NEGYEDIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK

Eredeti cím: The Fourth Kind

Készült: 2009

Műfaj: horror, sci-fi

Rendező: Olatunde Osunsanmi

Főszereplők: Milla Jovovich, Will Patton, Hakeem Kae-Kazim

A történet az alaszkai Nomeban játszódik, ahol 1960 óta jelentik az eltűnéseket. Az FBI többszöri, mindenre kiterjedő nyomozásai ellenére, az igazság nem derült ki. Itt, ezen az Isten háta mögötti helyen, Dr. Abigail Tyler pszichológus elkezd gyűléseket tartani traumás páciensekkel. Akaratlanul is, de felfedezi az idegenekkel kapcsolatos összefüggő elbeszéléseket és dokumentálja is ezeket.

Erich von Däniken teóriája az, miszerint intelligenciánk, és technikai, kulturális, valamint szellemi fejlődésünk egy távoli, földöntúli civilizációnak köszönhetjük, és minderre számos történelmi és kulturál-antropológiai adat szinte meggyőzően utalhat. Egyesek szemszögéből ez egy radikális újrafogalmazása az emberiség eredetének, de tagadhatatlanul egy elterjedt kultuszt vont maga köré a világ minden részéről, egyes régiókban már-már része a folklórszokásoknak és popkultúrának, amint a klasszikus UFO hiedelem, és egy egzisztencialista teória lassan egybefonódik irodalom, hagyomány, és megszállottság miatt.
A Negyedik típusú találkozások ebből igyekszik markolni egy adagot, hogy sokkoló képesorok révén felébressze bennünk azt az ominózus kérdőjelet: mi van ha...?
De ahhoz, hogy végérvényesen célját érje a film, ahhoz túl mű, túl áldokumentumszerű. A valódinak feltűntetett felvételekről annyira lerí, hogy hamisak, hogy az már szinte irritáló. Szerintem nem elég autentikusak ahhoz, hogy kollektívé akkora zűrzavart ébresszen, mint a sokak által hihetőnek vélt Blair Witch Project anno. Mindez megtörtént anélkül, hogy a B. W. Project alkotói az abszolút megtévesztés és félrevezetés szándékát erőltették volna a nézőre. A Negyedik típusú találkozások leleplezéséhez azonban nem diploma, csak internet előfizetés, és írástudás szükségeltetik: gugli barát szerint Nome egész közössége nevetségesnek tartja a filmben látottak tényként való kezelését, és előadásmódját. De hát az urban legendáknak a megszokottnál bizarrabb, titokzatosabb eset is elegendő, hogy automatice eladják magukat, mint rendkívüli filmötletet.
De elvonatkoztatás nélkül nem lehet csak úgy tovább lépni ezen a filmen. Leszámítva, hogy spekluatívvá igyekszik provokálni a nézőjét, van némi "tulajdonképp" ebben a moziban. És a fogalom alatt megemlíthetjük Milla Jovovich nem slágerkaliberű, de szórakoztató játékát, az olykor paranoiddá fokozódó feszültségteremtést, szinte zavarba ejtően cseles vizuális megoldásokat, és megannyi eltalált hatáskeltést, figyelemreméltóan ügyeskedő operatőri munkát (pl a bagoly megkerülése több tekintetben akár egyszerre gyönyörű, baljós, félelmetes, túlontúli).

Egy horrorfilm szerintem akkor képes kiemelkedni zsánere kliségödréből, amikor zavart tud ébreszteni a nézőjében, az elhatározhatatlanság kíméletlen és kellemetlen szituációjába sodorva őt. A Negyedik típusú majdnem egy ilyen találkozás volt, csak az apró részletek, amiknek a dolguk, az autentikus hatás, és az elhitetés lett volna túlságosan árulkodóra sikeredtek, annak ellenére, hogy a film "tulajdonképpen" technikailag és koncepciójában egy érdekfeszítő darabnak számíthat.

65%

RÖVID KRITIKÁK 1. (Predators, Idétlen Időkig, 21 Gramm, Az ember gyermeke)

PREDATORS - RAGADOZÓK

Készült: 2010 - Műfaj: akció, horror - Rendező: Antal Nimród - Főszereplők: Adrien Brody, Laurence Fishburne, Alice Braga

Így másodszori megnézésre a film eleji feszültségkeltés továbbra is célra tart, de összességében szinte semleges és hatástalan az egész film, tipikusan amerikai átlagos akciódömping, amibe a költségvetés kapcsán véletlen nagy múltú színészek és egy kultikus szörny is belekerült. Határozottan jobb mint a "semmirőlseszól" AVP2, de ha szigorúan a Predator franchise korlátai közé szorítom, legfeljebb csak kedvcsináló a régi epizódokhoz - és hogy ezt gondoljam nincs szükségem elfogultságra a klasszikusok iránt. Azokat se misztifikálom úgy túl, de ez még odáig sem ér. Elég szomorú…

Színes karakterek következetlen végzettel, egy ismerős sémákra épülő forgatókönyvben. Elviselhető, de a közmondásosan jó film fogalmához ez még azért elég primitív.

