudattal ellátva azt. Az etap vége fele pedig Eko halála ütött erőteljesebben. Az Eko-t játszó Adewale Akinnuoye-Agbaje maga kérte a sorozatból való kiírását, miután egy tragikus balesetben a színész szülei meghaltak, de arra még vállalkozott, hogy karaktere méltó, és izgalmas lezárást kapjon. A végére már kissé tépett Eko, testvére, Yemi kísértéseitől hajtva céltalanul kutatja a megbékélést, de a sorsa a Füstszörny útjába sodorja. Eko életének utolsó momentumai, főként Yemivel folytatott utolsó párbeszéde igencsak felkavaró és félelmetes. A sorozat teljes egészét ismerve, valamint a megfelelő válaszok birtokában az ominózus jelenet utólag elemezve sokatmondóbb, mint valaha.

A vegyes fogadtatás után Lindelof-ék sajtótájékoztatókkal jelezték, hogy nem siklanak el a rajongók megnyilvánulásai felett, és új módszereket kínálnak a sugárzási rend, illetve a széria formátumát illetően is. Carlton Cuse ekkor jelentette be, hogy a Lost a 6. évaddal fog majd véget érni, és az ABC-vel kötött megállapodás értelmében szinte esély sincs arra, hogy lezárása előtt csúnya kaszát kapna (ekkor persze még kiváló nézettsége volt a szériának, de ahogy rendszerint lenni szokott, a nézőszám-csökkenés várható volt). Az első etapot követő, a másodikat megelőző nagy 8 hetes szünet ugyancsak kiábrándító volt, a hardcore fanok számára pedig egyenesen emberkínzó merénylet, így az írók abban is megállapodtak, hogy a további évadok tömörebbek, rövidebbek (kb. 17-18 epizódosak), pörgősebbek lesznek, és a sugárzási rend pedig egy folyamatosabb január-május szezonra terhelődik, amit nem szakítanak meg kötelező ünnepi szabadságok (mint amilyen a karácsony-szilveszter „uborkaszezon”).

Az évad második etapja 2007. február 7. startolt Juliet közkedvelt epizódjával (Nem egészen Portland). A második blokkban is történtek úgynevezett félresiklások – a rajongók szerint az íróknak sikerült kiadniuk a sorozat két leggyengébb epizódját. Ugyan ezek az epizódok önmagukban, vagy más amerikai sorozatok mércéjével mérve kimagasló munkák, a Lost egészéhez képest felejthetők lettek. Az egyik ilyen epizód az Idegen egy ismeretlen földön, mely amellett hogy közelebb hozta egymáshoz Jack és Juliet karakterét, sokak szerint teljesen érdektelen flashback-sorozatot adott Jack tetoválásáról és némi spirituális halandzsáról. Még maguk az írók sem kedvelték az epizódot. A másik pedig az Exposé, mely Nikki és Paolo centrikus epizódja lett. A nem tetszést már az kiváltotta, hogy az évad első felében beleerőltették a két teljesen új karaktert a túlélők közösségébe, megpróbálva elhitetni a nézővel, hogy mindig is ott voltak. A felháborodást azonban igazán csak az okozta, hogy a remek fő-cselekményszálat megszakítva, váratlanul, nem a legjobbkor időzítve szedték sorba, és sugározták le. Így megszületett a Lost első hivatalosan is filler epizódja (filler: töltelék-epizód, ami felér egy kínos mellébeszéléssel). Ismét hangsúlyozandó, hogy önmagában az epizód kiállhatja a próbákat. Ha Nikki és Paolo nem is voltak annyira szimpatikusak, sem érdekes karakterek (A Locke-Ben krízis kellős közepén? Ugyan már!) azért az epizód érdekes felépítésű volt, tele filmnyelvi humorral (jelenet az Exposé fiktív sorozatból), feszültséggel, valamint a Lost íróira jellemző, olykor meglepően erőteljes morbiditással (élve eltemetés).

De hátra hagyva minden negatívvitást a „Lost újra tombol!” időszakhoz érkezünk. Az évad 8. epizódja, a Desmond centrikus Csak egy villanás masszív sci-fis jellegétől fogva óriásit robbantott. Miután a bunker megsemmisült, és az elektromágneses energia kisült, Desmond meghökkentő élményben részesül. A tudatvándorlás koncepciója egyetlen nagy flashback formájában erőteljesen provokatívra sikeredett, miközben Desmond személyéről még többet tudunk meg. Míg a sorozatban Jack a tudomány embere, vagy Locke a hit és a spiritualizmusé, addig Desmond ettől az epizódtól kezdve egyfajta klasszikus elemeket is felvonultató sci-fi hős lesz (főként az amerikai képregénykultúra szuperhőseinek vonásai sejlenek fel burkoltan), aki nem teljesen érthető, de lebilincselő képességekre tesz szert, ami által például előre látja Charlie halálát is. Ezt követően az évad teljesen önmagához tért, sebességre kapcsolt, és új magasságokba emelkedett.

Sawyer és Kate megmenekülnek a Többiek fogságából, de mivel Jack megállapodik Ben-el, hogy cserébe, amiért megmentette Ben életét, hazatérhet a szigetről, Jack hátra marad. Persze Kate első dolga, hogy maga mellé állítsa Locke-ot és Sayid-ot, hogy kimenekítsék Jack-et. A Többiek falujába tartó túra alatt remek epizódok sora kapott helyet, mint amilyen a 77, egy megrázó szelet Sayid élettörténetéből, amikor meggyanúsítják egy nő megkínzásával. Az önvádban szinte fuldokló katona lassan odáig jut, hogy bevallaná még azt is, amit nem követett el, csak hogy valaki végre méltó büntetést szabjon rá minden eddigi embertelen bűnéért. Egy másik kimagasló epizód a A tallahassee-i férfi, melyben végre sokkoló mód fény derül arra, hogy Locke miért bénult le. Locke ekkorra már szinte megállíthatatlan törtetővé válik, aki minden áron fel akarja fedezni a Sziget minden titkát, azonban komoly akadályba ütközik, amikor farkasszemet kell néznie Ben-el, aki nem habozik kegyetlen kihívások elé állítani Locke-ot. Ben a jól bevált recept szerint manipulálja a hit emberét, hol ámulatba ejtő hazugságokkal ámítja csodákkal, különleges jelenségekkel kapcsolatban, máskor pedig jelentéktelenségére hívva fel a figyelmét igyekszik porig alázni. Ben természetesen csak egy dolgot vesz figyelembe, a hatalmát, ami Locke rohamos feltörekvése miatt veszélybe kerülhet, amíg az öreg kalandort csodás gyógyulása miatt a Többiek teljes közössége különlegesnek tart. Az évad egyik újabb gyöngyszeme a Ben centrikus, roppant drámai és elgondolkodtató A férfi a függöny mögött című epizód, ami mellékesen felvezényli a sorozat egyik legnagyobb, legtöbbet tárgyalt rejtélyét, Jacob-ot, a Sziget titokzatos, sosem látott szellemi vezetőjének a kilétét. Nem mellesleg a A vitorláshajó című epizód is hatalmas siker volt, amiben kiderül, hogy Locke csaló apja, Anthony Cooper ugyanaz a személy, aki Sawyer családjának tragédiáját is okozta, ráadásul ezúttal felkínált lehetőséget kapott Sawyer, hogy végérvényesen kezelésbe vegye élete tönkretevőjét. A sorozat egyik legdrámaibb pillanata az, amikor Sawyerből soha nem látott módon fordul ki állati énje, hogy bosszúját beteljesítse.

