TOP 50 KEDVENC FILM - 3. rész (30-21)

A cikksorozat korábbi részei:

TOP 50 KEDVENC FILM - 1. rész (50 - 41)

TOP 50 KEDVENC FILM - 2. rész (40 - 31)

#30
EGY CSODÁLATOS ELME

John Nash Nobel-díjas matematikusnak sokat köszönhet a világ, főleg a közgazdaság terén elért eredményei miatt. A legtöbben Howard filmje előtt nem tudták, hogy a zseniális matematikus milyen körülmények és küzdelmek közepette élte életét és végezte úttörő munkáját. Az életrajzi filmek modern nagymestere, Ron Howard (Rush, Apollo 13) Russell Crowe főszereplésével (Gladiátor) mesélte el Nash életét, valamint az emberekkel, betegséggel és önmagával vívott különös harcát. A fiatal, karrierkezdő Nash mindennapjaiba csöppenünk be, amikor a kissé nehéz természetű, cseppet arrogáns, de mégis szimpatikus matekzseni keresi az eredeti ötletet és a szerelmet. Tehetsége okán biztos jövő elé néz a kódfejtés tudománya terén, ami főként a kormány számára válik hasznossá a feszült, hidegháborús konfliktushelyzetben. Ez a fajta munkaterület velejárója a paranoia, ami nem hat túlzottan előnyösen a Nash elméjében lappangó betegségre. A paranoid skizofrénia tünetei jelennek meg rajta, egyre sűrűsödő hallucinációi elkerülhetetlenül elszakítják a tudóst a valóságtól, az emberektől, a családtól, és a munkától. Végtelen önuralma és szigorúan analitikus természete arra ösztönzi, hogy harcoljon az elméje káosza ellen, felismerje, elfogadja saját betegségét, és újrarendszerezze összetört tudatának szilánkjait. Bár a módszere semmiképp sem gyógyír a skizofréniára, Nash számára mégis megváltás volt, ami visszaterelte őt egy olyan vágányra, ahol betegségével együtt-élve, nem engedte veszni hagyni zsenialitását és a számára fontos embereket. Howard filmje szinte hibátlan életrajzi dráma, ami érzékletesen mutatja be egy ember és környezete vesszőfutását, miközben a skizofrénia eddigi legjobb filmes megjelenítését mutatja be.   

#29
KAPCSOLAT

Carl Sagan a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású tudósa volt, aki nemcsak egyszerre volt kiváló biológus, fizikus és csillagász, hanem ösztönző ismeretterjesztő és előadó is, aki a lehető legszélesebb körben, világszerte csigázta a fiatal generációk kíváncsiságát, és bátorította tudomány iránti érdeklődésüket – létrehozva azt a nemzetközi mozgalmat, melynek mai örökösei olyan elit tudósok, mint Stephen Hawking, Richard Dawkins, Michio Kaku, vagy Neil deGrasse Tyson, és melynek célja a tudomány legfrissebb vívmányainak közlése a laikus érdeklődők számára. Könyvei, előadásai és televíziós sorozatai (Cosmos, melyet tanítványa Neil deGrasse Tyson nemrég méltósággal újjáélesztett a NatGeo-n) azóta is etalonnak számítanak a tudományos-ismeretterjesztő médiában. Sagan legendáját csak tetézi az, hogy mindemellett még a regényíráshoz is megvolt a jó ízlése, így Contact című tudományos-fantasztikus műve nem véletlenül lett bestseller. Sagan 1995-ben bekövetkezett halála után két évvel Robert Zemmeckis rendező (Vissza a jövőbe, Forrest Gump) az emlékére készítette el a regény filmváltozatát, búcsút intve a példaképnek. Sagan, aki maga is részt vett a Voyager űrszonda tervezésében, őszinte szívvel hitte, hogy az ember nincs egyedül a Világegyetemben, és vallotta, hogy ilyen kevés emberért pazarlás lenne az Univerzum grandiózussága – az emberiség történetének legszebb pillanata lenne, ha üzenetet kapnánk valakiktől, odakintről. A Kapcsolat is ezt a szellemiséget és ambíciót szövi tovább egy hangulatos, fikciós drámában, melyben egy lelkes csillagász, Ellie Arroway (Jodie Foster) kozmikus rádiójelek közt kutat értelmes üzenetek után. Mikor a SETI program keretében áttörő felfedezést tesz egy rejtélyes, de rendszeres és megfejthető beérkező adást illetően, kezdetét veszi a hajsza a jelforrás kutatása után. Miközben minden jel arra mutat, hogy az idegen szignál egy invitáció, a világ lakosságában megoszlanak a vélemények. Míg egyesek reményteli kíváncsisággal várják a kapcsolatfelvételt, másokat megrémít a gondolat. Ellie a rá zuhanó terhek kereszttüzében igyekszik a szívére hallgatni: árva kislánykora óta az őt kísérő magányát maga mögé parancsolva, készen áll arra, hogy az egész emberiség kozmikus magányát is megtörje egy kapcsolatfelvétellel. Miközben a történet efféle lebilincselő játékkal operál, addig Sagan másik üzenete is szépen átjön a film képkockáin, miszerint a tudomány, a kutatás és a felfedezés nem csupán intelligencia, adat és eredmény, hanem egyben lélekemelő spirituális utazás, aminek szépségét a legnagyobb szuperlatívuszok sem képesek körülírni.

