PARANORMAL ACTIVITY

 Figyelem! Véleményem spoilereket tartalmazhat!

Készült: 2009

Műfaj: horror

Rendező: Oren Peli

Főszereplők: Katie Featherston, Micah Sloat

Blair Witch Project, Cloverfield, [REC], avagy a kézikamerás filmek korát éljük, melynek termése kisebb-nagyobb sikerekkel éri el hatását világszerte. Bizonyos fantasztikus, vagy épp horrorisztikus élethelyzetek így sokkal közelebb kerülnek a nézőkhöz, a teljes bele- és átélhetés lehetőségének ígéretével. Ezt a hatást igyekszik kelteni Oren Peli minimalista horror meséje, a Paranormal Activity is. 

A történet főszereplői egy fiatal pár, akik új otthonukba, egy új kísérlettel próbálkoznak lencsevégre kapni valami szokatlant. Katie gyermekkorából emlékszik egy iszonyatos kísértésre, mely akkor és ott mély nyomot hagyott benne. Úgy érzi, ez a valami mindenhova követi, egészen az új lakásukba is, ahol jelenléte hátborzongató és félelmetes következményekkel jár. Micah hinni akar párjának, miszerint egy szellem garázdálkodik körülöttük, így vásárol egy felszerelt HD kamerát, mellyel a nap 24 órájában rögzíti életük minden eseményét. A terv beválik. A jelenségek a lencse előtt is megtörténnek, sőt egyre intenzívebbekké válnak, és a veszély egyrecsak fokozódik. 

A film igazán hatásos, főleg abból adódóan is, hogy a készítők nem a kor tucathorrorjainak kliséhalmazával kísérletezve kezdenek laboránskodni. A film alig párszereplős cselekményében az egyedülálló, zárt helyszínen egész kreatív megoldásokat eszközöl. Míg a paranormális jelenségek intenzitása egyre nő, úgy kezd a pár belefáradni a harcba, és úgy kezd megroskadni a folytonos félelem és a pszichológiai terror terhe alatt. A minimalista elgondolás, a kamera perspektíva és sötétben való tapogatózás átélhető közelségbe hozza a nem mindennapi történéseket. Bár a hasonlítgatás nem kényszerű, nálam a témában az Ideglelés (Blair Witch Project) toronymagasan a bajnok.

A színészek éppoly átlagosak, mint azt a szerepkörük is megkívánja. A legtöbb helyen teljesen átélhetőek az érzelmi reakcióik - már-már elhisszük, hogy ez a dolog megtörténhet, és ha igen, akkor mi is eképp amortizálódnánk el a félelem sötétjében. Azonban néhol a cselekmény kiugrik önmagából, és a dialógusok kényelmetlen perceket is okozhatnak. Néhány konyhai csetepaté, valamint a pár szolid együtműködéséből egymás anyázásáig erőltető momentumok számomra rontottak az összképen. A rendező tán játszani akart a türelmünkkel, de ezzel a film tempójából és hangulatából csorbított csak. 

Tehát a film vizuális megoldásai, a cselekmény többnyire kimért felépítése, az események finoman kibontakozó ok-okozati összefüggése egy meglehetősen jó filmet eredményez. Azonban az apró hiányosságok mellett személyes olvasatomban a film befejezése a legnagyobb probléma. Megannyi horrorisztikus mozgóképes élmény után felüdülés volt úgy nézni filmet, hogy a jelenségeket okozó entitást nem látjuk közelről, rajtunk áll, hogy minek akarjuk hinni.  Ennek okán reméltem, hogy a befejezés sem egy megszokott papírforma lesz, de a magyarázat mégiscsak a megannyiszor látott megszállás. Persze ez a történet kimért menetét és magát a műfajt illetően nagyszerű végpont (no happy end, a gonosz győz, beteljesül a célja, gunyoros mosoly a megszállott arcán, juj most mi lesz... stáblista... vagy még az se... ?). Kb mintha a végállomás előtt az utolsó kanyarban ugranék le a vonatról, márpedig én a végállomásig készültem. :D Hasonló érzés volt a film hirtelen befejezése is. Bár gőzöm sincs mit vártam "más" végpontnak, a lényeg, a film nem tartott odáig.

Ettől független velőtrázóan jó élmény volt a film a maga egyszerű, de jól kivitelezett "valóságszagú" megoldásaival. A folytatásra is kíváncsi leszek, de sok reményt nem fűzök, hogy valami nagyot dobbantó eszelős magyarázattal újjal lepik meg az egész műfajt. Bár a [REC] (cikk hamarosan) folytatása is ezen aggodalmam jól cáfolta (ott a történet 2. része egy frappáns fordulattal új szintekre emelte az alapötletet).

