BLACK SWAN - Fekete Hattyú

„A Fehér Hattyú egyszerű... Az igazi munka azonban az átváltozás lesz a sötét ikerpároddá.”

Eredeti cím: Black Swan

Készült: 2010

Műfaj: dráma, thriller, pszicho

Rendező: Darren Aronofsky

Főszereplők: Natalie Portman, Mila Kunis, Vincent Cassel, Winona Ryder

Nina a New York City balett társulat tagja, akinek minden idejét felemészti a tánc. A lányt kiválasztják az ártatlan fehér hattyú szerepére, az új táncos, Lily pedig a fekete hattyút személyesíti meg. A két lány rivalizálása furcsa barátsággá alakul, Nina ekkor kerül közelebbi kapcsolatba sötét énjével, és félő, hogy a vakmerősége tönkreteheti őt.

Sokak számára a doppelganger fogalma nem sokat mondd, de az, amit a szó takar, a legtöbbeknek (filmszeretőknek, könyvmolyoknak) a legelegánsabb karaktervitelt jelentheti. Aronofsky pedig ebből is a legelegánsabbat faragta.
A fogalom terminológiája az irodalomban gyökerezik, de a pszichológia és pszichiátria is előszeretettel nevezi meg. Azt a lelki síkon történő metamorfózist jelenti, amikor az ember találkozik önnön sötét alakmásával, befolyása alá kerül, teret enged annak, hogy lerombolja mindazt, ami eddig személyiségünket alkotta.
Nina Sayers is ezen az átváltozáson megy keresztül. A visszahúzódó, magányos, anyja pesztrálásában álmodozó lány maga a frigiditás típuspéldánya, aki számára idegen a csáb, és a szexuális elhatározottság fogalma. Amikor azonban bekerül az egyik legpatinásabb new york-i balettegyletbe nem csak az álmai válnak valóra, hanem élete kihívásaként fentebb említett frigiditását is kénytelen legyőzni. A Fehér Hattyú eljátszásához minden képessége adott, de a Fekete Hattyú intenzívebb, bujálkodó, és érzéki személyiségéhez túl üres. Ártatlanságában csak alig lappang az a feltörekedni vágyó ÉN, ami ehhez kell. Azonban a lappangás némi instrukcióval teljes átalakuláshoz vezethet.
Az alakmásunk - úgy a Ninaé is - relatíve bárhonnan farkasszemet nézhet velünk, irányítani való vágya felsejlik akár egy pillantásból, amint egy tűkörbe nézünk. De az sem kizárt, hogy Nemezisünkre lelünk és az lesz a katalízis a kitöréshez.
Leroy a perfekcionista, gyakran gyanúsan kéjvágyó rendező zsarnoki instrukciói rávezetik Nina-t az útra, hogy megismerje a Fekete Hattyút. Azonban ennek következményei még csak apró repedések Nina ártatlanságán ahhoz képest, hogy milyen élményekben részesül a Lilly-vel való megismerkedés során. A lányban önnön tökéletes nemezisét fedezi fel. A realitás lassan betorzul, a tűkörből figyel valami, az indulatok teret kapnak, siker- és bosszúvágy keveredik a légkörben, kiszakadás a közegből, menekülés múlt és személyiség elől. Metamorfózis…
Avagy átalakulás, ami lassan szürreális köpenyt ölt és a pszichózis végleteibe tart. A doppelganger sosem dominál cél nélkül, azonban legvégső célja lehet minden emberi vonás elpusztítása - és ez lehet akár a súlyos áron elért tökélyre való fejlesztése a szenvedő ÉN-nek, vagy maga a halál. A film ezen mély gondolatiságával egyszerre a foglalkoztatott témájának, a Hattyúk Tavának a metaforájává válik. A Fekete Hattyú ki elszereti Fehér testvére szerelmét, és megfosztja mindentől, majd végső elkeseredésében a Fehér végez magával. Avagy a sötét én, aki felülkerekedik Nina-n, és kiteljesedik a tökély nevében, majd megfosztja életétől az esetlen frigidet.
Innen már csak egy dolgunk maradt. Ismét megnézni a filmet és megfejteni Nina eltévelyedését saját egójában, spekulálni azon, hogy Lilly karaktere mennyire is számít ténylegesen mérvadónak ebben az átalakulásban. Minden egyéb rajtunk múlik.

