FIGYELEM!
Az élménybeszámoló SPOILEREKET is tartalmazhat!
Eredeti cím: Gravity
Készült: 2013
Műfaj: sci-fi, thriller
Rendező: Alfonso Cuarón
Főszereplők: Sandra Bullock, George Clooney
Alfonso Cuarón, a tehetséges mexikói
rendező talán egyelőre nem annyira ismert a nagyközönség előtt
– tömegkultúra szintjén vizsgálva talán a Harry Potter
filmek rajongói kapják fel a fejüket a neve hallattán, felidézve
azt a sokatmondó tényt, hogy megannyi rendezőváltás alatt a
kortárs fantasy franchise legjobb, legélvezhetőbb epizódját
szállította le a 3. résszel (Az azkabani fogoly). De mindez
csak kiugró volt a blockbusterek fősodrára – a rendező roppant
jellemző és egyedi stílusjegyeinek gyökerei, melyet a
Gravitációval vitt tökélyre, másutt keresendők.
Ugródeszkaként az Ember gyermeke című disztópikus
jövőlátást érdemes említeni, ahol a direktor a filmkészítés
határait feszegető megoldásokkal kísérletezett, az úgynevezett
Single-shot sequence-el, melynek jellegzetessége, hogy vágások
nélkül, egyetlen shot-al, perspektíva váltás nélkül veszik fel
a koreografált jelenetet. Természetesen ez a megoldás Cuarón esetében nem egyenértékű a spanyol viasz feltalálásával, ugyanis előtte is akadtak szép számmal a hosszú-snitteket preferáló rendezők, azonban nyiltan állíthatjuk, hogy az elképzelést Cuarón előtt senki sem használta olyan intenzitással, mint a mexikói direktor. Emmanuel Lubezki operatőr
közreműködésével az Ember gyermeke egysnittes, intenzív,
lélegzetelállító jelenetei, a percekig változatlanul bolyongó
kameráival iskolapéldái lettek az említett filmezési módszernek,
mely bizonyítja a rendező elképesztő, maximalista, precíz
tervezői-szervezői-időzítő-rendszerező képességét.
De mindez csak tréningnek számít
Cuarón és Lubezki új opuszához képest.
Ryan Stone (Sandra Bullock)
tervezőmérnök a NASA-nál lel munkára specialistaként, miután
ambíciózus projektjeit az orvostudományban nem tudta sikerre
váltani. 6 hónap kiképzés után élete első űrsétájára
indul, hogy rutinszerű karbantartást végezzenek a Hubble
űrteleszkóp kommunikációs rendszerén. A legénység közt kíséri
őt a tapasztalt, veterán, - nyugdíjazása előtt utolsó
küldetését teljesítő - Matt Kowalski (George Clooney). A
rutinmanőver nosztalgikus hangulatban zajlik, amit körülölel a
fantasztikus kilátás egyedülállóan szép Föld bolygónkra.
Azonban a tragédia elkerülhetetlen: az oroszok egy rakétával kilövik egy meghibásodott műholdjukat (ez bevett
szokás, megelőzvén azt, hogy egy hibás űrjármű a Földön a
fejünkre pottyanjon), azonban a robbanás nem várt láncreakciót indít be,
a szétszóródó űrtörmelék egyenesen asztronautáink irányába
sodródik. Légüres térben, zéró gravitációban nincs súrlódás,
ergo az elszabadult tárgyak nem lassulnak... a puskagolyó
sebességével haladó szilánk és törmelék elől hőseinknek
esélyük sincs fedezékbe húzódni.