70%

MULHOLLAND DRIVE

"Ne akarjunk minden áron értelmezni egy filmet."

(David Lynch)

Készült: 2001

Műfaj: misztikus, thriller, pszicho

Rendező: David Lynch

Főszereplők: Naomi Watts, Laura Elena Harring, Justin Theroux

David Lynch ars poetica-ja nem más, mint magának az álomnak a költészete. A Twin Peaks, a Radírfej és az Elefántember révén elhíresült, egyedi látásvilágú rendező pályájának a csúcsa a Mulholland Drive – A sötétség útja, mely méltán a misztikus filmek koronázatlan királynője. Korábbi, azonnal kultikussá váló művei már akkor meghatározták a rendező stílusjegyeit, a szürrealitáshoz, a titkokhoz, a bizarr témákhoz való vonzalma már ott megmutatkozott. Azonban a Mulholland Drive sokkal több ennél. Sőt, messzebbre merészkedek: sokkal több mint amit film fogalma alatt értünk. Egy nem hétköznapi vízió, a rendező és az általa teremtett karakterek valóra vált rémálma ez, mely magába szippant, kérdőre vonja még saját elménk épségét is.

A helyszín Hollywood, ami ezúttal a fényűzés illúziója, ugyanakkor a rendező kritikájának célpontja lesz. Betty, a vidékről érkező csacska szőke lány egy fényes karrier reményében ugrik fejest a filmbirodalom csillogással és színnel teli világába. Megismerkedik Rita-val, aki korábban egy autóbalesetetet szenvedett, és elvesztette az emlékezetét. Kettejük barátsága előszőr egy izgalmas tényfeltárásba merűl el: Betty igyekszik minél többet segíteni újdonsült barátnőjének, hogy kiderítsék, milyen titkok rejlenek Rita balesete mögött. Kapcsolatuk azonban másodsorban az érzékiség talajára is téved: felfedezik egymás labilis nemi identitását. Szinte meseszerű a két nő szerelmi kapcsolata, és már-már annyira ideális és természetes, hogy a klasszikus értelembe vett romantikus mozikkal vagyunk kénytelenek párhuzamba hozni, figyelmen kívül hagyva, hogy ezúttal két leszbikus nő a főszereplője a furcsa románcnak. Bár legmélyen érezzük, kettejük kapcsolatára a késztetés a filmbirodalom városát alapjában megrontó Gonosztól származik… Betty belépője Hollywood porondjára izgalmat sikert, kalandot tartogat számára. Mindezt tetézi az, hogy meghallgatása bombasztikus eredményt ér el, ami számára egy biztos útlevél ahhoz, hogy igazi sztár legyen, egy feledhetetlen filmcsillag.

Eközben Adam, a Betty filmjét vezénylő rendező a felette hadakozó döntő hatalmak kereszttüzébe keveredik. Bár szinte hősként küzd a becsületéért, mégis megfosztják szereplőválogatói jogától, a felesége megcsalja, producerei irányítani akarják. Lassan úgy érzi, életét valami túlontúli elemi erő igazgatná valaki másnak a javára. Talán pont a Betty-ére, akinek annyira kell a szerep, és a rendező szerelme, hogy végre azzá legyen, aki mindig is szeretett volna: egy igazi filmsztár. Úgy néz ki valóra válnak Betty vágyai.

Azonban Lynch morbiditása az idill illúzióját nem hagyja célba érni. Egy új perspektíva révén ráeszmélünk, hogy a történet újrakezdődik, de immár minden a visszájára fordul. Lynch eljátszik a gondolattal, és eljátszik ugyanakkor a mi tűrőképességünkkel is: mi van ha a film első két órájában látottak nem igazak? Mi van, ha Betty nem Betty? Mi van, ha nem sikerül számára az amerikai álom valóra váltása? Mi van, ha a filmbirodalomban betervezett karrierje pont ellenkezőleg sült el? Mi van ha Rita csak egy ballépés, ugyanúgy a rendező Adam is, aki immáron öntörvényű, Betty ellen döntő filmes hatalom: nem modern hős, hanem a pokoli birodalom egyik bábjátékosa. Mi van, ha az egész csak álom volt, Betty vígasza a megaláztatásra, a szétcsúszásra és az őrületre, aminek részese kellett legyen vidékről való idejövetele után? Hollywood gonosz érintése a sötétségbe vezet. Dyane, a mi főhősnőnk, aki sorsát mit sem sejtve a sötétbe merészkedett hogy a gonosz elkerülhetetlen érintésétől szenvedjen. Betty csak egy idea, egy válasz arra, hogy a megalázott nő miként szerette volna túlélni a mélyrepülést a filmbirodalom poklában… Lynch meséje nem sikerdráma, hanem egy megalázott, huszadrangú színésznő szilánkokra tört és végső ábrándokba elfojtott életének pszicho-analízise.