Brody nem rossz, a suspense 30 percig érdekkeltő, a hangulat is megidéz ezt-azt a régiből, és néhol a kreativitásnak tűnő valami itt-ott hozzátesz egy kis pluszt a mítoszhoz - csak, hogy ne a rosszra kelljen végig emlékezzek.

55%

IDÉTLEN IDŐKIG

Eredeti cím: Groundhog Day - Készült: 1993 - Műfaj: romantikus vígjáték - Rendező: Harold Ramis - Főszereplők: Bill Murray, Andie MacDowell, Chris Elliott

Idétlen időkön át, minden nap, újra és újra meg újra... így maradt ki ez a film a perspektívámból, de a jég megtört, akárcsak Phil egója. Bár az előzetes elvárásom egy átlagos de szórakoztató romantikus vígjátékot jelzett előre, a lebilincselő forgatókönyv minden remekbe szabott mozzanatával, és színészi ragyogásával azonnal klasszikussá emelte az egészet. Bill Murray-ra korábban sem nehezteltem, most jócskán megkedveltem, és állítom, hogy ez pályafutása legszórakoztatóbb játéka.

Mi történne, ha elvesztenénk a jövőt? Ha minden reggel ugyanarra a napra ébrednénk? S ha ez a nap ráadásul a legfantáziatlanabb nap lenne? Ez történik a film főhősével, és épp egy gyagyás folklórünnep napján, az isten háta mögötti Punxsutawney-ben, ahová tudósítani küldték. A pökhendi Phil mindent kipróbál, hogy szabadulhasson, de csak egyetlen út vezet a jövőbe: a szerelem.

Bár nem hibátlan, az ötlet megannyi lehetősége személyes elképzelésemben kiaknázatlan maradt, kiérdemelten a 90-esek nagyjai közt fogom számon tartani.

80%

21 GRAMM

Eredeti cím: 21 Grams - Készült: 2003 - Műfaj: dráma - Rendező: Alejandro González Inárritu - Főszereplők: Naomi Watts, Sean Penn, Benicio Del Toro

Ha nem csal a memóriám Karinthy Frigyes egyik nagy idézete szól hasonlóképp: a világ összes embere egytől egyig kapcsolatban áll egymással valamilyen formában, mint egy nagy hálózat.

A Bábel és a 21 gramm alapján Guillermo Arriaga ars poetica-ja sem szólhat másképp. Egymástól "független" emberek sorsa kapcsolódik össze egy adott esemény során.

Paul Rivers boldogtalan házasságban él angol feleségével, Maryvel. Cristina kábítószeresből kétgyermekes háziasszonnyá vált középosztálybeli nő. Jack Jordan börtönből szabadult férfi, aki a keresztény tanításokban talál erőt családja támogatásához. Egy tragikus autóbaleset mindhárom család életét örökre megváltoztatja. A látszólag összefüggéstelen eseménydarabok lassan összeállnak, az óriási kirakójáték az élet és a halál hátborzongató képét tárja elénk...

A cselekmény ezúttal a megszokott nonlineáris történetvezetés terminusát is megdönti, és mégis éppen ettől lesz kivételesen megkapó. A különböző karakterek kontrasztolása és adott időben való érzelem-állapoti árnyalása hatásosabb eddig mindennél. A történet tudatosan kiragadott panelekből építkezik, melyeknek felsorakoztatása egyaránt invitál memóriajátékra, és kihívásként mérettet meg a karakterek sokrétű érzelmi aspektusai miatt.

Már az kihívás, hogy a színészek közül a legjobban teljesítőt válasszam. Naomi Watts a Mulholland óta rendszerességgel leteszi az alapjait annak, hogy őt egyszer s mindenkorra sose feledjék a legnagyobbak soráról. Sean Penn zseniálisan váltott elegancia és a sebezhető beteg közt. Del Toro pedig a totális hitelesség alfája és omegája (rémület, önmarcangolás, az arcára volt írva a bűntudat).