Kubrick 2001 Űrodüsszeiája óta tudjuk, hogy a világűr nem játszótér. Fülsiketítő
csendje, klausztrofóbiát keltő sötétsége, az atmószféra
fullasztó hiánya miatt maga lehet a végtelen fekete pokol, ahol
Földön elsajátított ösztönös-fizikai reflexeink csődöt
mondhatnak, miután kétségbeesésünkben nem létező kapaszkodók
után kapkodunk – feltéve ha bajba kerülnénk. A Gravitáció
minden élére csiszolt elemével erre a fóbiára épít, aminek
hatására nem csak az év filmjeként vonul majd be a filmtörténet
nagyjainak csarnokába, hanem az egyik legizgalmasabb,
legerőteljesebb thrillerként is erősíti ezt az általam is
kedvelt műfajt. Talán csak szökőévente fordul elő velem,
hogy sikerül olyan suspense filmbe botlanom amitől végig kalapál
a szívem, és majdnem megeszem a bal kézfejem, miközben nem tudom
eldönteni, hogy a film esztétikai erényeinek örülök ennyire,
vagy a folytogató feszültségtől vagyok idegileg kikészülten.
Minden esetre egy klasszikus film (fajtájának legjobbja), vagy
legalábbis egy Év filmje legalább három fő kategóriában kell
túlteljesítenie, hogy a jelzőit kiérdemelje a néző szemében.
Tulajdonképpen a Gravitynek sikerült kiprovokálnia belőlem
mindent, felülmúlva az amúgyis magas elvárásaimat.
1. Suspense: Lüktettem a
feszültségtől, amikor a törmelékek úgy érkeztek, mint holmi
szupergonosz fenevadak, vagy egy lopakodva támadó sorozatgyilkos,
vagy inkább mint Hitchcock madarai. A mozik tele s tele szadista
antagonistákkal, támadó nővényi pollenekkel, bepipult,
randalírozó szörnyekkel, Godzillákkal, Lokikkal, sztereotíp
külföldi terroristákkal, szellemekkel, démonokkal. mégsem
képesek számomra olyan hatásosak lenni, mint a Gravitáció egyszerű minimalista módszerei, melyben a világűr fizikai
szabályai jelentik a legfőbb kihívást. Mintha Caurón látomásában
egy új ellenség archetípusa formálódna ki, amit mindenféle
megszemélyesítés nélkül is közel érzünk magunkhoz, a fizika
törvényeinek síkján mozogva ébreszti fel a hősben és a nézőben
is a rejtett félelmet és a túlélési ösztönt. És mint minden
antagonistának, ennek a pusztítónak is megvan az eredettörténete.
Az elszabadult törmelékek az ember űrszemétgyártó felelőtlen
magatartásának a szörnycsinálója. Ennek a csinált szörnynek a
fenyegetésétől pedig jobban tartottam mint a horror iskolájának
eddig összenevelt összes rosszfiújától. Mivel az űrben nincs se
surlódás, és a hang sem terjed, úgy a törmelékfelhő fékezhetetlen,
csendes gyilkos, elsütött tömegpusztító fegyverként érkezik,
az állandó keringés okán pedig hullámokban, ciklusokban támad.
Személytelenségében pedig nem kérhető számon a könyörületesség.
Ez fizika. És ettől félelmetes. Mivel ezt az elemet a Gravitáció
visszafogottan, okosan használja ki, úgy ezen a ponton a film
minden eddigi természethorrort és katasztrófa filmet a sokk-faktor
mércéjén a poros földig lealáz.
2. Együttérzés: A
karaktereket lehetetlen ignorálni. A főszereplőnk, Ryan (Bullock)
kezdetben steril különc a legénység többi, ellazult tagja
mellett, de idővel a film ráébreszt arra, hogy Ryan passzív
jelleme nem abból adódik, hogy élete első űrsétáján a stressz
emészti miközben a munkáját túlságosan is komolyan veszi.