Lynch kétszer meséli el a történetet, kétszer kezdődik el a film egyazon játékidő alatt, azonban relatív értelemben a végsőkig boncolhatjuk, hogy mindez időrendileg mikortól, milyen konkrét értelemben, miért, és hogyan történik. Egy olyan pszeudo intellektuális rubik kocka ez, melyet nehéz erő árán sem biztos, hogy képesek vagyunk egy szilárd magyarázattá, megoldássá kovácsolni. A rendező rafináltsága, megtévesztő narrációs megoldásai és szimbolika-rendszere becsapja a nézőt. Olyan állapotot utánoz le hiánytalanul a filmjében, melyben az álom a folytonos és következetes világ, míg a trauma terhe alatt a valóság válik töredezetté, görbévé, kuszává. A film félelmetes komplexitásához és fantáziájához már csak a nehezen analizálható jellege mérhető.

Azonban Lynch esetében megengedett a részrehajlás. A film logikai útvesztőjét kiaknázatlanul hagyva is átadhatjuk magunkat az impresszióknak, az érzelmi benyomásoknak és szuggeszcióknak. A film logikailag ugyan távol áll az ember hagyományos értelembe vett felfogóképességétől (de ez nem végletes akadály, nem a megfejthetetlenség magyarázata: a film igenis kibogozható), ugyanakkor érzelmileg épp ilyen közel állhat hozzánk. Betty/Dyane karaktere a film ezen vonatkozásának a legtökéletesebb epicentruma. Naomi Watts legkiforrottabb képességeit veti be a film első percétől az utolsóig. A jelenet a vacsoránál különösképp Watts legjobb momentuma, sőt nem félek messze menni: egyenesen a 2000-es évek egyik legjobb női alakítása. A megaláztatás pillanatait lassan átélő nő játéka azonosulásra invitál. Szenvedélyes szenvedés nézni azokat a reakciókat. Valamint a film egyenesen fürdik a Lynch hangulatban ami ezúttal mélysötét fenyegetést, és nyomasztó feszültséget eredményez.

Bár remek alakításokból jócskán akad a filmben, nem szabad elfeledkezni Laura Elena Harring-ről sem, és persze Justin Theroux-ról sem. Ahogy Watts karaktere, úgy a fontosabb mellékszereplők is egyazon álom-valóság polaritáson érvényesülnek, avagy két eltérő szerepet játszanak.

Az emocionális mélységeket, és annak főként sötéten szivárgó atmoszféráit Badalamenti zenéje szintén meghatározza. A morajlás és a szintetizátordallamok mintha külön életet élnének, és nem evilági kívülállóként, de "értőként" tolmácsolnák a szereplők mélymerűlését Hollywood káprázatba csomagolt bugyros poklában. A betétdalok úgyszintén frenetikusak. Pozitív kicsengésű dalszövegeikkel és bájos hangzásvilágukkal válnak a főhősnő érzelemvilágának metafóráivá, ugyanakkor a mélytónusú suspense szövetén már-már morbidnak hat a felcsendülésük. Az I've Told Every Little Star (Linda Scott) című dal talán mindközül a legmegbabonázóbb.

Lynch pszichonauta gépezete az elvont szürrealizmus modern és forradalmi archetípusa lett, mely olyan értelemben áll messze a hagyományos film fogalmától, hogy az józan ésszel aligha kimagyarázható. Az élő lélegző szürrealizmus ez, melyben az olyan egyszerű fogalmak, mint karakter, cselekmény, fordulat, valami egészen más,... torz jelenségekké, absztrakt, metafizikai formákká változnak, tökéletesen keltve annak a látszatát, hogy mindezek tudatalatti kivetülések, melyek együttesen formálnak egyetlen nagy álmot. Pontosabban egy Lynch által mesterségesen leimitált, tökéletes rémálmot.