Bár Inarrítu munkássága nyomán legtöbbet az ő nevét emlegetik, és többnyire ő aratja a babérokat, azért anélkül, hogy konspiráció hadjáratot, vagy véres vitát hoznék létre kiáltanám GUILLERMO ARRIAGA nevét is, akinek a precíziója, fantáziája, és különleges pókösztöne szülte ezeket a remek történeteket (Amorres Perros, 21 gramm, Babel). Természetesen Inarrítu higgadt, mértéktartó profizmusa, lelkesedése és türelme barátja irományai iránt éppúgy hozzátesz a végeredményhez, de kíváncsi vagyok, Arriaga nélkül mit vinne a mozgóképre? Bár csak sejtem, és csak majdnem állítom, hogy a fentebb említett filmek markoló stílusjegyeit Arriaga számlájára írhatjuk. De erről ennyit. A 21 gramm zseniális mű. Itt legyen a pont.

90%

AZ EMBER GYERMEKE

Eredeti cím: Children of men - Készült: 2006 - Műfaj: sci-fi, thriller - Rendező: Alfonso Cuarón - Főszereplők: Clive Owen, Julianne Moore, Michael Caine

A Föld tartalékai teljesen kimerültek, a jövő kilátástalan, 19 éve nem született gyerek. A széthulló társadalmi rendszerek közül egyedül Nagy-Britannia élte túl a belső harcokat. A rendszer diktatórikus eszközökkel tartja fenn a hatalmat, és erőszakkal lép fel az illegális bevándorlók ellen: táborokba hurcolják és deportálják őket. Theo egykor a változás élharcosa volt, de mára kiégett, megkeseredett ember. Minden megváltozik, amikor egykori szerelme, Julian szívességet kér tőle. Egy fiatal nőt kell kijuttatnia az országból. Hamarosan kiderül, hogy Kee nem egyszerű menekült.

Zseniális disztópia tele reménységgel és az egyenértékűség optimizmusával. Mint tudományos fantázia úgy sántít a behatárolása a filmnek. A koncepció szigorúan erkölcsi és érzelmi vonatkozásokra épít. A tudományos értelembe vett háttér egy része ködbe borúl, más része meg megválaszolatlan. Elképzelhető a világ ilyen válságba való jutása, de a lassú pusztulás okai csak úgy vannak. De persze nem ez számít, hanem az üzenet, ami maradéktalanul ki lett fejezve.

A színészek szerintem remek alakításoknak adnak helyet a filmben. Owen többnyire száraz, elfásult Theo-t játszik, mindaddig míg a benne gyülemlő fájdalom egycsapásra ki nem tombolja magát. És a színész ennek tökéletesen átadja magát. Michael Caine meg mikor nem vagány ha egyszer kamera elé áll?

Azonban a legnagyobb érdem a rendezőt, és a technikai stábot illeti. Remek elképzeléshez fenomenális, impresszív kivitelezés jár. A romló világ képe láttán elszorul a gyomra az embernek és egy ideig nem vagyunk képesek szabadulni a látottaktól. Cuarón jelen világunk realizmusát ültette be a közel jövőbe: igen, ilyen a háború, és a totális züllés, ami meglehet, képes akár ilyen nagy méretet is ölteni - előbb vagy utóbb. Azonban nem kell feladni a reményt a fellélegzésre, ameddig egy újszülött sírása képes fegyverek százait csendre inteni.

Lassú, keserű, megindító, de tagadhatatlanúl értékes darab, ami mind morális, mind technikai szemszögből egy kisebb mozgóképes csoda.

80%

AZ UTOLSÓ LÉGHAJLÍTÓ

Eredeti cím: The Last Airbender

Készült: 2010

Műfaj: fantasy

Rendező: M. Night Shyamalan

Főszereplők: Jackson Rathbone, Noah Ringer, Dev Patel

A négy elem nemzetségei között háború tör ki, amikor a Tűz népe háborút indít a többiek ellen. A csata viszont elhúzódik, már vagy 100 éve tart a pusztítás, amikor Aang rájön arra, hogy ő egy Avatar, aki mind a négy elem irányítására képes. Talán ő az egyetlen, aki véget vethet az öldöklésnek...

Az Esemény primitív módon erőltetett álfeszültsége után lelohadt a kedvem s reményem, hogy valaha Shyamalan képes lesz rendezni egy épkézláb filmet. Bár nálam a Léghajlító semmivel sem több egy jó alapsztoriból összepumpált átlagfantasy-nál, azért a fantáziálatlan banalitás feledhető "Eseményénél" valamivel élvezhetőbb. Avagy fogjuk rá, hogy épkéz film, de lába egynél is kevesebb.