#28
A BÁRÁNYOK HALLGATNAK

Hitchcock Psycho-ja után a legnagyobb előrelépés a pszichológiai thriller műfajában. Ezúttal nem csak koncepcióról beszélhetünk melyet a pszichológia inspirált, hanem maga a narráció és a cselekmény követi a pszichoanalízis és a terápia módszereit és folyamatait. Thomas Harris Hannibal regénysorozatának egyik kötetét Jonathan Demme dolgozta fel egy olyan stáb közreműködésével, mely a film bemutatása után joggal nyerte szanaszét a legrangosabb filmes díjakat – főleg a két főszereplőt, Anthony Hopkins-t és Jodie Foster-t emelték piedesztálra felejthetetlen alakításaik miatt. A történet Clarice Starling-ról (Foster) az újonc FBI ügynökről szól, akit felettesei első megbízása alkalmával már a mély vízbe dobnak. Feladata elkapni egy olyan könyörtelen sorozatgyilkost, aki fiatal nők lenyúzott bőrét használja saját szexuális transzformációjára. Hogy sikerrel járjon, Clarice egy korábban már elkapott sorozatgyilkostól, a valamikori terapeutától, Dr. Hannibal Lectertől (Hopkins) kér tanácsokat, hogy a gyilkos fejébe bújhasson. Beszélgetéseik során bizarr barátság szövődik, amikor fény derül arra, hogy Clarice ígéretes tehetsége és elhivatottsága ellenére cseppet sem áll készen egy ekkora feladat megoldására. Míg Clarice-t objektív és morális ambíciói vezérlik, addig Lecter a szakmai segítségnyújtás leple alatt szuggesztív módon bontja ki a nő legbelsőbb félelmeit, tépi fel legmélyebb sebeit, melyek látatlanul gátolják a munkájában. Bár Lectert mindössze 16 percig láthatjuk a filmben, figurája mégis hátborzongatóan telepszik rá a cselekmény egészére, és a nézőre. Hopkins a színészmesterség történetének egyik legnagyobb detonációját hajtja végre tökéletesen kiforrott mimikájával és hangjátékával, megteremtve Hannibal megismételhetetlen kettősségét, miszerint egyszerre gyomorforgató pszichopata és barátságos őrangyal, aki könyörtelen, és megbabonázó rafináltsággal segíti hősstátuszba az ügynöknőt.