Miután Locke szinte önzőségből sikeresen szabotálja Jack menekülőútját a Szigetről, a Többiek és a túlélők útja valamelyest elszakad, lecsillapodni látszik az a krízis, ami eddig majdnem 3 évadig gondosan építkezett. Mivel a Desmond epizódokból sosem elég, úgy az évad feldobott még egy remek Desmond centrikus történetet (A 22-es csapdája), amiben kiderül, hogy Des és Penny hogyan ismerkedtek meg. Az epizód legfontosabb momentuma azonban a Szigetre érkező idegen, aki állítólag Desmond-ot keresi Penny megbízásából. Jack és a túlélők a megmenekülésüket látják ebben, azonban Ben készen áll mindezt megakadályozni, azzal az indokkal, hogy a Szigetre érkező idegenek nem mentőcsoport, hanem egy Charles Widmore nevű befolyásos ember (Penny apja) mészárosai, akik Widmore nevében készek átvenni a Sziget feletti hatalmat, kifüstölve minden ott tartózkodót. Ez rögtön a túlélők és a Többiek várva várt nagy összecsapásához vezet, amiből túlélőink kerülnek ki győztesen, Ben pedig hatalmától megfosztva kénytelen beletörődnie, hogy az a hatalmi konfliktus, mely felülmúlja a Túlélők-Többiek viszályt, és vágóhíddá változtathatja a Szigetet, hamarosan mindenképp be fog következni (újabb központi eszkaláció). A sorozat fináléja számos ponton tudott hatalmasat ütni, überelve az addigi két évadfinálét (mindent egybevetve is talán megalkotva a sorozat legerőteljesebbikét). A Többiekkel történő éles összecsapás minden izgalmat és feszültséget felül múlt, valamint Charlie halála a teljes sorozat egyik legmegindítóbb pillanata (előtte egy utolsó remek Charlie centrikus epizód), a „Nem Penny hajója” jelenet pedig úgymond ikonikus momentummá vált. Nem csak nézői, hanem szakmai körökben is elterjedtek azok a – szerintem teljesen jogos – állítások, miszerint a Lost 3. fináléja és annak befejezése a TV történetének legnagyobb cliffhangere, legnagyobb WTF mozzanata, legnagyobb váratlan csavarja. A Lost írói elérkezettnek vélték az időt, hogy teret engedjenek újra a narrációs radikalizmusuknak, és újításokat hozzanak be a sorozat kreatív részét illetően. A 3. évad fináléja így flashback helyett berobbantotta az első flash-forward-ot (előretekintés) mellyel egy olyan idősíkot tárgyal amihez a jelen eseményei csak később jutnak el.

Számtalan rejtélyt feltartalékolva, a narrációs rendszer polaritását felcserélve, új központi konfliktust előre jelezve a Lost 3. évada nagyon hangosan távozott (főleg visszhangzott a „We have to go back”), és a 4-es évad 2007 második felében már a szezon legjobban várt premierje volt, ami miatt alig volt olyan újság, vagy show-műsor, ami ne a Lost-ról tárgyalt volna. Minden kezdeti hibájuk ellenére az évad a második etapban hozott lehengerlő teljesítménye miatt nagyon népszerű és rajongott, valamint elismert lett, sőt, számos körben addig a széria top-jának magasztalták az évad utolsó történéseit, valamint a tény miatt, hogy Emerson (Ben Linus) és Terry O’Quinn (Locke) nemes egyszerűséggel lopták a sorozatot a briliáns alakításaikkal.

Ráadásul 2007 nyarán a Ubisoft gondozásában megjelent az első Lost játék Via Domus néven (számítógépre és konzolra egyaránt). A játék önmagában egy nagyon egyszerű kalandjáték, azonban a sorozat rajongóinak akár maga lehet a Kánaán. A gyönyörű és részletes grafikával rendelkező különlegesség részleteiben adja vissza a Lost elemeit, szereplőit, a Sziget térségeit, rejtélyeit, egy olyan különálló történetet mesélve el, mely egyszerre újdonság, ugyanakkor beépül a sorozat első 3 évadának cselekményvázába. Akárcsak a sorozatban, karakterünkkel a katasztrófa után a parton ébredünk, emlékezetünk hiányos, még a nevünk sem tudjuk, ami jó okot ad arra, hogy teret engedjünk az izgalmas kalandnak, felfedezzük magunk a Szigetet, és különböző ügyességi feladatokkal rendre fényt derítsünk a múltunkra. A játékmenet nem nehéz, 7 epizódot (küldetéscsomagot) kapunk, a küldetések be és kilépésénél a sorozat epizódjainak felvezetőit, intróit, zenéit kapjuk, kommunikálnunk vagy kereskednünk kell a túlélőkkel, és közben vigyáznunk kell a testi épségünkre. A különböző logikai feladatok megoldása, biztosítékok helyes irányba való csavargatása, útvonaltervek taktikázása nem nagy kihívás, de például a füstszörny elől nem egyszerű elmenekülni – egy-kettőre felkap és a földhöz csapkod. A játékmenet sajna rövid, a 7 epizódon egy ügyesebb játékos 5-6 óra alatt keresztül masíroz, és sajnos az egyes szereplők hangja sem az igazi, de egy rajongónak a hangulat és a környezet, valamint a kaland okán mindenképpen egy élményt jelenthet.