A koncepció maga egyszerűen jó, ezt szerintem igazolja a rajzfilmsorozat is, aminek sikere nem elvitatható. A film persze ehhez viszonyítottan is minimálisat eszközöl, - egyszerű, mint a zsíroskenyér, de (hellyel közzel tűrhető) tempója révén egyszeri alkalomra fogyasztható esős időben (úgy legalább nem minősül időpazarlásnak az az 1óra 40perc). Erre rásegíthet az is, hogy a digitális technika kivitelezése ugyancsak kellemes a szemnek, de ez egy mesés látványfilm esetében azért alapkövetelmény - ráadásul ahhoz viszonyítva, hogy a WETA mit művel manapság a mühelyében, a szemfüleseknek még ez is átlagos - de amiről beszélek az egyelőre kiváltságos filmek gyümölcse. A film legerősebb plusszpontját az operatőri munkában tudtam felfedezni. A hosszú snittek és a koraográfiák összhangja valamint a látványelemek izgalmasak (de ettől is legfeljebb csak kedvcsinálót kaptam mondjuk Cuarón-hoz, vagy Lumet-hez).

Ezen felül a színészek, a dialógusok és a humor egyes megoldásai nekem csak kiábrándítóak. Kollektíve gyerekes szituációk halmaza, bár tudom, hogy a célközönség sem épp kizárólag a felnőtt szféra volt (Nickelodeon - ez a rendező süllyedésének hajnalán már be volt jósolva, és az Esemény volt az útlevele - gratulálok hozzá).
De ettől függetlenül is a karakterek üresek, a beválasztott színészekben sem láttam semmit az égvilágon. Érdemi tartalomnak, akár intelligenciának, mélyebb impresszióknak, vagy üzeneteknek még csak nyoma sincs.

Hajdanán Shyamalan egy kasszarobbantó, innovatív, merész, intelligens szerzői filmes volt. A Hatodik Érzékkel visszaadott valamit a horrornak és a suspense-nek, ami azelőtt elveszett, vagy tán meg sem volt. Egyedi látásvilágú hódolat a képregények varázslatos világa után egy átértelmezett hősmesébe burkolva - Sebezhetetlen. A hit elvesztése, majd újonnan való felismerése egy félelmetes invázió közepette - Jelek. Bigott idegológiát és életstílust valló közösség egy illúzióból épített környezetben - A falu.
Aztán egy felemás tündérmese - Lány a vízben - , és egy horrornak nevezett rossz vicc, amit még az Entek se értenek, hogy lehetett ennyire hatásvadász és nevetséges. - Az Esemény.

Mi történhetett az indiai SZERZŐI filmessel, hogy újabban legfeljebb a kultusz által megkövetelt, aztán kihányt adaptációkra kényszerült? 
Nem merném elemezni, mert a csalódottságom így is már könyörög: a Devilt meg se próbáljam megnézni. A kreativitás eszköztára kiapadt. Ami jó volt Shyamalan filmográfiájában, az meg is marad jónak, de amilyen irányvonalat vett a pályafutása az nem sok jót ígér. Legfeljebb már csak jó iparosi munkákra lehet számítani, de ahhoz minimum egy lépéssel érettebb forgatókönyvig kellene a pórázt ereszteni.

40%

PARANORMAL ACTIVITY

 Figyelem! Véleményem spoilereket tartalmazhat!

Készült: 2009

Műfaj: horror

Rendező: Oren Peli

Főszereplők: Katie Featherston, Micah Sloat

Blair Witch Project, Cloverfield, [REC], avagy a kézikamerás filmek korát éljük, melynek termése kisebb-nagyobb sikerekkel éri el hatását világszerte. Bizonyos fantasztikus, vagy épp horrorisztikus élethelyzetek így sokkal közelebb kerülnek a nézőkhöz, a teljes bele- és átélhetés lehetőségének ígéretével. Ezt a hatást igyekszik kelteni Oren Peli minimalista horror meséje, a Paranormal Activity is. 

A történet főszereplői egy fiatal pár, akik új otthonukba, egy új kísérlettel próbálkoznak lencsevégre kapni valami szokatlant. Katie gyermekkorából emlékszik egy iszonyatos kísértésre, mely akkor és ott mély nyomot hagyott benne. Úgy érzi, ez a valami mindenhova követi, egészen az új lakásukba is, ahol jelenléte hátborzongató és félelmetes következményekkel jár. Micah hinni akar párjának, miszerint egy szellem garázdálkodik körülöttük, így vásárol egy felszerelt HD kamerát, mellyel a nap 24 órájában rögzíti életük minden eseményét. A terv beválik. A jelenségek a lencse előtt is megtörténnek, sőt egyre intenzívebbekké válnak, és a veszély egyrecsak fokozódik. 