#27
BECSTELEN BRIGANTYK

Egy-két dolgot érdemes leszögezni Tarantino filmjeivel kapcsolatban. Például, hogy sem erkölcsöt, sem történelmet nem az ő munkásságából érdemes tanulni. De ahol emiatt bezárul egy ajtó a rendező filmográfiájában, ott kinyílik számos másik kapu egy végtelenül elborult filmes zsivány, pimasz és utánozhatatlan fantáziavilágába. Ezúttal a bili a II. világháborúra, a nácizmusra és a holokausztra borul rá. Ugyanis QT nem kisebb „aljasságra” vállalkozott, mint hogy meghamisítsa a történelmet, újraértelmezze a konfliktushelyzeteket és az erőviszonyokat. Persze mindezt csupa jó-szándékú mozgóképes kísérletezés céljából... na meg egy kis nyelvöltögetés reményével, amihez nem árt érteni a rendező elvont humorát. A II. Világháború vége fele járunk. Miközben a német náci vezérkar propaganda-programmal ünnepli istenített hőseit, a háttérben olyan éles ösztönű figurák irányítják a zsidóság összeírását, deportálását és megsemmisítését, mint a sokoldalú és művészien kegyetlen Hans Landa (Christoph Waltz). Néha kicsúsznak a kivégzendő delikvensek a karmai közül, és az egyik ilyen eset következménye megbosszulni készül magát. Shosanna (Mélanie Laurent) miután elmenekül egy ilyen ziccerből, Párizsban olvad be egy olyan mozi üzemeltetőjeként, amit az önelégült náci vezérkar kibérelni készül, hogy parádésan tegyen pontot fergeteges propagandista filmfesztiváljára. Az eseményen még maga a Führer is részt vesz, így úgy tűnik eljött Shosanna nagy napja... De nem csak a bájos szőke lány az egyetlen tervezője a Nagy Zsidó Bosszú merényletnek: amerikai zsidókból álló csapat Aldo Raine (Brad Pitt) vezetésével vonul végig a Német birodalmon, náci skalpokat gyűjtögetve. A végső céljuk nem más, mint kinyírni Hitlert a párizsi filmes gálaesten. Történelmietlen mivolta ellenére a Brigantyk vizuálisan roppant korhű, és még úgy is képes átadni a kor hangulatának feszültséggel teli, háborús hangulatát, hogy közben a rendező ezúttal sem képes megállni becsempészni filmjébe a klasszikus western és bosszú-filmes motívumokat – beleértve a kameraállásokat és főként a zenei szólamokat. Német, francia, olasz és angol nyelven brillíroznak a jobbnál jobb színészek olyan pattanásig feszült jelenetekben, amiknek csúcspontjai maguk a tarantinoi kiszámíthatatlanságok. A karaktereit patthelyzetből patthelyzetbe sodró történet a rendező egyik legkiemelkedőbb, s egyben legeszelősebb munkája.   

#26
VIHARSZIGET

Martin Scorsese öt évtizede tartó filmográfiája önmagáért beszél, aminek nagyszerűségét az is emeli, hogy ciklusokra bontható társulásai egy-egy színészóriással, valóságos definíciói tudnak lenni az adott filmes korszaknak. Ilyen volt első nagy etapja Robert DeNiro-val, ami olyan klasszikusokat szült, mint a Dühöngő bika, a Casino, vagy a Taxisofőr. Később Scorsese új ragyogó társra bukkant Leonardo diCaprio személyében, és új korszak vette kezdetét, ami alatt diCaprio a tini-kedvenc imázsát fényévekre lehagyva egy kiforrott színész-kolosszussá nőtte magát. Közös munkájuk sorából számomra a Viharsziget a legkiemelkedőbb, ami tökéletes kivonata a ténynek, hogy Scorsese profizmusa a lélektani thriller területén vitathatatlan, valamint, hogy diCaprio brillírozásából sosem elég. A történetben Teddy Daniels nyomozó a Boston melletti Viharsziget elmegyógyintézetébe érkezik, hogy egy eltűnt beteg után nyomozzon. Titkon abban reménykedik, hogy nem csak az eltűnt páciensre bukkanhat a nyomasztó intézmény falai közt, hanem felesége gyilkosán is bosszút állhat, aki feltehetőleg szintén a sziget lakója. A nyomozás során furcsábbnál furcsább dolgokra derül fény, ami alapján Teddy egy szörnyű összeesküvés nyomaira bukkanhat. De minél közelebb kerül a válaszokhoz, annál inkább válik zavarossá a kép, és egyre inkább tűnik úgy, hogy a józan eszét és érzékeit megkérdőjelező ügy valódi alanya ő maga... A Scorsese-hez méltóan fényképezett és rendezett thriller nyomasztó hangulattal hengerel, amiben minden atmoszférakeltő audiovizuális elem telitalálat – ettől pedig a film hátborzongató egyedi élményt nyújt. És akkor még nem is írtam a film befejezéséről... és talán nem is szabadna. A film többféle interpretációra lehetőséget adó struktúrája sokkal a film után is foglalkoztathatja a nézőt, szögesen megosztva a közönséget a cselekménybeli történések rekonstruálásában...   