Ezzel a Lost cikksorozat feléhez értünk, ami ezúttal is egy rövid, szubjektív áttekintéssel zárul:

Kedvenc epizód: 3x08: Csak egy villanás – 3x20: A férfi a függöny mögött – 3x22-23: Tűkörországban

Kedvenc karakter: John Locke, Desmond, Ben Linus

Kedvenc idézet: „Segíts!” (itt még állítólag Jacob hangja)

Kedvenc Cold Open: Ben és a Többiek egy civilizált kis faluban élnek a sziget közepén

Kedvenc Cliffhanger: Az évad vége meglepetésszerű előretekintéssel zárul („We have to go back!”).

Kedvenc Flashback: Desmond tudata a múltban köt ki, újra Pennyvel van – Az évad végi meglepetésszerű flash-forward – Ben Linus élettörténete

Namaste,

Stefucz Bálint - Csaba

LOST – 2. Évad (A bunker)

Az 1. évad masszív sikere után a Lost 2. évadát az egész szakma, egy nagyon széles közönség, és mindenek előtt egy komoly rajongói mag már lelkesedéssel várta 2005-ben. Nem sokkal az 1. évad lecsengése után JJ Abrams, a sorozat akkori showrunnerje (sorozatfőnök, sorozat-futtató) a Mission Impossible mozifilm forgatása miatt kilépett a stábból, és többé már nem vett részt a munkálatokban (írás, rendezés). Damon Lindelof is ki szeretett volna lépni, azonban írótársa Carlton Cuse meggyőzte arról, hogy maradjon a Lost mellett. Így aztán Damon Lindelof és Carlton Cuse ettől az évadtól kezdve együtt töltötték be Abrams megüresedett helyét a showrunner poszton. Aggasztó pletykák terjedtek el arról, hogy Abrams és Lindelof közt összezörrenések lehettek, melyek megindokolják a történteket, és esetleg rossz hatással lehetnek a sorozat jövőjét illetően. Azonban később mindkét stábtag tisztázta, miszerint semmi ilyesmi nem történt és „Abrams továbbra is nagy rajongója és támogatója a szériának, még ha hivatalosan már nincs is köze hozzá.” A hivatalos álláspont szerint Abrams elégedett aziránt, hogy jó kezekben hagyta hátra a szériát.

Nagyobb, sötétebb, eseménydúsabb, sokkolóbb, még több szereplős. Ezek voltak az írók célkitűzései az új évad kapcsán, melynek megalkotása még nagyobb erőfeszítés volt, mint az előző szezon. Miután az első évad teljes értékű körképet adott a túlélőkről, úgy a továbbiakban az írók merészebb vizekre is evezhettek. A bunker felnyitása egyben kapu volt a sziget rejtélyes mitológiájának feltárása irányába. Természetesen a jól bevált recept, a szereplők élettörténetének bővítése flashbackek formájában nem maradt annyiban. Epizódról epizódra újabb és újabb információkat kapunk túlélőink előéletéről, szem előtt tartva immár azt az egyensúlyt, hogy a nézőknek válaszokra van szükségük, valamint azok megadása után újabb rejtélyekre. Egy remek példa egy ügyesen lezárt körre Kate esete, akinek flashback-jében végre látjuk azokat a kiváltó okokat, amiért menekült lett. Kate miután megtudja, hogy a lezüllött és erőszakos Wayne, akit eddig mostohaapjának tekintett, valójában a vérszerinti apja, az undortól hajtva rárobbantja a lakást.

Az évad cselekménye pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbamaradt, ugyanakkor nem ragad le finomkodó, kíméletes, lassú lefolyású friss felvezetéssel. Szinte rögtön az évad elején meghal Shannon, aminek tragédiája csak tetézi azt a meghökkentően sötét atmoszférát, amivel az írók ezt az évadot feltöltötték. Bár elsősorban Lindelofék az esetet illetően arra hivatkoztak, hogy már nem tudtak mit kezdeni Shannon karakterével, ezért kénytelenek voltak kiírni, de később szárnyra kaptak egyéb információk, miszerint a Lost békeszerető, és meghitt stábja képtelen volt elviselni Meggie Grace színésznő hisztérikus viselkedését, ezért „finoman” megváltak tőle. Természetesen szereplők kipotyogása nem jelentette azt, hogy a karakterkészlet szűkülni fog, ugyanis a Lindelof-Cuse páros egyik hosszú távú célkitűzése nem volt más, mint hogy minden évadban igyekezzenek frissíteni a szereplőket a cselekményben. Rögtön az évad elején megismerkedhetünk Desmond-al, aki nagy meglepetésünkre mindig is a bunker lakója volt, és 3 éven keresztül nyomkodta az ott levő számítógép gombját annak hitében, hogy az egy elektromágneses túltöltődést meggátolva megmenti a világot a pusztulástól. Desmond kezdetekben egy eléggé hektikus, és kapkodó karakter, így azonnali eltűnése után nem sok nyomot hagyott a nézőkben, ahhoz képest, hogy később mennyire kulcsfontosságú, drámai és közkedvelt figurája lett a teljes sorozatnak.

Maga a bunker ormótlan valójával bizarr összképet kelt az eddig vadonban játszódó sorozatnak, egyben sci-fisebb légkört is varázsol. De ami a legfontosabb a „világvége gépezettel” kapcsolatban, hogy hosszú ideig kétesélyes marad, hogy valóságos-e, avagy humbug. Ez a tény felszítja a tüzet Locke és Jack között. Locke szerint a bunker és annak megóvása egy jelentős állomás abban a végzetszerű sorsvonalban, amihez a túlélőknek megfelelniük kell, de Jack ezzel szemben szinte teljesen cinikus, és szkeptikus. Úgy tűnik Locke, Jack-el ellentétesen, mintha nem a megmenekülést tartaná szem előtt, hanem a végzetet, ami a Szigethez köti. A közösség két vezető-jelöltjének két különböző látásmódja egy olyan konfliktust jelez előre, ami akár hatalmi harchoz is vezethet.