Megannyi szörnyű személyes tragédiája után az űrbéli
balesetet élete időszerű záró pillanataként fogadja egy kis
beletörődéssel, de Matt (Clooney) végtelenül pozitív
instruálásának nyomására erőre kap. A küzdeni akarás még
benne is utat tör a felszínre. Ettől a ponttól szendvedtem
Ryan-el együtt. Hidegzuhanyként ért minden olyan pillanat
ahányszor csak elvétett egy kapaszkodót, vagy elsodródott a
biztonságos zónákból, vagy kiejtett a kezéből egy létfontosságú szerszámot. Éreztem, hogy megfulladok amíg fogyott az oxigénje. Rettenetes magányérzetem támadt, mikor egy random rádióspartnerre talál
egy eszkimó (?) személyében akivel nem értik meg egymást, de
abban a pillanatban az számít az utolsó kötelékfoszlánynak Ryan
és az emberiség, valamint otthona között. Sandra Bullock talán
élete alakítását nyújtja ebben a filmben. Minden rezdülése
annyira valóságos, mintha valóban megtörténne vele, amit a
filmben látunk – egy percig sem ötlik fel a gondolat, hogy ez
betanult szerep stúdió körülmények közt, zöld háttér előtt.
Ahhoz túlságosan is hiteles a környezet és a benne sodródó
színésznő munkája. A teljesség igényével hozza az érzelmi reakciókat: pánikroham, dühöngés, elérzékenyülés. Azonban nem ám megfeledkezni Clooneyról sem,
akinek szószátyár, humoros, szükségesen feszültségoldó
karaktere is szimpatikus alkatrésze volt ennek a pokoli űrsétának.
3. Retinális orgazmus: A
látvány pazar, végig fenomenális. Az összes digitális effekt a
történet és a dráma szövetét igyekszik szolgálni, és
fantasztikusan teljesít minden szempontból. A CGI tökéletesen
olvad össze az élő szereplőkkel, akiknek/amiknek közös
dinamikája tökéletesen van megkoreografálva a hosszú-hosszú,
majdnem tizen-percekig tartó snittekben. Ezeknek a megvalósítása
olyan technikai, rendezési, operatőri és színészeti bravúr (és
még sorolhatnám), hogy gyalázat nem isteníteni az erőfeszítést.
Csak a film első jelenete egy legalább 15 perces single-shot
sequence, vagyis egysnittes, folyamatos cselekményrész, ahol a
kamera megállás nélkül, 15 percig bolyong az űrjárművek és az
asztronauták közt, miközben a színészek a terv szerint
folytatják le párbeszédeiket. Ugyancsak ebben a jelenetben
következik be a baleset is, ergo a jelenet egyetlen kolosszálisan
megtervezett koreográfiával megszakítás nélkül, idilli
dialógusokra épített lassú, csendes tónusból csap át intenzív,
kaotikus, akciójelenetté, amiben a jó időben jó helyen levő
kamera minden lényeges eseményt folyamatosan rögzít. Itt kezdődik
a vizuális rendezés – soha ennyire élesen nem volt tapasztalható
hasonló kaliberű filmben a rendező és operatőrének jelenléte.
A jelenetek kiegyensúlyozottak, hatásosak, részletgazdagok,
folyamatosak, egységesen érezhető rajtuk a tervezettség, a
pontosság, az odafigyelés. Ha az Ember gyermekénél a
motoros-autós, vagy a csatateres jelenet megért egy bugyilerúgást,
akkor itt a Hubble ürtávcsőig illik felszökni a film
megoldásaitól - holott az egész múvi még csak nem is hivalkodó,
a maga nemében puritán, becsületes hard sci-fi: lélektanilag és
terészettudományosan pontos, egyszerű. Ugyanis azt a filmnek nem
lehet felróni nagyképűségeként, hogy azzal próbál különc
lenni, hogy szimplán tehetséges és pontos.
És a Gravity tényleg pontos,
intelligens film. Szerte az interneten százával találni olyan
elemző cikket, amiben a filmben látható, űrutazással kapcsolatos
jelenségeket, részleteket tárgyalják, bújva a film hitelességét.
Eddig szinte minden a film javára szól. Cuarónt és Lubezki-t most
már sokáig fogják emlegetni, miután az év filmjével térdre
kényszerítették a fél szakmát.
Ilyen fényképezéssel már türelmetlenül várom
a következő közös munkájukat.
100%
Nagyon vizuális, feszültséggel teli
thriller, erős alakításokkal – született klasszikus.