A film igazán hatásos, főleg abból adódóan is, hogy a készítők nem a kor tucathorrorjainak kliséhalmazával kísérletezve kezdenek laboránskodni. A film alig párszereplős cselekményében az egyedülálló, zárt helyszínen egész kreatív megoldásokat eszközöl. Míg a paranormális jelenségek intenzitása egyre nő, úgy kezd a pár belefáradni a harcba, és úgy kezd megroskadni a folytonos félelem és a pszichológiai terror terhe alatt. A minimalista elgondolás, a kamera perspektíva és sötétben való tapogatózás átélhető közelségbe hozza a nem mindennapi történéseket. Bár a hasonlítgatás nem kényszerű, nálam a témában az Ideglelés (Blair Witch Project) toronymagasan a bajnok.

A színészek éppoly átlagosak, mint azt a szerepkörük is megkívánja. A legtöbb helyen teljesen átélhetőek az érzelmi reakcióik - már-már elhisszük, hogy ez a dolog megtörténhet, és ha igen, akkor mi is eképp amortizálódnánk el a félelem sötétjében. Azonban néhol a cselekmény kiugrik önmagából, és a dialógusok kényelmetlen perceket is okozhatnak. Néhány konyhai csetepaté, valamint a pár szolid együtműködéséből egymás anyázásáig erőltető momentumok számomra rontottak az összképen. A rendező tán játszani akart a türelmünkkel, de ezzel a film tempójából és hangulatából csorbított csak. 

Tehát a film vizuális megoldásai, a cselekmény többnyire kimért felépítése, az események finoman kibontakozó ok-okozati összefüggése egy meglehetősen jó filmet eredményez. Azonban az apró hiányosságok mellett személyes olvasatomban a film befejezése a legnagyobb probléma. Megannyi horrorisztikus mozgóképes élmény után felüdülés volt úgy nézni filmet, hogy a jelenségeket okozó entitást nem látjuk közelről, rajtunk áll, hogy minek akarjuk hinni.  Ennek okán reméltem, hogy a befejezés sem egy megszokott papírforma lesz, de a magyarázat mégiscsak a megannyiszor látott megszállás. Persze ez a történet kimért menetét és magát a műfajt illetően nagyszerű végpont (no happy end, a gonosz győz, beteljesül a célja, gunyoros mosoly a megszállott arcán, juj most mi lesz... stáblista... vagy még az se... ?). Kb mintha a végállomás előtt az utolsó kanyarban ugranék le a vonatról, márpedig én a végállomásig készültem. :D Hasonló érzés volt a film hirtelen befejezése is. Bár gőzöm sincs mit vártam "más" végpontnak, a lényeg, a film nem tartott odáig.

Ettől független velőtrázóan jó élmény volt a film a maga egyszerű, de jól kivitelezett "valóságszagú" megoldásaival. A folytatásra is kíváncsi leszek, de sok reményt nem fűzök, hogy valami nagyot dobbantó eszelős magyarázattal újjal lepik meg az egész műfajt. Bár a [REC] (cikk hamarosan) folytatása is ezen aggodalmam jól cáfolta (ott a történet 2. része egy frappáns fordulattal új szintekre emelte az alapötletet).

70%

MULHOLLAND DRIVE

"Ne akarjunk minden áron értelmezni egy filmet."

(David Lynch)

Készült: 2001

Műfaj: misztikus, thriller, pszicho

Rendező: David Lynch

Főszereplők: Naomi Watts, Laura Elena Harring, Justin Theroux

David Lynch ars poetica-ja nem más, mint magának az álomnak a költészete. A Twin Peaks, a Radírfej és az Elefántember révén elhíresült, egyedi látásvilágú rendező pályájának a csúcsa a Mulholland Drive – A sötétség útja, mely méltán a misztikus filmek koronázatlan királynője. Korábbi, azonnal kultikussá váló művei már akkor meghatározták a rendező stílusjegyeit, a szürrealitáshoz, a titkokhoz, a bizarr témákhoz való vonzalma már ott megmutatkozott. Azonban a Mulholland Drive sokkal több ennél. Sőt, messzebbre merészkedek: sokkal több mint amit film fogalma alatt értünk. Egy nem hétköznapi vízió, a rendező és az általa teremtett karakterek valóra vált rémálma ez, mely magába szippant, kérdőre vonja még saját elménk épségét is.