Miután a Többiek miatt hajótörést szenvedtek, Michael, Sawyer és Jin felfedezik, hogy a Sziget túloldalán még akadnak túlélők az Oceanic 815 katasztrófájából. A farokrész túlélőivel az írók egy jelentősebb adag új karaktert tudtak behozni a szériába. A rajongókból érdekes reakciókat váltottak ki az új szereplők. Míg Bernard megjelenésének hiánytalanul örültek (végre újra együtt lehet Rose és Bernard, a mindenki előtt oly magasan tisztelt idős házaspár – még egy remek, hangulatos centrikus epizódot is kaptak), addig Anna Lucia és Mr. Eko karaktere megosztó volt. Ana Lucia, mint drámai karakter kézenfekvő volt a remek sztorikra, de erőszakos, és parancsolgató, néha egyenesen rideg karakterével nem szívesen azonosultak a nézők. Hasonló a helyzet Eko-val, akinek az élettörténete piszkosul izgalmas, ráadásul provokatív és elgondolkodtató, de a jámbor és bátor keresztény pap leple mögött az a nárcisztikus és lekezelő viselkedés, amit egyes kedvelt túlélővel szemben viselt néha felháborodást keltett. De természetesen, mint a történet szerves részei, úgy elfogadottak lettek, és a sorozatnak még nem kellett szembesülni komolyabb ellenvetésekkel. És ne feledkezzünk meg Libby-ről sem, a titokzatos, de kedves klinikai pszichológusról sem, akihez majd Hurley a későbbiekben olyannyira vonzódni fog.

Eko szerepében (nekem) főként az tetszett – azon kívül, hogy élettörténetében megannyi vitára alkalmas pillanat adott – hogy testvérével, Yemivel megélt közös élményeik, és kapcsolódásaik az idők folyamán erősítenek egy másik remek Lost motívumot, ami ugyancsak bizonyítja az írók zsenialitását. A szigeten rekedt emberek szinte egy összefonódott szövetet képeznek, ha abból indulunk ki, hogy élettörténetükben már korábban is összefüggésben álltak, legtöbbször a saját tudtukon kívül, vagy anélkül, hogy észrevették volna. Az eleve elrendeltetés száraz elméletében valahol ott burkolózik a gondolat, hogy ezek az emberek összetartoznak, erre a közösségre születtek, ami a szigeten adatott meg nekik, és küldetésük van. Hogy a Lost mennyire ásta bele magát ebbe a szövevényes elképzelésbe, és, hogy milyen mértékben volt képes teljesíteni, elképesztő aprólékossággal mindent kapcsolni, érinteni úgy, hogy értelmet is nyerjen, ahhoz pillantást kell vetni az alábbi linkre:

http://m.blog.hu/co/comment/image/2010januar/connections.png

Az évad nagy igyekezettel mélyítette a viszályt a túlélőink és a titokzatos Többiek csoportja közt. Itt jön képbe az új karakterek felhozatalának palettáján talán a legfontosabb figura. Michael Emerson-t mindössze néhány epizódra szerződtették le, hogy eljátszódja Henry Gale karakterét, akit a túlélőink fogságba ejtenek, és egy „Többiek”-re gyanakodva kivallatják. Emerson néhány epizód alatt páratlanul kimagasló színészi teljesítményt adva komolyan felkeltette a teljes stáb érdeklődését, olyannyira, hogy Lindelof és Cuse, gyökerestől megváltozatott néhány, a cselekménnyel kapcsolatos hosszabb távú tervet, hogy központi mellékszereplővé tegyék Emersont, és kulcsfontosságú funkciót adjanak a karakterének. Így született meg az aljas hazudozó, a profi manipulátor, a könyörtelen, kiszámíthatatlan, zsarnoki, szadista vezető, vagyis Benjamin Linus, a Többiek csapatának vezéregyénisége. Ez a fajta siker persze nem csak a stábot érintette, a rajongók is azonnal imádták a furcsa ábrázatú, és félelmetes hangú színészt.

Ben Linus (ekkor még Henry Gale álnéven) jelenléte és ügyködése rendesen felkorbácsolta a Jack és Locke közti rezdüléseket. A rivalizálás teljesen lekötötte őket, olyannyira, hogy abból a csaló Sawyer is hasznot húzott, amikor a közösség javait a viszálykodók elől elorozta. Ben/Henry néha elképesztően jól időzített tőmondatokkal húzta ki sodrából a befolyásolható Locke-ot, máskor meg alapos félrevezetéssel ültetett bogarat a fejébe. Locke zavarodottságában, és gyengeségé okán hitét veszti, meginog, amitől visszasodródik ahhoz a céltalan, és elveszett, szánalmas kisemberhez, ami a zuhanás előtt volt. Ez a visszaváltozás azonban fontos volt a későbbiekben történő jelentős karakterfejlődések szempontjából. A sziget rejtelmeit kutató, csupa-hit szereplő hiányát addig az írók Mr. Eko-val kompenzálták.

Az élet persze továbbra is zajlik túlélők táborában. Sun és Jin ismét együtt, házasságuk újjáépítésén ügyködnek, amit megkoronáz még a hír, hogy Sun gyereket vár. A szerelem legnagyobb meglepetésünkre még Hurley-nél is utat talál, aki randira hívja Libby-t, majd erőre kap, hogy változtasson életmódján. Ugyanakkor visszaesésekből sincs hiány. Charlie leszokása után nehezen birkózik a kísértéssel, hibákat halmoz a hibákra, ami miatt eltávolodik egy időre Claire-től, és megzuhan a tekintélye a közösség szemében.

Az évad egyik, legsokkolóbb húzása, az évad fináléja felé közeledve Michael árulása. A Többiek zsarolásának eleget téve, fia megmentése érdekében kiszabadítja Ben/Henry-t a túlélők fogságából (de előtte megöli Libby-t és Ana Luciát), és csapdába csalja barátait. Ez az eset remek példáját adja a sorozat perspektivista módszereinek, miszerint lehetetlen egyetlen oldaláról kezelni a cselekmény részeit, és morális valamint lélektani szempontból lehetetlen egyetlen megoldásra, egyetlen hipotézisre hivatkozni. Michael árulása a sorozat egyik legkényesebb feldobott labdája, ami minduntig foglalkoztatta a nézőket és egyéb értelmiségieket is. Az árulás végkimeneteleképp Michael és Walt, Ben ígéretéhez hűen hazatérhettek, elhagyhatták a szigetet a Többiek által ismert (egyelőre) egyetlen lehetséges módszerrel, azonban Jack, Kate és Sawyer a Többiek fogságába estek. Egyben ez a pillanat volt Emerson „felavatása” is, mint a Többiek vezetője.