Natalie Portman ezzel a filmmel a maximális tehetségét eddig béklyóba verő frigiditását volt képes megtörni. Nem hiába a rengeteg sok ajnározás, jelölgetés – ez a lány tényleg csúcsra járatja minden képességét ebben a filmben. Az ártatlan Ninának esetlenséget, szégyellőséget, zavarodottságot, határozatlanságot, jellemi gyengeséget adott, hogy aztán kikeljen magából mint a „Fekete Nina”, kinek könyörtelenséget, perverziót, gátlástalanságot, eltökéltséget, és beteges, frászkeltő tekintetet adott…
A film vizualitása egy első és cinikus blikkre talán nem tűnik többnek egy ázsiai horror látványvilágánál, azonban Aronofsky egy nem nagyköltségű, és egy nem precíziós CGI-vel is be tudja bizonyítani, hogy nem most jött le a falvédőről, és nem konzultál a hatásvadászattal. Horrorisztikus riogatásai, és szürreálisnak ható, a sötét én jelenlétére asszociáló jelenetsorai ok-okozati függvénye egy termés, egy filmnyelvi gyümölcs, amit megannyi futószalagon gyártott horror kitanulmányozhatna, és használhatna. Képi hatásokra természetesen ráemel Libatique fényképezése, aki imbolygó kamerával a balerinákkal kecses szinkronban táncol a színpadon.
Clint Mansell zenéje ha nem is annyira kísérletező mint a Pi DnB ütemei, nem is annyira emblematikus és jellegzetes, mint a Rekviem egy álomért, vagy a Forrás dallamai, mégis tökéletesen integrálódik a film egészéhez, és Nina átalakulásához. Kezdetben szemlélődő és mérsékelt, később egyre bátrabb, intenzívebb, és félelmetesebb.

Amúgy érdekes szimmetriák és ellentétek fedezhetők fel a Pankrátor és a Black Swan filmek közt. Figyelembe véve néhány vonatkozást a két film egyfajta kameramozgási kultúrát fogalmaz meg. Mindkét filmben felsejlik egy kis voyerizmus jele, a kamera hátulról követi az előre haladó főszereplőt. Vagy betekintést nyerünk a főszereplő mindennapjainak, vagy foglalkozásának aprójába is: a pankrátor kézkötéseinek felcsavarása – a balettcipő felhúzása. Akár nagyobb motívumokban is gondolkodhatunk: mindkét filmben a főszereplő a magányából igyekszik kitörni, mindkét szereplő életében és karrierjében fontos szerepet jelent a szereplés és a közönség befogadó magatartása. Hasonlóképp tárgyalható mindkét film végkimenetele akár.
Ugyanakkor szöges ellentétek is felfedezhetők: a Pankrátor csupa tesztoszteron főhőse a szorítóban valami bizarrat, brutálisat és kegyetlent produkál, míg a balerina kecsességet, erotikát, szépséget, csupa pozitív esztétikai kisugárzást ad a színpadon.