A helyszín Hollywood, ami ezúttal a fényűzés illúziója, ugyanakkor a rendező kritikájának célpontja lesz. Betty, a vidékről érkező csacska szőke lány egy fényes karrier reményében ugrik fejest a filmbirodalom csillogással és színnel teli világába. Megismerkedik Rita-val, aki korábban egy autóbalesetetet szenvedett, és elvesztette az emlékezetét. Kettejük barátsága előszőr egy izgalmas tényfeltárásba merűl el: Betty igyekszik minél többet segíteni újdonsült barátnőjének, hogy kiderítsék, milyen titkok rejlenek Rita balesete mögött. Kapcsolatuk azonban másodsorban az érzékiség talajára is téved: felfedezik egymás labilis nemi identitását. Szinte meseszerű a két nő szerelmi kapcsolata, és már-már annyira ideális és természetes, hogy a klasszikus értelembe vett romantikus mozikkal vagyunk kénytelenek párhuzamba hozni, figyelmen kívül hagyva, hogy ezúttal két leszbikus nő a főszereplője a furcsa románcnak. Bár legmélyen érezzük, kettejük kapcsolatára a késztetés a filmbirodalom városát alapjában megrontó Gonosztól származik… Betty belépője Hollywood porondjára izgalmat sikert, kalandot tartogat számára. Mindezt tetézi az, hogy meghallgatása bombasztikus eredményt ér el, ami számára egy biztos útlevél ahhoz, hogy igazi sztár legyen, egy feledhetetlen filmcsillag.

Eközben Adam, a Betty filmjét vezénylő rendező a felette hadakozó döntő hatalmak kereszttüzébe keveredik. Bár szinte hősként küzd a becsületéért, mégis megfosztják szereplőválogatói jogától, a felesége megcsalja, producerei irányítani akarják. Lassan úgy érzi, életét valami túlontúli elemi erő igazgatná valaki másnak a javára. Talán pont a Betty-ére, akinek annyira kell a szerep, és a rendező szerelme, hogy végre azzá legyen, aki mindig is szeretett volna: egy igazi filmsztár. Úgy néz ki valóra válnak Betty vágyai.

Azonban Lynch morbiditása az idill illúzióját nem hagyja célba érni. Egy új perspektíva révén ráeszmélünk, hogy a történet újrakezdődik, de immár minden a visszájára fordul. Lynch eljátszik a gondolattal, és eljátszik ugyanakkor a mi tűrőképességünkkel is: mi van ha a film első két órájában látottak nem igazak? Mi van, ha Betty nem Betty? Mi van, ha nem sikerül számára az amerikai álom valóra váltása? Mi van, ha a filmbirodalomban betervezett karrierje pont ellenkezőleg sült el? Mi van ha Rita csak egy ballépés, ugyanúgy a rendező Adam is, aki immáron öntörvényű, Betty ellen döntő filmes hatalom: nem modern hős, hanem a pokoli birodalom egyik bábjátékosa. Mi van, ha az egész csak álom volt, Betty vígasza a megaláztatásra, a szétcsúszásra és az őrületre, aminek részese kellett legyen vidékről való idejövetele után? Hollywood gonosz érintése a sötétségbe vezet. Dyane, a mi főhősnőnk, aki sorsát mit sem sejtve a sötétbe merészkedett hogy a gonosz elkerülhetetlen érintésétől szenvedjen. Betty csak egy idea, egy válasz arra, hogy a megalázott nő miként szerette volna túlélni a mélyrepülést a filmbirodalom poklában… Lynch meséje nem sikerdráma, hanem egy megalázott, huszadrangú színésznő szilánkokra tört és végső ábrándokba elfojtott életének pszicho-analízise.

Lynch kétszer meséli el a történetet, kétszer kezdődik el a film egyazon játékidő alatt, azonban relatív értelemben a végsőkig boncolhatjuk, hogy mindez időrendileg mikortól, milyen konkrét értelemben, miért, és hogyan történik. Egy olyan pszeudo intellektuális rubik kocka ez, melyet nehéz erő árán sem biztos, hogy képesek vagyunk egy szilárd magyarázattá, megoldássá kovácsolni. A rendező rafináltsága, megtévesztő narrációs megoldásai és szimbolika-rendszere becsapja a nézőt. Olyan állapotot utánoz le hiánytalanul a filmjében, melyben az álom a folytonos és következetes világ, míg a trauma terhe alatt a valóság válik töredezetté, görbévé, kuszává. A film félelmetes komplexitásához és fantáziájához már csak a nehezen analizálható jellege mérhető.