A 2. évad fináléjának B dobása a Locke megingott hitéből eredő kicsapongás. Miután Desmond visszatéved a Szigetre, együtt vállalkoznak a feladatra, hogy nem nyomják meg a bunker gombját, megbizonyosodva arról, hogy a számítógép és a világvége félelem mind-mind őrültség. Persze tévedésükkel majdnem végzetes kataklizmát idéznek elő, azonban Desmond, a nap hőse, életét kockára téve sikeresen kisüti a sziget alatt halmozódó elektromágneses energiát. Desmond a fináléban lép igazán előtérbe, mint romantikus, tragikus hős. Kétség nem fér hozzá, hogy az ő élettörténete, a minden csöpögösségtől mentes, be nem teljesülni akaró szerelmi szál közte és Penny között, az egyik legerőteljesebb minden karakter közül. A kissé iszákos skót matróz (katona, szobafestő, díszletező, szerzetes) reménytelenül kutatja végzetét, hogy valami nagyot vihessen véghez, és hogy méltóságot bizonyíthasson a szerelmének. A sziget rabjaként Desmond az egyik legkedveltebb elveszett figura, akinek az írók rendre jobbnál jobb epizódokat írnak, és amikor már a néző azt hiszi, hogy a csúcsra járatták Desmond romantikus Odüsszeüsz metaforáját, mindig lehengerlő meglepetés ér, egy későbbi epizódban. Tán számomra emiatt is vált szinte példaképpé és ikonná a karakter, amit csak erősít Henry Ian Cusick döbbenetesen remek alakítása.

A Lost 2. évada az elsőhöz hasonlóan kiemelkedő sikerrel végződött. Ami a nézettségi adatokat illeti talán túl is teljesített, amikor az évad elején a Lost beállította legnagyobb nézettségi rekordját, mikor is 23 millió amerikai háztartásban nézték a szezon első felének epizódjait. Később mindezt tetézték a DVD eladási adatok, amikor a 2. évados DVD szettet megjelenése után néhány héttel már 500 ezer példányban értékesítettek, és a számok csak nőttek. Mindennek tetejében a 2. évad lezajlásakor az 1. évadra visszamenőleg Terry O`Quinn megnyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Emmy-díjat Locke szerepéért.

Az ABC természetesen berendelte a 3. évadot, ami instant 2006 legjobban várt darabja lett a szezon minden premierje közt. A léc magasra került, a Lost lassan életérzéssé alakult ki az eddigi 49 epizód után, és még a híres képregény-rajzoló, grafikus, szobrászt, Todd McFarlane-t is meginspirálta, aki azt a feladatot vállalta, hogy elkészíti a hivatalos Lost játékfigurákat. Az eredeti színészek digitalizált képmását felhasználva a művész szinte teljes aprólékossággal alkotta újra a sorozat karaktereit és annak emlékezetes momentumait, amit a rajongók ezerszámra vásároltak meg dísz gyanánt (lásd jobbra: a bunker felnyitásának makett mása).

A Lost-cikksorozatom második részét is egy rövid, személyes áttekintéssel zárnám. A búcsú ezúttal is a soron következő évad összefoglalójáig tart.

Kedvenc epizód: Élj másokkal, halj meg egyedül I-II. (évadfinálé)

Kedvenc karakter: Desmond, Ben/Henry

Kedvenc idézet: Locke: Miért olyan nehéz hinnie? Jack: Magának mitől olyan könnyű? Locke: Sosem volt könnyű!

Kedvenc Cold Open: A full extrával felszerelt bunkerben végig egy férfi lakott (Desmond).

Kedvenc Cliffhanger: A Többiek elrabolják Jack-éket – Michael megöli Ana Luciát és Libby-t

Kedvenc Flashback: Desmond története

Namaste,

Stefucz Bálint - Csaba (Valentino)

LOST – 1. Évad (Túlélők)

„Zuhanás. Füstszörny. Jeges medve. Francia tyúk. Többiek. A bunker. Dharma Kezdeményezés. Időutazás. Nevezz meg egy másik network sorozatot, ami ilyen csodával képes egy ?-t egy !-ig fokozni.”

(Entertainment Weekly)

Sehol. Ez volt a kezdetleges projekt neve, aminek keletkezését teljes titok fedi még ma is, és az örök ismeretlenség homályába veszett volna egy ABC stúdiós iroda fiókjában, ha a stúdió egyik csoportelnöke – név szerint Lloyd Braun – rá nem talál „véletlenül”, és nem ajánlja JJ Abrams (kép jobbra) figyelmébe. Abrams (Alias, Lost, Fringe, Cloverfield, Star Trek, Super 8, Person of Interest, Alcatraz… és sorolhatnám hosszabban a híres, magyar felmenőkkel rendelkező TV mogul és producer munkamániájának termékeit) épp csak annyira volt elfoglalt, hogy mellékvágányon foglalkozni kezdett a Sehol koncepciójával. Maga mellé vonzott néhány igencsak kifinomult érzékkel bíró, feltörekvő forgatókönyvírót (Damon Lindelof, Carlton Cuse, Melinda Hsu Tailor, Edward Kitsis, Adam Horowitz, stb.), és néhány jelentősebb plasztikázás után megszületett a TV történetének egyik legkomplexebb, leghírhedtebb és legsikeresebb misztikus sorozata, vagyis a Lost (jelentése: fizikailag eltűntek, lelkileg elveszettek, kétségbeesettek, tájékozódási zavar, titokzatosságra való utalás).

A szereplőválogatás azonnal megkezdődött. Ugyan köztudott, hogy számos szerepre a casting menedzserek azonnal tudatos döntéseket hoztak, mint például Locke szerepére Terry O'Quinn, vagy Sayid szerepére Naveen Andrews kezdettől fogva biztos tippek voltak (ugyanígy Charlie, Boone, Claire, Jin stb.), azonban történtek olyan érdekes döntéshozások a castingolás alatt, amire a rajongók szívesen emlékeznek. Mint például a Sawyer szerepe körüli kavarodás, amikor is először Jorge Garcia-t (Hurley) akarták felvenni, és bár Garcia nem felelt meg az elvárásoknak (nagyszájú, moderálatlan csaló), az alkotóknak annyira megtetszett Garcia stílusa, hogy nem voltak hajlandóak megszabadulni tőle, így kénytelenek voltak írni egy karaktert a sorozatba a profilja szerint. Így született meg a túlsúlyos mókamester, a szeretetreméltó, de kissé önbizalom-hiányos és zavarodott Hurley. Másodszorra Matthew Fox-ot hallgatták meg a szerepre, és bár tetszett a stábnak a teljesítménye, de végül Jack szerepében kötött ki. Aztán Josh Holloway is jelentkezett Sawyer szerepére, aki első meghallgatásra nem felelt meg, de Holloway ekkor rettenetes balhét csapott a casting irodában, asztalt csapkodott, kiabált a személyzettel, mire a stábot ez a viselkedése meggyőzte, hogy végül felvegyék a szerepre. Utólag persze tudva, hogy Sawyer minden tekintetből mennyire közkedvelt karakter lett Holloway vadvagánysága miatt (egy szex-szimbólum, valamint stílus-egyéniség) már humorosnak tűnnek ezek a korábbi fennakadások.