Ajánlott azoknak, akik agytekervényeik minden szekciójával a film beláthatatlan végtelenségébe kívánkoznak elmerűlni, vagy egyedi sugallatú hangulati benyomásokra, feszültségre éheznek: Lynch világa ebben páratlan. A Lynch hangulat ma már fogalom és a Mulholland ennek energiájával a filmtörténet legszuggesztívebb és legprovokatívabb agyjátékává emelkedik . Azonban akik a filmtől azonnali szolid logikai magyarázatot kívánnak, azok ne kísérletezzenek. Ez nem a realizmus. Ez a tudatalatti költészete.

100%

Színes és absztrakt, ugyanakkor hátborzongatóan sötét és rémálomszerű egyensúlyozás egy megalázott nő vágyálmai és összeomlott valósága közt.

MACHETE

"Mit szolnál, ha megölnélek te kis majom?"

Készült: 2010

Műfaj: akció, thriller

Rendező: Robert Rodriguez

Főszereplők: Danny Trejo, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Jeff Fahey

Azóta várom a Machete-t, amióta előszőr felbukkant mint fiktív trailer a Grindhouse elején. Bár úgy érzem a sok várakozást alulmulta kissé nálam. A Terrorbolygó eleresztett fantáziája, és korlátlan gusztustalansága után Rodriguez-t sokkalta bátrabbnak gondoltam volna. Hogy mit vártam volna még el a Machete-től? Talán túl sok mindent ahhoz, hogy körűl tudjam írni. A lényeg a lényeg: nem kaptam meg, de totálisan becsapva sem érzem magam. Időszakonként kell egy-egy trash titán, egy exploitation (itt talán mexploitation?), slasher, meg húsdara. Tarantino és Rodriguez ennek a zsivány filmes irányzatnak a fénykorát hozták el nekünk, és bizony a Machete is fémjelezni fogja mindezt, tartson bármeddig is. 
A történet egyszerűségében maguk a humorosan kianázott klisék a legérdekesebbek. Bosszú film, nem sok fordulattal. Minden egyebet az erőszak, a fröcsögő vér és az alpinistakötélnek használt vékonybél pótolja. Természetesen didikért és a sima kerek popsikért, meg a vérgőzös akciókért részemről hi5 a rendezőnek. A karakterek hol laposak, hol egyszerűen okvetlen nagyoltak, rajzfilmes korszakomban tán bálványoztam volna is őket - annyira erőlteti ezt a film. Bár ez a fogás is része ennek a hullámnak.

Így összességében a Grindhouse ikertámadáshoz mérve kissé halkabban szólt ez a film, de tekintettel arra, hogy a műfaj nálam nem feltétlen igény, egy szezonra pont megteszi.

75%

ANTIKRISZTUS

"A természet a Sátán temploma."

Véleményem spoilereket tartalmazhat!

Eredeti cím: Antichrist

Készült: 2009

Műfaj: horror, dráma

Rendezte: Lars von Trier

Főszereplők: Willem Dafoe, Charlotte Gainsbourg

Trier...
A Dogville és a Táncos a sötétben ékes ikonjai után számomra zavarbaejtő fekete folt ez a film. Valóban személyes belső félelem a rendező mélyen sötét világából, vagy egy stílusosan kitervelt provokáció? A kérdés folyton előttem leng, de a válaszra valahogy mégsem vagyok annyira kíváncsi, a film által prezentált üzenet és végkövetkeztetés valami egyebet magyaráz. Elvonatkoztatás amihez elkél az emésztőpasztilla.