Azonban Lynch esetében megengedett a részrehajlás. A film logikai útvesztőjét kiaknázatlanul hagyva is átadhatjuk magunkat az impresszióknak, az érzelmi benyomásoknak és szuggeszcióknak. A film logikailag ugyan távol áll az ember hagyományos értelembe vett felfogóképességétől (de ez nem végletes akadály, nem a megfejthetetlenség magyarázata: a film igenis kibogozható), ugyanakkor érzelmileg épp ilyen közel állhat hozzánk. Betty/Dyane karaktere a film ezen vonatkozásának a legtökéletesebb epicentruma. Naomi Watts legkiforrottabb képességeit veti be a film első percétől az utolsóig. A jelenet a vacsoránál különösképp Watts legjobb momentuma, sőt nem félek messze menni: egyenesen a 2000-es évek egyik legjobb női alakítása. A megaláztatás pillanatait lassan átélő nő játéka azonosulásra invitál. Szenvedélyes szenvedés nézni azokat a reakciókat. Valamint a film egyenesen fürdik a Lynch hangulatban ami ezúttal mélysötét fenyegetést, és nyomasztó feszültséget eredményez.

Bár remek alakításokból jócskán akad a filmben, nem szabad elfeledkezni Laura Elena Harring-ről sem, és persze Justin Theroux-ról sem. Ahogy Watts karaktere, úgy a fontosabb mellékszereplők is egyazon álom-valóság polaritáson érvényesülnek, avagy két eltérő szerepet játszanak.

Az emocionális mélységeket, és annak főként sötéten szivárgó atmoszféráit Badalamenti zenéje szintén meghatározza. A morajlás és a szintetizátordallamok mintha külön életet élnének, és nem evilági kívülállóként, de "értőként" tolmácsolnák a szereplők mélymerűlését Hollywood káprázatba csomagolt bugyros poklában. A betétdalok úgyszintén frenetikusak. Pozitív kicsengésű dalszövegeikkel és bájos hangzásvilágukkal válnak a főhősnő érzelemvilágának metafóráivá, ugyanakkor a mélytónusú suspense szövetén már-már morbidnak hat a felcsendülésük. Az I've Told Every Little Star (Linda Scott) című dal talán mindközül a legmegbabonázóbb.

Lynch pszichonauta gépezete az elvont szürrealizmus modern és forradalmi archetípusa lett, mely olyan értelemben áll messze a hagyományos film fogalmától, hogy az józan ésszel aligha kimagyarázható. Az élő lélegző szürrealizmus ez, melyben az olyan egyszerű fogalmak, mint karakter, cselekmény, fordulat, valami egészen más,... torz jelenségekké, absztrakt, metafizikai formákká változnak, tökéletesen keltve annak a látszatát, hogy mindezek tudatalatti kivetülések, melyek együttesen formálnak egyetlen nagy álmot. Pontosabban egy Lynch által mesterségesen leimitált, tökéletes rémálmot.

Ajánlott azoknak, akik agytekervényeik minden szekciójával a film beláthatatlan végtelenségébe kívánkoznak elmerűlni, vagy egyedi sugallatú hangulati benyomásokra, feszültségre éheznek: Lynch világa ebben páratlan. A Lynch hangulat ma már fogalom és a Mulholland ennek energiájával a filmtörténet legszuggesztívebb és legprovokatívabb agyjátékává emelkedik . Azonban akik a filmtől azonnali szolid logikai magyarázatot kívánnak, azok ne kísérletezzenek. Ez nem a realizmus. Ez a tudatalatti költészete.

100%

Színes és absztrakt, ugyanakkor hátborzongatóan sötét és rémálomszerű egyensúlyozás egy megalázott nő vágyálmai és összeomlott valósága közt.

MACHETE

"Mit szolnál, ha megölnélek te kis majom?"

Készült: 2010

Műfaj: akció, thriller

Rendező: Robert Rodriguez

Főszereplők: Danny Trejo, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Jeff Fahey

Azóta várom a Machete-t, amióta előszőr felbukkant mint fiktív trailer a Grindhouse elején. Bár úgy érzem a sok várakozást alulmulta kissé nálam. A Terrorbolygó eleresztett fantáziája, és korlátlan gusztustalansága után Rodriguez-t sokkalta bátrabbnak gondoltam volna. Hogy mit vártam volna még el a Machete-től? Talán túl sok mindent ahhoz, hogy körűl tudjam írni. A lényeg a lényeg: nem kaptam meg, de totálisan becsapva sem érzem magam. Időszakonként kell egy-egy trash titán, egy exploitation (itt talán mexploitation?), slasher, meg húsdara. Tarantino és Rodriguez ennek a zsivány filmes irányzatnak a fénykorát hozták el nekünk, és bizony a Machete is fémjelezni fogja mindezt, tartson bármeddig is. 
A történet egyszerűségében maguk a humorosan kianázott klisék a legérdekesebbek. Bosszú film, nem sok fordulattal. Minden egyebet az erőszak, a fröcsögő vér és az alpinistakötélnek használt vékonybél pótolja. Természetesen didikért és a sima kerek popsikért, meg a vérgőzös akciókért részemről hi5 a rendezőnek. A karakterek hol laposak, hol egyszerűen okvetlen nagyoltak, rajzfilmes korszakomban tán bálványoztam volna is őket - annyira erőlteti ezt a film. Bár ez a fogás is része ennek a hullámnak.