Bár a sorozat megszületését rengeteg probléma övezte, főképp a páratlanul merész és meredek koncepció miatt, miszerint a sorozat a hagyományos formulától eltérően nem egy, vagy két, hanem legalább egy tucat – szinte egyenrangú – főszereplőt mutatna be, nem beszélve a helyszínről és a díszletekről. A költségvetés miatt a projekt hatalmas kockázattá vált, amikor is a stáb már az első forgatási ciklusban rekordot döntött: csak a Pilot rész leforgatása 14 millió dollárba került (legdrágább sorozat-epizód, ami valaha készült), főleg amiatt, hogy a hitelesség kedvéért Los Angelesből egy megtörtént katasztrófában lezuhant, valódi repülőgép roncsait szállíttatták Hawaii-ra díszlet gyanánt. A bukás végzetes lett volna anyagi szempontból az ABC-nek, és karrieri szempontból a producereknek (a csatorna akkor válságban volt, a Lost és a Született feleségek debütálásai rántották fel újra a stúdiót). A köd azonban eloszlott, amikor 2004 nyarán a san diego-i ComicCon képregény-fesztiválon a nagyközönség előtt tesztvetítést tartottak. A Pilot részt legalább 6000 ember előtt vetítették le, a reakció pedig álló ováció volt a közönség részéről. Innen már nem volt kérdéses, hogy az ABC fejesei berendelik a teljes évadot, így 2004. szeptember 22.-én a TV-k képernyőin hivatalosan is elindult a Lost, a 2000-es évek egyik legnagyobb hatású sorozata.

A történet másodsorban egy nem hétköznapi, trópusi szigetről szól, aminek saját történelme, mitológiája, és számtalan különleges képessége van. Egy olyan közeg, ahol nem ritkák a paranormális, természetfeletti jelenségek, szinte minden bokorból veszély fenyeget, és minden ösvényt rejtélyek, elképesztő titkok tucatjai szegélyezik. De ahogyan a frigyláda az Indiana Jones-ban, vagy Marcellus Wallace fényes táskája a Ponyvaregényben, úgy a sziget is csak egy McGuffin* a Lost íróinak eszköztárában, egy katalizátor, ami előmozdítja azt, amiről a széria elsősorban szólni akar.

A sorozat egyik legfontosabb erénye, az a páratlan karakterkészlet, és a beléjük vésett figyelemreméltó motivációs csomag. Az első évad rögtön 14 fontosabb szereplővel indul, akik rendre centrikus epizódokat kapnak, megadva ezzel annak a formabontó lehetőségét, hogy minden karakter saját epizódjában főszereplőként léphet elő, magamögé építve egy olyan szövevényes önéletrajzot, mely egyben reflektál a szigeten történő aktuális eseményekre, és megindokolja, vagy megalapozza a szereplő személyiségjegyeit, vagy éppenséggel csavarosabb módon utólag leplezi le azokat. Mindezt a sorozat írói a lehető legrafináltabb módon, a ritmikus-flashback, mozaikos, non-lineáris, nem túl könnyű, de annál hasznosabb narrációs módszerével élve valósították meg, ami mint forradalmi formátum végig fennmarad a sorozat elbeszélési stílusaként. Ezzel a sorozat készítői feltétel nélkül elérhették azt a célt, hogy egy misztikus, sci-fi közegben elmesélhessenek, egy rendkívül aprólékos és mély lélektani drámát, előtérbe helyezve a környezeti, és társadalmi szituációk legprovokatívabb kérdésköreit (ezt nevezik kimondottan karaktercentrikus sorozatnak).

Természetesen, mielőtt bárki is belemerülne a karakterek személyes világába, fontos megjegyezni, hogy a karakterek színességét az is rendkívül hangsúlyozza, hogy etnikailag, és hitkultúra szempontjából is a Lost példaértékűen multikulturális. A 815 járatának túlélői közt amerikai karakterek mellett más nemzetiségűek is felbukkannak, mint iraki (Sayid), brit (Charlie), ausztrál (Claire), koreai (Sun és Jin), orosz (Mikail), nigériai (Eko), francia (Rousseau) stb. És persze ezzel kötelező módon párosul az apró, de jelentős figyelmesség is, hogy minden szereplő nemzetiségének megfelelően használja jellegzetes akcentusát, sőt, még az amerikai szereplők akcentusa is változó (pl a New York-i Michael akcentusa tökéletesen különbözik Sawyer Tanassee-i „cowboy” kiejtésétől.). Ugyanakkor hitkultúrák, és ideológiák sora élezheti a szereplők közti ellentéteket: nyugati kereszténység (Eko), iszlám (Sayid), pogány spiritualizmus (Locke), vagy épp megrögzült ateizmus (Jack).

A Lost filozófiai és társadalom-etikai tanulmányként is épp akkora szellemi értéket képvisel, mint lélektani drámaként (ez tán elkerülhetetlen opció volt, tekintettel arra, hogy a Lost első percétől kezdve közösségről, beilleszkedésről, túlélésről szól). Ezt bizonyítják azok a később kiadott remek könyvek és tanulmányok, amelyekben professzorok, hallgatók, és egyéb intellektusok dicsérő lelkesedéssel boncolták ízeire a kényes kérdésköröket rendre feldobó sorozatot. Tehát kisebb nagyobb motívumok szinte százával adottak a sorozaton belül, legyen szó társadalom- (filozófia, pszichológia, etika), vagy természettudományról (elméleti fizika, kvantummechanika, orvostudományok), vagy éppenséggel művészetiről (drámai neo-realizmus, soft sci-fi elemek, eklektika, kultúr- és korhű ábrázolások), esetleg elvontabb témákról (numerológia, ezotéria, spiritualizmus). És mindezeket egyenként újra lebonthatnánk, hogy újabb a sorozat által boncolt motívumokat fedezzünk fel, majd azokon belül is bonthatnánk. Valami olyasmi ez, amit sosem tudunk már a teljesség igényével kifejezni, mióta a sorozat olyan terjedelmesre nőtt. Mindez valahol a sorozat íróinak zsenialitását, és ugyanakkor az ijesztően elborult megszállottságát is bizonyítja.