Egy házaspár egy életciklusát követhetjük figyelemmel. Gyermekük halála és annak gyászának feldolgozása a nő számára mérhetetlen teher, melyen nem képes túltenni. A sötét bánat, és depresszió lassan kiszámíthatatlan tűnetekké változnak. A pszichiáter férj minden erejét beveti, hogy változtasson a helyzeten, és megmentse feleségét az összeomlástól. Egy időre kiköltöznek az erdei nyaralójukba, ahol a nőnek szembesülnie kell félelmeivel, azonban minél mélyebbre ásnak a gyászban, annál közelebb kerülnek a nő megmagyarázhatatlan viselkedésének indítékaihoz, mely jócskán túlmutat a lélek betegségein is. A természetben maga a gonosz lakozik, gyermeke pedig a gonoszság messiása, a természet legszebb teremtménye, maga a NŐ!
A sötét mítosz mely a filmet is foglalkoztatja egy kicsit mindenki félelme, de Trier vizuális agymenése új okot és eredetet ad a gonoszság fogalmának. Terítéken a nő, mint eleven Antikrisztus. "A természet a Sátán temploma" - Trier-nek baljósan és kísértetiesen igaza lehet. A nő a természet legnagyobb gyönyöre, egy forrás, egy bálvány - kimondatlan logikáját a rendezőnek így képzelem. Ergo: a női nem maga a gonosz epicentruma... (?) Világképem szöges ellentéte született meg Trier elképzelésében: számomra a nő minden de nem maga a gonosz. Trier komolyan gondolja? Vagy csak simán jóleső érzés megjátszani amint sorozatosan belerúg a szebbik nembe, aztán háttérből nézi, miként reagálja le mindezt a közönség? Vagy csak az egész az én individuális értelmezésem hibás asszociációja? Nehezen elfogadható üzenet ez, provokatív fantáziavilágba ültetve.
A film vizualitása roppant eredetiségre vall. Egyes jelenetek festői árnyalása, szinte trip-szerű lassítása és tompítása már harapható sötétséget szül, lélegezhető melankóliával. A naturalista ábrázolásért nagy pacsi a rendezőnek. Végtelen ingerküszöbömet megsímogatja az ilyen eltökélt, burkolatlan, kifejező látásmód (gondolok itt a véres jelenetekre - bár a korlátokat ismerem: a többség elszörnyedne, így nem tenném a vitrinbe a képsorokat.)
A fűben dögledező róka egyenesen ijesztő volt, bár CGI eredménye - mi lett Trier dogma szándékaival? Feladta a hitvallását?
Dafoe alakítására kevesebbet egy közhelynél is: OK!!!
Charlotte Gainsbourg-ot meg lehet, hogy nem akarom többé filmben látni 

Összegzésnek egy nem hétköznapi film a legmagasabb hatványon, igazán egyedi megvalósításokkal, gyenge idegzetűek ellen végzetes fatális szuperfegyver.

80%

HALÁLSORON

"A szeretetüket használta fel ellenük, és ez így megy minden nap, szerte az egész világon."

Figyelem! A véleményem spoilereket tartalmazhat.

Eredeti cím: Green Mile

Készült: 1999

Műfaj: misztikus, dráma

Rendezte: Frank Darabont

Főszereplők: Tom Hanks, David Morse, Michael Clarke Duncan

Egyszerűen imádom ezt a fenomenális filmet. A nagyszerű rendezés és a briliáns alakítások i-jére egy igazán elsőrangú atmoszféra elsöprő hatása teszi fel a pontot. Masszív három órás játékidő, ami nem hagy maga után kívánnivalót: a film minden mozzanatának egy sajátos jelentésvilága és tartalmisága van mely maradéktalanul fenntartja az érdeklődést (legyen szó a Percy által keltett belső viszályról, a kivégzések feszültséggel teli folyamatáról, Csengettyű úr rácsodálkozást követelő mutatványairól, Wild Bill őrjöngéseiről, Edgecomb egészségügyi problémájáról, vagy éppen Coffey kisugárzásáról).
A történet egy roppant mély karakterdrámával indít melynek legfigyelemreméltóbb jellemzője a szereplők jellemkülönbségeinek hatásos érzékeltetetése. Például Percy elfogadhatatlan, kicsapongó, szánalmas, erőszakos, és erkölcstelen viselkedésének tűkében látjuk és érezzük igazán, hogy az őrök (főként Edcombe és Brutal) milyen nyíltszívű, temperamentumos egyének, előítéletektől mentesek, az emberség és az erkölcs megtestesítői, a becsületesség alfái és omegái. Mindez a King - Darabont - Szereplők mesterhármasának páratlan eredménye. Ez az irányvonal a film végéig hibátlanul fennmarad, azonban a film egy határozott fordulattal Coffey szerepköréből kiindulva egy megkapó, lebilincselő misztikus történetként épül tovább. Coffey csodatettei, és szinte pulzáló ártatlansága új aspektusba helyezi a már említett karakterek eltérő színű tulajdonságait is. Edgecomb-nak lassan rá kell ébrednie, hogy Coffey éppoly ártatlan, mint amilyennek tűnik a viselkedése alapján. Kettejük kapcsolata Edgecomb számára valami új, természetfeletti csoda megtapasztalását ígéri, de ugyanakkor egy gyors, és elkerülhetetlen sodródást egy igazságtalan végkifejlet irányába.
Coffey krisztusi tragédiája elkerülhetetlennek látszik, mely nyomán mély melankólia ülepszik a film végére, - úgy a nézőre is - és hosszú ideig nem ereszt.
Coffey képessége bizonyos értelemben igazságot szolgáltat, azáltal, hogy megváltó módjára bünteti meg a gonoszságot: Percy-n keresztül végez Bill-el, magát Percy-t pedig az őrületbe süllyeszti. Azonban Coffey maga nem részesül az igazságból. Csak azon kiváltságosak láthatják a csodát benne, akik mellette voltak és "nem gyűlölték" - bár a kivégzése így nekik fájt a legjobban. A laikusok, mint háborodott farizeusok szánalmat és sajnálatot nem érezve kárörvendtek a csoda a fény, és az élet megalázásán.
A film minden mozzanata valami egyedit sugall, sajátos üzenetet hordoz, de összességébe véve rólunk szól, és emberi tulajdonságaink sokféle aspektusáról, a perverz aljasságtól, a gyáva szánalmasságon át, a bátor becsületességig - szándékosan elkövetett jótettek felemelő érzéséről, de ugyanakkor emberi hibából-félreértésből adódó, nyugodni nem hagyó igazságtalanságról, melynek tragédiája lelkünk legmélyebb traumája. 