Bár az ellentétek végül mégiscsak egy újabb szimmetriához vezetnek. Bármily különbség is legyen balerina és pankrátor, férfi és nő között, az őszinte érzelmek felemelően hatnak Aronofsky filmjeiben. A Black Swan lassan betorzuló Ninája arra enged következtetni, hogy a rendező minden nemű aspektusból képes megérteni az emberi lélek működését, és szenzációs formában tudja továbbadni a nézőnek. A Black Swan sem különb… sőt…

„Tökéletes…”

100%

NEGYEDIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK

Eredeti cím: The Fourth Kind

Készült: 2009

Műfaj: horror, sci-fi

Rendező: Olatunde Osunsanmi

Főszereplők: Milla Jovovich, Will Patton, Hakeem Kae-Kazim

A történet az alaszkai Nomeban játszódik, ahol 1960 óta jelentik az eltűnéseket. Az FBI többszöri, mindenre kiterjedő nyomozásai ellenére, az igazság nem derült ki. Itt, ezen az Isten háta mögötti helyen, Dr. Abigail Tyler pszichológus elkezd gyűléseket tartani traumás páciensekkel. Akaratlanul is, de felfedezi az idegenekkel kapcsolatos összefüggő elbeszéléseket és dokumentálja is ezeket.

Erich von Däniken teóriája az, miszerint intelligenciánk, és technikai, kulturális, valamint szellemi fejlődésünk egy távoli, földöntúli civilizációnak köszönhetjük, és minderre számos történelmi és kulturál-antropológiai adat szinte meggyőzően utalhat. Egyesek szemszögéből ez egy radikális újrafogalmazása az emberiség eredetének, de tagadhatatlanul egy elterjedt kultuszt vont maga köré a világ minden részéről, egyes régiókban már-már része a folklórszokásoknak és popkultúrának, amint a klasszikus UFO hiedelem, és egy egzisztencialista teória lassan egybefonódik irodalom, hagyomány, és megszállottság miatt.
A Negyedik típusú találkozások ebből igyekszik markolni egy adagot, hogy sokkoló képesorok révén felébressze bennünk azt az ominózus kérdőjelet: mi van ha...?
De ahhoz, hogy végérvényesen célját érje a film, ahhoz túl mű, túl áldokumentumszerű. A valódinak feltűntetett felvételekről annyira lerí, hogy hamisak, hogy az már szinte irritáló. Szerintem nem elég autentikusak ahhoz, hogy kollektívé akkora zűrzavart ébresszen, mint a sokak által hihetőnek vélt Blair Witch Project anno. Mindez megtörtént anélkül, hogy a B. W. Project alkotói az abszolút megtévesztés és félrevezetés szándékát erőltették volna a nézőre. A Negyedik típusú találkozások leleplezéséhez azonban nem diploma, csak internet előfizetés, és írástudás szükségeltetik: gugli barát szerint Nome egész közössége nevetségesnek tartja a filmben látottak tényként való kezelését, és előadásmódját. De hát az urban legendáknak a megszokottnál bizarrabb, titokzatosabb eset is elegendő, hogy automatice eladják magukat, mint rendkívüli filmötletet.
De elvonatkoztatás nélkül nem lehet csak úgy tovább lépni ezen a filmen. Leszámítva, hogy spekluatívvá igyekszik provokálni a nézőjét, van némi "tulajdonképp" ebben a moziban. És a fogalom alatt megemlíthetjük Milla Jovovich nem slágerkaliberű, de szórakoztató játékát, az olykor paranoiddá fokozódó feszültségteremtést, szinte zavarba ejtően cseles vizuális megoldásokat, és megannyi eltalált hatáskeltést, figyelemreméltóan ügyeskedő operatőri munkát (pl a bagoly megkerülése több tekintetben akár egyszerre gyönyörű, baljós, félelmetes, túlontúli).

Egy horrorfilm szerintem akkor képes kiemelkedni zsánere kliségödréből, amikor zavart tud ébreszteni a nézőjében, az elhatározhatatlanság kíméletlen és kellemetlen szituációjába sodorva őt. A Negyedik típusú majdnem egy ilyen találkozás volt, csak az apró részletek, amiknek a dolguk, az autentikus hatás, és az elhitetés lett volna túlságosan árulkodóra sikeredtek, annak ellenére, hogy a film "tulajdonképpen" technikailag és koncepciójában egy érdekfeszítő darabnak számíthat.

65%