Az Oceanic 815 túlélői ebben a furcsa, rejtélyes, szinte kifejezhetetlen világban találják magukat, elszakadva megszokott szociális közegüktől, egymásra és a túlélésre kényszerülve. Azonban van valami érezhető a levegőben, mintha új dimenzió és új lehetőség nyílna előttük, aminek ha kezdetben nem is tudatosan, de meg kell felelniük. Jack, Kate, Sawyer, Locke, és a többiek a zuhanás előtt mind kétségbeejtő problémákkal küzdő emberek voltak, mindenki a maga nemében törött, leterhelt, sorstalannak látszó, ugyanakkor jelentéktelen és parányi. A katasztrófa borzalmain túl azonban egy új élet reménye kezd kibontakozni. Miután nem jönnek a megmentésükre (a sziget tulajdonságait nézve ez szinte lehetetlen), kénytelenek újra közösségbe rendeződni, és új életet kezdeni, ezúttal tiszta lappal minden és mindenki előtt (lásd Kate felemelő esete, mikor fellélegezhet Jack előtt, bilincset és menekülési kényszert hátrahagyva). Az első évad első epizódjai ezt a folyamatot göngyölítik alapos tempóval, páratlan hangulatot árasztva, rákoncentráltatva a néző figyelmét a szereplők világára, ami a kezdeti stádiumban főképp Jack, Locke, Kate és Charlie javára szól. Jack, a türelmetlen, makacs, és rendkívül elhivatott gerincsebész első perctől a sorozat készen kapott hőseként ugrik elő, azonban a vezetői poszt vállalása előtt, a kudarc félelmétől hajtva idegenkedik, és ezzel fel is sejlik egy posztmodern hős típusa, akit az ősrégi hős archetípusokkal ellentétben kevésbé tudunk előre kikalkulálni. Olyan hős, akinek sokat kell gürcölnie, hogy a mélypontról nőjön fel a feladatához, mikor vállalnia kell végzetét, hogy bármi áron hős lehessen – és félő, hogy bármikor újra visszazuhanhat, vagy súlyosan eltévedhet. Ezzel szemben Locke, aki külvilági életében teljesen elesett, megalázott, és minden tekintetben jelentéktelen és elutasított ember volt, a szigeten, miután az visszaadta neki az egészséges lábait, meglehetősen jól érzi magát. A cselekmény Locke karakterén keresztül adja a legnagyobb lökést aziránt, hogy a sziget rejtélye és mitológiája terítékre kerüljön. A vadászó kalandor felismeri a sziget adottságait, s bár nem érti azt az erőt, amivel szemben áll, mégis sorsát, végzetét kezdi kutatni benne, ami a néző számára páratlan kalandokat, és borzalmakat egyaránt tartogat. A korai karakterfejlődések tekintetében az évad elején talán Charlie az igazi első befutó, aki a sosemvolt rocksztár vergődésétől a heroin függőségig csúszott a lejtőn, míg végül a szigeten új távlatokra talált, és leszokásával végre biztosíthatott egy utat magának a felelősségvállalás irányába, és közelebb kerülhetett Claire-hez. Ezzel először elevenedett meg szinte teljes egészében a sorozat egyik vezér szimbóluma, a megváltás. Persze a Lost írói épp annyira tudják, hogy soha semmi sem fenékig tejfel, hogy a sziget hamarosan újra és újra megkísérti Charlie-t, ahogyan azt másokkal is teszi. Persze bizarr eseményekkel sem késlekedett az évad már az elején, például Sawyer megkínzása az inhalátorért kicsapott egy pár biztosítékot. Sayid, a tisztánlátó, tettre kész, józan katona az udvariasság mintapéldánya, viszont sötét múltja minderre árnyékot és szégyent vet, ami miatt szinte mazochista módjára büntetné magát (ebben az évadban magányba akar vonulni, de későbbi évadokban meghökkentőbb önmarcangoló pillanatait is láthatjuk, amiért hol megérteni akarjuk, hol rettenetesen sajnálni).

Az évad azonban akkor kap sebességre igazán, amikor egyre inkább úgy tűnik, túlélőink nincsenek egyedül a szigeten. Claire elrablása csak fokozza azt a félelmet, amit a dzsungelben randalírozó szörny már megalapozott (kezdetekben a füstszörny a közösség elemi félelmét szimbolizálja, később válik a sorozat mitikus elemévé, majd mellékszereplőjévé). A fokozódó félelem, és a nem érkező segítség Michael-t arra készteti, hogy tutajt építsen, és maga induljon el segítségért, ezáltal is megmentve fiát Walt-ot, bebizonyítva azt is, hogy méltó a későn kezdődött és hirtelenjött apaszerepre. Útjára Sawyer is elkíséri a sorozat egyik legösszetettebb s egyben legszórakoztatóbb karaktere, aki gyermekkorában szerzett traumái miatt vérszomjas, a prédájához meghasonuló, nyughatatlan bosszúállóvá válik. Jin is Michael-el tart, aki feleségét, Sun-t, és házasságát akarja mindenáron megmenteni a válságtól. Jin távozása egy nemesebb cél érdekében történik, aminek feltétlen jó oldala az, hogy bár keserű aggodalommal, de Sun szabadságot élvezhet Jin szigorú magatartása nélkül. Claire az évad időzített bombája, aki talán a lehető legkényelmetlenebb helyzetbe csöppent az állapotával. Története felkavaró rejtélyeket takar, de még aggasztóbb, hogy eltűnése után, töredezett emlékeivel, csontig rémülten kell felkészülnie arra, hogy hamarosan szülni fog.

Az élet rendje című epizód az évad, s talán az egész sorozat… sőt, talán minden sorozat közt az egyik legszebb epizód. A Locke által elindított alapos külső motivációk eredményeképp Boone lassan megtanult túladni Shannon-on, azonban a baleset, amit szenvedett az élete végét jelentette. Eközben pedig Claire szülése zajlott, így az egész epizód egy döbbenetes, és egyben kegyetlen érzelmi kombinációval rukkol elő. Még sosem láttam ilyen szépen megelevenedni, s kiegyensúlyozottan összhangban találni a fájdalmat a gyönyörrel, avagy a bánatot a boldogsággal. A néző azt sem tudja miért is sírhatna… Boone tragikus és méltatlan halálát siratná? Vagy fakadna az örömtől, mert megszületett Claire babája? (Le az összes kalappal Stephen Williams rendező, és Michael Giacchino zeneszerző itteni teljesítménye előtt.) Nem mellesleg a karaktervezetés terén is kulcsepizódról beszélünk, ugyanis Jack, aki nem tudja már megmenteni Boone-t, a szigeten először tapasztalja azt a kudarcot, ami mindig is szemben állt kitartó elkötelezettségével. Ugyanakkor Claire megkönnyebbült, amikor végre elfogadta a sorsát, hogy anya lesz, és gyermekével kell maradnia, birkóznia kell feladataival, és el kell fogadja mások segítségét. És nem mellesleg Kate (meglepően brilliáns alakítás Evangeline Lilly-től), emberséges oldalának a legmélyebbjét adja, amikor világra segíti Aaron-t.