Halálsoron - egy mindenki számára kötelező film, mely méltán a filmtörténet egyik - ha nem épp - a legszebb mozgóképes csodája.

100%

VIHARSZIGET

"Jobb meghalni jó emberként, mint szörnyként élni tovább..."

Figyelem! Véleményem spoilereket tartalmazhat!

Eredeti cím: Shutter Island

Készült: 2009

Műfaj: thriller, pszichológiai

Rendező: Martin Scorsese

Főszereplő: Leonardo DiCaprio, Mark Ruffalo, Ben Kingsley

Semmi spoiler, semmi információ áramlás a megtekintése előtt... jófármán a műfajt sem tudtam, csak a rendezőt, a címet, és a főszereplő színészt. Mégis 20 perc eltelte és némi spekuláció nyomán rögtön szöget vert a fejemben a megoldás amire a film is a végén kilyukadni kívánkozott.
Ez a katarzis majdhogynem teljes elmaradását vonta maga után, de a garancia az elégedettségre nem foszlott szét, és ez főként a rendezésnek köszönhető. Scorsese neve egy lapon emlegetve a pszichológiai tartalmisággal már fogalom a filmtörténelemben, és új filmjével bizony méltóan követi a vonalat. A pszichózis központjában immáron di Caprio, aki egy felettéb furcsa közegben, egy még annál is hátborzongatóbb történetben találja magát... a saját elborult elméjének csapdájában. A cselekmény lassú, magabíztos előrehaladása, a mély örületet lehelő közeg, folytonosan baljós atmoszféra, remek színészi alakítás egyvelege képezi a filmet.
Di Caprio nem hagy maga után kívánnivalót, sőt a film végén ámulatba ejtően brillírozik. A tiszteletre méltó sir Ben Kingsley pedig épp olyan bájos és nagyszerű, mint amilyennek neki lennie kell. Ráadásnak kellemetes meglepetés volt Jackie Earle Haley (az örök Rorschach) George Noyce-ként.
Ugyan mint mondtam, a végső csavar nem ütött akkorát, mint azt a rendező szánta volna - gondolom - , de a teljes igazság apránkénti lelepleződése megért egy hatásos rácsodálkozást. Anagrammák, kifordított víziók, szerepjáték - minden ami a filmben szerepet kapott egy másik világ, egy valóság másként értelmezett elemei, melynek leleplezése abban a bizonyos csavarban kulminál. Minden apró részlet, mozzanat jelentősséggel bírt, melyet azonban egy lelki trauma alatt megtört elme egy szürreális világgá torzított.

A film végi idézet deja-vu, ugyanakkor nyugtalanító.
A film összességében zseniális munka, azonban az abszolút mind-fuck elmaradt. Ahogy nem épp világmegváltó film, úgy a viszonylagos cselekménybeli fail sem a világvége. Én elkötelezem magam még néhányszori újranézését.