Így összességében a Grindhouse ikertámadáshoz mérve kissé halkabban szólt ez a film, de tekintettel arra, hogy a műfaj nálam nem feltétlen igény, egy szezonra pont megteszi.

75%

ANTIKRISZTUS

"A természet a Sátán temploma."

Véleményem spoilereket tartalmazhat!

Eredeti cím: Antichrist

Készült: 2009

Műfaj: horror, dráma

Rendezte: Lars von Trier

Főszereplők: Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg

Trier...
A Dogville és a Táncos a sötétben ékes ikonjai után számomra zavarbaejtő fekete folt ez a film. Valóban személyes belső félelem a rendező mélyen sötét világából, vagy egy stílusosan kitervelt provokáció? A kérdés folyton előttem leng, de a válaszra valahogy mégsem vagyok annyira kíváncsi, a film által prezentált üzenet és végkövetkeztetés valami egyebet magyaráz. Elvonatkoztatás amihez elkél az emésztőpasztilla.

Egy házaspár egy életciklusát követhetjük figyelemmel. Gyermekük halála és annak gyászának feldolgozása a nő számára mérhetetlen teher, melyen nem képes túltenni. A sötét bánat, és depresszió lassan kiszámíthatatlan tűnetekké változnak. A pszichiáter férj minden erejét beveti, hogy változtasson a helyzeten, és megmentse feleségét az összeomlástól. Egy időre kiköltöznek az erdei nyaralójukba, ahol a nőnek szembesülnie kell félelmeivel, azonban minél mélyebbre ásnak a gyászban, annál közelebb kerülnek a nő megmagyarázhatatlan viselkedésének indítékaihoz, mely jócskán túlmutat a lélek betegségein is. A természetben maga a gonosz lakozik, gyermeke pedig a gonoszság messiása, a természet legszebb teremtménye, maga a NŐ!
A sötét mítosz mely a filmet is foglalkoztatja egy kicsit mindenki félelme, de Trier vizuális agymenése új okot és eredetet ad a gonoszság fogalmának. Terítéken a nő, mint eleven Antikrisztus. "A természet a Sátán temploma" - Trier-nek baljósan és kísértetiesen igaza lehet. A nő a természet legnagyobb gyönyöre, egy forrás, egy bálvány - kimondatlan logikáját a rendezőnek így képzelem. Ergo: a női nem maga a gonosz epicentruma... (?) Világképem szöges ellentéte született meg Trier elképzelésében: számomra a nő minden de nem maga a gonosz. Trier komolyan gondolja? Vagy csak simán jóleső érzés megjátszani amint sorozatosan belerúg a szebbik nembe, aztán háttérből nézi, miként reagálja le mindezt a közönség? Vagy csak az egész az én individuális értelmezésem hibás asszociációja? Nehezen elfogadható üzenet ez, provokatív fantáziavilágba ültetve.
A film vizualitása roppant eredetiségre vall. Egyes jelenetek festői árnyalása, szinte trip-szerű lassítása és tompítása már harapható sötétséget szül, lélegezhető melankóliával. A naturalista ábrázolásért nagy pacsi a rendezőnek. Végtelen ingerküszöbömet megsímogatja az ilyen eltökélt, burkolatlan, kifejező látásmód (gondolok itt a véres jelenetekre - bár a korlátokat ismerem: a többség elszörnyedne, így nem tenném a vitrinbe a képsorokat.)
A fűben dögledező róka egyenesen ijesztő volt, bár CGI eredménye - mi lett Trier dogma szándékaival? Feladta a hitvallását?
Dafoe alakítására kevesebbet egy közhelynél is: OK!!!
Charlotte Gainsbourg-ot meg lehet, hogy nem akarom többé filmben látni 

Összegzésnek egy nem hétköznapi film a legmagasabb hatványon, igazán egyedi megvalósításokkal, gyenge idegzetűek ellen végzetes fatális szuperfegyver.

80%