#25
EGY MAKULÁTLAN ELME ÖRÖK RAGYOGÁSA

Kell-e magyarázható indok a szerelemre? Ki lehet-e teljesen törölni valakit az emlékeinkből? Van-e a tudatos döntésnél nagyobb erő, ami visszafordíthatatlanul összekapcsolja az embereket? Efféle elvont kérdésekre csakis egy elvont fantasztikus, romantikus film adhat válaszokat. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása pedig pont egy ilyen film. Olyan világba kalauzol a történet, ahol az emberi emlékek manipulációja és törlése nem lehetetlen feladat. A szolgáltatás páciensei személyes tragédiáik és érzelmi összeomlásaik elől menekülve vetik alá magukat az eljárásnak, ami kellemetlen emlékeiket gyökerestől kiírtja elméjükből. Joel (Jim Carrey) és Clementine (Kate Winslet) tönkrement kapcsolatuk miatt élnek a lehetőséggel, miután kettejük ellentétes természete közt nem igazán maradt kapcsolódási pont. De az eljárás után elkerülhetetlenné válik, hogy ismét találkozzanak, és felébresszenek érzelmeket és benyomásokat egymásban – a emléktörlő módszer hiányosságait bizonyítva. Michel Gondry sci-fi-be illő, szürreális ábrázolásában jelenettörmelékként épül fel két ember szerelmének, és magának a szerelem természetének a tanulmánya. Az emlékfoszlányokból formálódik meg egy férfi és egy nő kalandja, melyben a sekélyes érzelemvilágú férfi, és az ösztönös, kontrollálhatatlanul impulzív nő közt szakadék jön létre, hogy aztán fény derüljön az ellentétek, válságok és boldogtalanságok felett álló állandó erőre. Jim Carrey, a 90-es években az eszement vígjátékok ikonikus figurájaként tett néhány remek kísérletet arra, hogy kiszabaduljon a dilis humorista skatulyájából. Az út egy remek Truman Show-n át vezetett el, a Carrey-hez képest szélsőségesnek tűnő, de mégis működni képes, lehangolt, érzelemszegény Joey figurájához. A színész kényelmesen illik bele az árnyaltabb, különös tónusú és giccsmentes drámába, ami elgondolkodtató, megindító és katartikus utazást ígér az emberi kapcsolatok filozófiájában.   

#24
PONYVAREGÉNY

Mint az kiderülhetett a listámból: engem sem került el a Tarantino láz, és mondhatni mindez nálam is papírformaszerűen a Ponyvaregény filmjével kezdődött, ahogy sokaknak. Ez az a film, amiről rengeteget lehet beszélni, de a film maga mindenkihez másképp beszél, másképpen szól. Lazasága, vagánysága, erotikussága, nyelvezete, pofátlansága, vagy spontaneitása teszi-e ilyen népszerűvé a filmet, az nézőfüggő – egy valami azonban biztos: vitathatatlan korszakalkotó munkaként vonult be a popkultúrába, ami azért is egyedülálló, mert műfaji jegyeit tekintve inkább outsider, avagy underground leszármazott, egy olyan lázadó-álmodozó videotékás tollából, aki kimeríthetetlen inspirációs forrásait független filmes területekről merítette. Sikeréhez persze az is hozzájárulhat, hogy számtalan remek színész bukkan fel benne felejthetetlen szerepekben és szituációkban. Hogy micsoda a Ponyvaregény? Talán az első posztmodern alvilági gengszter-krimi? Az exploitation mozgalom (a letűnt motívumokat újrahasznosító, kizsákmányoló műfaj) első klasszikusa? Mindnek jól hangzik. De elsősorban egy bevállalós, merész, laza, kiszámíthatatlan de mindenek előtt egy minőségi munka, ami non-lineáris elbeszéléssel vezeti be nézőjét egy gengszter-szférába, ahol a sötét előéletű karakterekkel váratlanabbnál váratlanabb dolgok történnek: Csakhogy ez önmagában eget-rengető drámáknak vajmi kevés – legfeljebb egyfajta görbe tükörként, vagy fityiszként fogható fel a szánalmas amerikai alvilági (és nem csak) életmód irányába. Mégis Tarantino tálalási módszere úgy vonja el a valóságtól a film világának lapos miliőjét, hogy annak mozaikos szerkezete generálja a nézőben az érdeklődést a karakterek sorsa iránt (mintha az amerikai romlott közízlésű, banális létforma csak utólagos sminkeléssel lehetne befogadható egy értelmes megfigyelő számára – ez pikáns!). A Ponyvaregény olyan, mint egy óraműpontossággal történő manipuláció egy semmiről, aminek minden esszenciális hatásértékét maga az elnagyolt mesélési stílus adja – vagyis a nézőben ébredő kíváncsiság, hogy miképpen áll össze egyetlen egésszé egy eseménylánc, ami csak annyival több önmagánál, hogy gondosan lett feldarabolva és újjáépítve, amiképp a történettöredékek oda-vissza utalnak egymásra. Mindezt Tarantino gondosan képes felépíteni, bizonyítván páratlan írói képességeit, miközben kivetkőzi magából az eddig ismert szakmai konvenciókat.   