Az évad egyik tartogatott ínyencsége Hurley epizódja volt a Számok című. A multimilliomos, de végtelenül földhözragadt viccmester története az átkok paranoiás rohamaival ugyancsak rendkívüli kombináció. Hurley jelenléte egyszerre komikus, és drámai, olykor pedig egyenesen nyomasztó üzeneteket sugalló. Akárcsak Locke, Hurleyt is körüllengik a misztikumok, azonban Hurley elsősorban félelemből és megnyugvás végett keresne válaszokat fejtetőre állt élete miatt.

A Lost védjegyévé vált, hogy minden évad végére az események felpörögnek, több szálra szakadnak, a konfliktusok és ellentétek kiéleződnek, és cliffhangerek egész hada bünteti a nézők idegeit. Az első évad zárása ebből a szokásból lehengerlő példát adott. A többiek érkezésének híre rendesen felkavarja a port a túlélők közt, ami tettekre hajtja Jack-et és Locke-ot. Bár találnak egy bunkert, ami menedéknek ígérkezik, azonban a két vezéregyéniség hamar felfedezi azokat az ellenpólusokat, ami miatt innentől kezdve többé nem lesz köztük egyetértés, és ez gátat vet majd a túlélés érdekében hozott döntések terén. Megszületik a sorozat egyik legfontosabb rivális motívuma, a „hit embere – tudomány embere” szembenállás, és kezdetét veszik a remekül megírt, agresszív szócsaták. A bunker felnyitása úgymond a küszöbe lett ennek hosszan tartó cselekményvonalnak. Azonban a sorozat legmegrázóbb jelenetei Michael-ék tutajozásánál történtek. A Többiek felbukkanása a nyílt tengeren váratlan volt, és mindennek tetejében elrabolják Walt-ot.

Az évad végére, ahogy az írók, úgy a technikai stáb is gőzerővel dolgozott egy a Pilot részhez méltó évadzáráshoz, amivel egy időre búcsúztatták a sorozatot. Ahogy szellemi, úgy technikai és művészeti-rendezési értéke is kiemelendő ennek a szériának, beleértve a remek rendezők munkáit: Jack Bender és Stephen Williams, akik elképesztő képzelőerővel és hatékonysággal tolmácsolták mozgóképre az írók papírra vetett ötleteit. Feltétlen kiemelendő Michael Bonvillain operatőr munkája, akinek köszönhetően a Lost egy „soha ilyen szépen nem volt filmezve egy sorozat sem” szakmai jelzővel büszkélkedhet. Azonban a Lost sem hangulatilag sem érzelmileg nem lenne annyira hatékony Michael Giacchino grandiózus zenéje nélkül. Az Oscar díjas, rendkívül szorgalmas, és termékeny zeneszerző által a Lost egy újabb egyedi jellegzetességgel bírhat, ugyanis a legtöbb TV sorozat egyetlen komponált zenei albumból látja el az összes epizódjának zenei világát, míg Giacchino a Lost minden egyes évadának minden egyes epizódjához friss zenéket komponál. Természetesen a sorozat zenei világához hozzátartoznak a változatos betétdalok is, melyet az alkotók személyes kedvenceik közül válogattak össze. Az epizódokban szólaltak már meg olyan előadók, mint Joe Purdy, Willie Nelson, Damien Rice, James Brown, Bob Marley, és sorolhatnánk még sokáig.

Remek zene, fényképezés, színészek, lebilincselő történet, gondolatgerjesztés, dráma, kaland… A Lost a nézettségi mutatókon is rendkívül jól teljesített, ami hozzájárult az ABC csatorna fellendüléséhez. Rajongói klubok kezdtek megalakulni világszerte, akik rendíthetetlenül kultiválni kezdték a sorozatot. A széria az interneten is el kezdett hódítani, szerepjátékok, fórumok jöttek létre. Ami igazán pontot tett az i-re – azon túl, hogy mindennek tükrében a stúdió habozás nélkül berendelte a 2. évadot – nem más, mint a rajongók egyedi ráhangolódása a Lostra: az úgynevezett Lostiek, avagy a fanatikus rajongók elkezdték a kattogást, vagyis a teóriák felállítását a cselekmény folytatását illetően. Kezdetét vette a Lost-láz, ami ezután már csak fokozódott a 2. évad berobbanásakor főleg.

Egy záró bekezdésként egy rövid és általános áttekintést foglalnék össze, különböző szempontokból vizsgálva az adott évadból a kedvenc pillanatokat, amik természetesen csakis az én szubjektív véleményemet tükrözik.

Kedvenc epizód: Az élet rendje - Exodus (évadzáró részek)

Kedvenc karakter: John Locke

Kedvenc idézet: „Élj másokkal, halj meg egyedül.” (Jack Shepard)

Kedvenc Cold Open: „Jönnek a Többiek”

Kedvenc Cliffhanger: Locke a zuhanás előtt tolószékes volt! – A Többiek csakugyan léteznek és elrabolják Walt-ot.

Kedvenc Flashback: Anthony Cooper kihasználja Locke-ot, és ellopja a veséjét.

Namaste,

Minden kedves barátnak,

És mélyen tisztelt rajongónak,

Stefucz Bálint – Csaba (Valentino)

* - McGuffin: egy olyan elbeszélési elem, amitől függenek a fiktív szereplők, ugyanakkor előmozdítja azoknak a szerepkörét a cselekményben. Lehet a McGuffin tárgy, vagy bármi, ami a történet vezetésében és formálásában hasznos lehet (pénz, erő-, vagy energiaforrások, értéktárgyak). Legtöbbször a McGuffin részben megmagyarázott, vagy éppen teljesen meghatározatlan elem. Például az Indiana Jones filmben sosem tudjuk meg mi van a frigyládában, azonban csak az számít, hogy a náci haderőknek szükségük van rá, hogy fegyverként felhasználják, így főhősünknek lépnie kell annak megakadályozásában. A McGuffin ismeretlen, vagy részben ismert marad, de mégis motiválja és indokolja a teljes cselekményt, a köréje épült drámát, akciót, kalandot, stb. A Lost esetében a sziget lehet a McGuffin, ahol a karakterek egy helyre kényszerülnek, szocializálódnak, eseményeket élnek meg, fejlődnek, és új szintekre lépnek.