90%

EREDET

„You mustn't be afraid to dream a little bigger…”        

 Eredeti cím: Inception

Készült: 2010

Műfaj: sci-fi, thriller, akció

Rendező: Christopher Nolan

Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Joseph Gordon-Levitt, Ellen Page, Tom Hardy, Ken Watanabe, Cillian Murphy, Marion Cotillard

Mr. Nolan. Maga tudja, hogy Ön egy zseni? Ha nem is növesztett szárnyat még, azért tudatában kell, hogy legyen képességeinek, mert ilyen masszív nyári mozgóképes orgiát nem cseszett a világ, mint amilyennek szülte az Eredetet. Ha két szóban jellemezhetném a rendező munkáját, akkor azt mondanám: VIZUÁLIS, INTELLEKTUÁLIS. Ugyanez elmondható lenne a filmről is, de csak lenne, mert bárhogy is akarnánk erről a filmről, nem lehet csak két szóban beszélni, egyszerűen pofátlanság volna (bár az összes szó is kevés, hogy leírjam mit képes ez a mozi ébreszteni az érdeklődő nézőben)– és akkor most tessék petíciót adni, hogy lassan szálljak le a rózsaszín felhőbuborékjaimról, de nem fogok. Jó ez így. :D

            Nolan a tudatalatti rejtelmeibe kalauzol el minket, melynek sajátos világot teremtett precízen kiszabott mesterséges játékszabályokkal. Saját mítosz ez, mely nem tagadtan merít létező tapasztalatokból, hogy aztán mégis felül emelkedjen mindenen, amit eddig valaha is a témát illetően fantáziánk el mert szellenteni az idők során. Mint akció film egy az egyben innovatív, látványos. Mint lélektani dráma, érzékeny, őszinte, sallangmentes. Mint pszichológiai-filozófiai teória egyenesen kimagaslóan okos, magával ragadó. A film bármit is érint, ha csak egy fuvallatnyit is felszippant egy eszközből, kincsként adja tovább a nézőnek.

            A történet abszolút eredetisége a film elsőszámú masszív erőforrása, mely sok más filmtől eltérően maga viszi a hátán a remeklő színészeket. A karakterkészlet ugyan változatos, de Cobb és nem könnyűsúlyú személyiségét leszámítva a többi karakter leginkább a csapat megnyerő összképében, imázsában válik szórakoztatóvá. Nyoma sincs erőltetett hősöknek, túldalolászott hazafiaknak. Intelligens úriemberek, akik jól összeszervezik a dolgot, és két poén között lopnak egyet-egyet… álmokból. Alapjáraton is meredek és lenyűgöző ötlet már csak hallásból is, de leginkább a film azzal fekteti két vállra ízlésbingyóinkat, hogy a tolvajkodó kis csapatot egy olyan bevetésre indítja, melytől a szék alatt keressük az állunkat… de csak utólag. Lehajolni nem enged, míg nincs vége a bulinak… D

            A cél: immáron nem kilopni részleteket célszemélyek tudatalattijából, hanem beültetni kellene egy ideát, egy ötletet, mely képes az alanyt arra sarkalni, hogy a való életben módosítson elvein, olyasmit cselekedjen, melyet ez a mesterséges „parazita” parancsol. Az út veszélyes. 3 álom síkon kell átverekedniük magukat a tökéletes bűntény elkövetése érdekében, megküzdvén a tudatalatti védelmi rendszerrel, veszedelmes akadályokkal. Cobb azonban tudja, hogy miként kell sikerrel járniuk, és hogyan lehet végrehajtani ezt a cseppet sem egyszerű feladatot. Magabiztos tudásának eredete azonban egy mélyen sötét ködfolt a történeten, mely egy személyes tragédiát, és rengeteg bűntudatot takar. A csapat szervezkedése után elkezdődik a hajsza a tudatalatti síkjaiban, azonban a projekciók veszélye mellett új ellenséggel is szembe kell nézzenek: Cobb labilis szub-állapota projekcióként beivódik a küldetéseikbe, és szabotálni kívánja azokat. Leonardo di Caprio érces cinizmussal hozza a kissé keseredett figurát. Játéka nem spontán kiemelkedni akar, beépül abba a melankolikus, bűntudattal itatott, ellentmondásos karaktertörténetbe, amit a rendező szánt neki. Leo természetes, de ugyanakkor kellően súlyos teljesítményt hoz – nem lopja el más előle a filmet, vezér karakterre teremtetett, grammra kimérve meg is marad annak. Ez főként annak is köszönhető, hogy a többi karaktert a történet nem próbálja többé tenni, mint amire a tárgyilagos célja megkívánta. Cobb-on kívül nincsenek szanaszét és fölöslegesen ágazó, fárasztó, karakter dramatizációk – lehet ez másnak hiányozni fog, de én így láttam kézenfekvőnek, ahogy a rendező ábrázolta őket. A film egészét lefoglalja és uralja az álmok világa és annak akcióban és látványban dús bája, már-már önálló szereplőként elevenedik meg maga az eszkalálódó, fokozódóan izgalmas történet. Az szintekbe rendezett álmok szinte organikusak, sugallnak, hangulatuk van, meglepetéseket okoznak. Persze ettől még a karakterek adott helyzetekben kibontják tulajdonságaikat, és más-más módon szórakoztatnak, és adnak önmaguknak jelentőséget. Arthur, aki bravúros akrobata mutatványaival elmossa minden kor legbombasztikusabb harcjeleneteit is, ugyanakkor folytonos áldozata Eames csipkelődéseinek. Kettősük szolgálja a tudatosan kimért, remek poénokat. Marion Cotillard Mal-ként kísértetként szivárog be alkalmanként a történetbe, a film Mal és Cobb kapcsolatát illetően tud a legmélyebben sokkolni. Hatalmas dicséret Cillian Murphy-nek, nagyszerűen játszott, reakciói telitalálatok. A sorolást pedig inkább abba is hagyom, kollektívé az egész színészgárda nagyszerűen teljesít.