#23
FORREST GUMP

Az élet értelme: derű mindenek felett? Egy együgyű háborús hős, pingpong bajnok, rákász kapitány ajánlata világszemléletnek. Winstom Groom regényéből Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Kapcsolat) forgatott korszakalkotó drámát a csillagos égig repítve a címszereplő karaktert, egyedi különvéleményt fogalmazva meg a kis ember életéről a nagy világban. Forrest Gump, az értelmi fogyatékos amerikai fiatalember fiktív életpályáját követhetjük végig a nagyívű, színes történetben, mely egyetlen abszurd lendülettel öleli át a 20. századi amerikai történelem nagyobb mozzanatait. Forrest korszakokon átívelő maratoni futása az ember arcának sokféleségét vonultatja fel egy olyan hétköznapinak nem nevezhető perspektívából, melyhez hasonlóra nem sokan számítottak a mű előtt. Meglehet, Forrest természete és hozzáállása naiv és egyszerű, mégis ebből tárja fel a film az ember legnagyobb erényeit és sikereit, miszerint az élmények és eredmények halmozásához a dolgok iránti totális igenléssel való hozzáállás a kulcs. Persze Forrest esete abszurd, meredek és felelőtlennek tűnő lehet (például meggondolatlanul háborúba vonulni), de mint olyan, az élet rizikók nélkül nem is valóság. Forrest útja tele van rögökkel, csalódásokkal, veszteségekkel, amiknek lereagálása a részéről primitívnek számíthat, de talán pont ez az a pont, amiben a fogyatékos Forrest többé válik normálisabb embertársainál, akik – miközben görcsösen ragaszkodnak intelligenciájuk felsőbbrendűségéhez és életük látszólagos kontrollálásához – megvetik az egyszerű felfogású, balgatag, az áramlattal értetlenül sodródó embereket. Valóban boldogok a tudatlanok, de ez nem feltétlenül jelenti alsóbbrendűségüket. Sőt. Talán Forrest Gump jár előttünk érzelmileg... fényévekre. Ezért jó látni egy filmet egy olyan figuráról akinek a világ csak szép és jó lehet. És ezért lett a Forrest Gump minden idők egyik legjobb, legtöbbet emlegetett filmje. Persze teljesítményből van mit a film méltatására írni, például a szinte észrevehetetlenül használt, tökéletes effekteket, meg természetesen Tom Hanks felejthetetlen alakítását.   