            A forgatókönyv és a rendezés a higgadt, eltökélt és lelkes profizmus színeit adja. A kijáró dicséretet meg elelőlegeztem a bekezdésben is, de ha a néző egyre mélyebbre ássa magát a filmbe, nem győzhet gyönyörködni benne. A történet vezetése fokozódó izgalmakat okoz, mely a cselekmény végén levő katarzisban kulminál, melynek nyomán nem maradnak elvarratlan szálak, Nolan még egy varrótűnyi mikro lyukacskát sem vétett el – legfeljebb néhány szuverén teória gyártására alkalmatos képletet ismeretlen számokkal. :D Ennek nyomán a film rajongói és érdeklődői körében hosszú-hosszú időkig vitatni való ínyencség marad. Sőt akár a film egésze is lehet egy nyitott kapu, amit mindenki oda tesz ahova akar.

            A film tehát felépíti saját világát, saját szabályokkal, fogalmakkal, melyeket teljes igyekezettel magyaráz (csak győzzük tartani az iramot, és fogadni az információkat) – és mindezt totálisan ki is használja. Emellett nagyszerű, változatos helyszínekkel szolgál. A digitális látványtervezés a top-on van, de ami igazán megragadó, az a természetes berendezés, és látványtervezés. Gondolok itt pl Saito tárgyalótermére, ahol nem győztem lesni a falon levő ábrákat, fényes csillárokat. Mondhatni minden, ami a kamera perspektívájába került ebben a filmben, az abszolút szemétgyönyörködtető tökélyre lett kihegyezve maximális sikerrel. Az akciójelenetek pedig dettó. A legnagyobb és legdurvább vizuális fogása a filmnek szerintem Arthur szállodai közelharca, a forgó folyósón (DUBLŐR NÉLKÜL GYEREKEK!!!). Brutálisak azok a mozdulatok, kamerabeállások, stb. A Matrix bullet time-ja se volt semmi, de ez itt MINDEN.

            És persze ki se felejtsem Hans Zimmert, aki ismét remek hangulati zenét komponált. Nem feltűnő, nem az évszázad melodikus score-jára pályáz, egyszerűen atmoszférikusságával felteszi a pontot a film amúgy is kitűnő hangulatának i-jére. Megragad, akár a film, így ez sem lesz könnyen felejtős. Tudjátok: a parazita, mely behálózza az agyunkat. :P

            Nolan megérdemelné, hogy az Akadémia immáron keblére ölelje. Több mint 10 éve dolgozik ez a félisten, és eddig egyszer sem hibázott, most meg képes volt legyártani egy igazán eredeti szerzői filmet, amitől az ember úgy érzi megérte megnézni, mert nem csak színes CGI-vel vagy öncélú ál-brutális véres kaszabolással, vagy plázacicák mű valagával csalogatja a nézőket a moziba.  Nolan ezzel a filmmel beszólt a popcornt gyártó pénzéhes fasziknak: „You mustn't be afraid to dream a little bigger…” Az Eredet az a film, ami pozitív értelemben lóg ki a sorból a sok amerikai szemét közül – végre valahára. Nincs az a kaptafa, amire dobni lehetne – még ha sokan akarni is fogják (ez sem lehet mindenki filmje). Legfeljebb a filmes polcomra dobom majd, ha kijön DVD-n. :P

 

100%