#22
HARCOSOK KLUBJA

Első szabály: nem beszélünk róla. Második szabály: nem beszélünk róla... Kérdés: írni szabad róla? David Fincher legendás Város Trilógiája a modern filmes társadalomkritika dicső felnőtté válása, ami maga mögé hagyva minden melodramatikus mellébeszélést, belefürdik a világ rezignáltabb, állatibb, igazságtalanabbik, groteszk árnyvilágába. A trilógia harmadik darabja a Harcosok Klubja ezen a téren mai napig sokat-mondóan a legaktuálisabb mozgóképes vívmány, mely éles pengeként a szürkeállományig hatol morbid világképével, melyben a modern ember szerepe formálódik a fogyasztói társadalom masszájában. Nevesincs főhősünk (Edward Norton) öntudatlan bolyongása, mint kimerült dolgozó, és mint lelkes márkafogyasztó, addig a napig tart, amíg mindene megsemmisül abból az illúzióvilágból, amit kényelemfüggőség okán halmozott. Mint egyfajta földhözragadt alteregó, csapódik mellé Tyler Durdan (Brad Pitt), aki modern spirituális vezetőként mutat ösvényt abba az állapotba, amiben az ember felismeri valódi szükségleteit. Durden hatására főhősünk komoly vívódás elé néz, amikor megvilágosodása addig vezet, amíg egy anarchista-militarista klubban találja magát, melynek célja minden ember felszabadítása a globális fogyasztói téboly alól. Fincher fekete humorral operáló története arcpirító provokációval fest képet a fogyasztói társadalom visszásságairól, és annak befolyása alatt bódultan költekező, halmozó és a saját szabadságát is kockára tevő emberről. De a Harcosok Klubja beavatás-történet is, melyben a gondolkodó ember ébredése és kitörése a felnőtté válás, és a férfivá érés metaforája, melyben a feleszmélt ember agresszív lázadása az elnyomás és illúzió ellen csak átmeneti állapot. A felnőtté válás mechanikájában fontos szerepet játszik a jövőbeli énről alkotott (átmeneti)kép, melyet Durden karaktere testesít meg a főhősünk számára, és nem az aranyközéputat, hanem a korábbi állapot ellenpólusát eleveníti meg. Fincher intelligens műve számtalan filmtechnikai újdonsággal és megoldással rukkol elő, miközben lüktető fordulatszámon vezényli a cselekményt, de mindezek eltörpülnek amellett, hogy a film milyen lehengerlő eleganciában tálalja örök érvényű gondolatait modern társadalmunk pazarló természetéről, miközben arról sem felejt el figyelmeztetni, hogy magát a kritikát is kritizálni kell, keresve az aranyközéputakat.

#21
A TÖKÉLETES TRÜKK

Ígéret. Fordulat. Jutalom. Bűvésztrükk, avagy a film három mozzanata? Christopher Nolan esetében akár mindkettő. A listámon korábban szereplő Nolan film, az Inception kapcsán is tanulmányozható a módszer, amint a gondolatbeültetésről szóló fantasztikus film, hogyan lép ki önmagából és hajtja végre nézőjén a cselekményben tárgyalt témát, és ültet el gondolatokat, kérdőjeleket. A brit rendező egyik korábbi munkája, a Prestige talán még ennél is frappánsabb. A 19. század második felében járunk, amikor Londonban dívott a bűvészkedés, a tehetséges trükkmesterek előadásai a szórakoztatóipar csúcsának számított. Alfred (Christian Bale) és Angier (Hugh Jackman) fiatal bűvésztanoncok, generációjuk legígéretesebb előadói. Feltörekvő rivalizálásukra egy váratlan és súlyos személyes tragédia sötét árnyékot vet. Baráti versengésük agresszív, megszállott, vérre menő hajszává alakul, amiben mindketten túl sokat kockázatnak. Mindkettejüket egy cél vezérli: megalkotni minden idők legtökéletesebb trükkjét, mellyel kiégethetik és felülmúlhatják a másikat. Nolan a misztikus légkörű víziójában egy többszintes rendszeren állít görbe tükröt a show-biznisz kulisszái mögött zajló, néha gusztustalanságig fajuló konkurenciaharcokról, amiben a megszállott résztvevők megfelelési kényszere könyörtelenül hozza meg a legnagyobb áldozatokat is a siker érdekében. Családnak, barátságnak, gerincességnek nincs valutaértéke a versengésben, és ezt nem csak Alfred és Angier háborúján tapasztaljuk. Hőseink, hogy elérjék szakmájuk legmagasabb szintjét, a tudomány elvontabb vizeire és eleveznek, ahol Nolan érdekfeszítő mód vonja be a kor két nagy feltalálójának, Nikola Teslanak és Thomas Edisonnak a jelenlétét, akik – amellett, hogy ellentmondásos, titokzatos figurái voltak a tudománynak és miszticizmusnak, alapot adva kismillió urbán legendának – a maguk szintjén hasonlóan veszélyes és áldozatos versengést folytattak a szabadalmi háborúban. A Prestige egyik legélvezetesebb rafináltsága mégis az, hogy a film maga is egy trükként érvényesül, ami fantasztikusan vezérelt non-lineáris cselekményével (ígéret), többszörösen a nézőre tromfoló fordulataival, zavarba ejtő műfaji természetével (fordulat) és egy jól felépített végső csattanóval (jutalom) felad pár leckét a közönségének. Mondhatni a film nem csak címe szerint tökéletes trükk...

Abrakadabra...

Folytatás a következő cikkben...